– Megkérhetem – mondta neki –, hogy ne várja el ma este az édesapámtól, hogy a társasága legyen? A kora és a fájdalom lesújtotta. Pihenésre van szüksége!

A báró nem volt rossz ember, és amint megkapta, amire szüksége volt, nem is kért többet.

– Isten ne adja, hogy terhére legyek! – jelentette ki arcát két részre bontó mosollyal. – A helyzet az, hogy nehezen alszom el, ha korán lefekszem, ami nyugtalanítja a feleségem. Engedelmével itt maradok a tűz mellett egy darabig…

Ráadásul szeretek sakkozni! Játszana velem egy partit, ön, akit egykor remek játékosnak tartottak?

– Köszönöm, hogy emlékszik rá, de egy templomos nem játszik! A sógora, Bérenger de Berrme szintén itt marad. Hívja ki őt.

– Miért is ne? Azért sajnálom: ő nem túl ügyes…

Olivier közönyös mozdulattal otthagyta, hogy csatlakozzon Renaud-hoz, aki éppen Maximint látta el utasításokkal.

– Jöjjön! – mondta. – A szobájába kísérem…

– No de… a vendégek?

– Őket elrendeztem. Mondja meg Maximinnek és Barbette-nek, hogy ügyeljenek rá, hogy legyen elég boruk, és jöjjön pihenni. Nagy szüksége van rá!

Valóban, az arcát kettészelő hosszú forradás ellenére még mindig szép, öreg arcon a végtelen kimerültség jelei mutatkoztak.

– Gondolod?

– Biztos vagyok benne! Egy darabig maga mellett maradok. Beszélgetünk anyámról.

– Jó fiú vagy! – fogadta el meghatottan Renaud a felkínált kart. – Szívesen… ez a szoba borzalmasan üresnek tűnik most! Itt maradnál éjszakára?

Nem, apám! Hervé testvérnek és nekem el kell mondanunk az imáinkat. Úgy döntöttünk, a csűrbe húzódunk vissza, hogy magányra leljünk, és…

– Őrizzétek értékes terheteket? Ez természetes egy emberekkel teli házban. Már így is néhányan meglepődtek azon, hogy itt vagy, hisz egy templomos csak felsőbb utasításra hagyja el a kolostorát, te pedig Párizsból jössz!

– Maga mindig mindent megért!

Egy perccel később Olivier csatlakozott Hervéhez az álkoporsó mellett. Anicet őrmester szénát és takarót hozott mindhármuknak. Kiadós pihenésre volt szükségük, hisz a következő éjszakán nagyon sok dolguk lesz, és alig alszanak majd: a kastélyból elmennek az idegenek, és a frigyládát titokban elviszik oda, ahol a legjobban elrejthetik. Aulnay és az őrmester lefeküdtek, Olivier azonban érezte, hogy fáradtsága ellenére képtelen lesz elaludni, és anélkül, hogy megzavarta volna a társait, akik máris mélyen horkoltak, kiment az udvarra, és a kápolnába indult.


Tudta, hogy sosem zárják be, és a lámpás éjjelnappal ég. Az volt a szándéka, hogy imádkozik még az édesanyja mellett. Így akart közelebb kerülni hozzá, mint kiskorában, amikor bánatos volt. Így volt ez aznap este is: a fájdalom talán kissé tompult, de meghatározhatatlan rossz érzés vegyült bele, mintha az élet, melyre távolról sem unt rá, nyomasztóvá válna a bezárulni látszó horizont előtt. Barbette szavai jutottak az eszébe. Azt mondta: „Nem lesz több csata, hisz nincs többé Szentföld. Akkor mire szolgálnak majd?” Ma este ugyanezt kérdezte magától. Igaz, a nagymester, Jacques de Molay, aki bizonyára nem tér vissza Ciprusra, új keresztes hadjáratot kér, de senki nem akar hallani róla. Különösen nem Fülöp király, akit lekötöttek a királysága gondjai, mely elszegényedett a Szent Lajos vezette két eredménytelen és nagyon költséges keresztes hadjáratban, melyek közül a második pestisjárványban végződött Tunisz alatt, ahol maga a király és Jean-Tristan fia is életét vesztette. A hajlíthatatlan királyt sokkal jobban nyugtalanították a gazdag flandriaiak támadásai, akik lázongtak Monsen-Puelle-ben, de vajon meddig? Mindenesetre ez a királyság ügye volt, nem a Templomé. A kemény I. Edward király Angliája nyugton maradt, és a Templom, mely az uralkodók kincstárát kezelte, jelentős birtokokkal rendelkezett ott is. Akkor mi marad annak, aki Istenért akar harcolni? Csatlakozik Aragónia vagy Kasztília parancsnokságaihoz, melyek királyai hiába igyekeztek visszaszorítani Afrika felé az Almohades királyok muzulmán katonáit? Semmi volt ez annak, alá Jeruzsálem visszafoglalásáról álmodott, és arról, hogy Krisztus nyomában jár.

Lassan sétált keresztül az udvaron, amikor egy sötétebb árny vált el az épület falától és odament hozzá. A nagy fekete köpenyből, melybe burkolózott, Olivier látta, hogy nő az, és félre akart húzódni, de az asszony odafutott hozzá:

– Olivier lovag! Hallgasson meg, kérem.

Inkább a hangjáról, mint az arcáról, melyet elrejtett a sötétség, a templomos Agnèsra ismert, és bezárult:

– Mit keres itt ilyenkor, nemes hölgy? Nem a férje mellett lenne a helye? – szólalt meg metszőn.

– Tudom, de beszélnem kell magával, akár csak egy percet is. Gondolja meg, hogy nem hittem, hogy valaha is viszontlátom!

– Viszont kellett látnunk egymást?

– Magának talán nem, de én hónapok, évek óta reménykedem, hogy megtörténik az elképzelhetetlen.

– És megtörtént, hisz itt vagyunk, egymással szemben, tanúk nélkül!

– Mi mondandónk lehet egymás számára, ami anélkül, hogy sértené az illemet, ennyire magányt igényelne? A magam részéről úgy gondolom, jobb, ha nem hallgatom meg… Jó éjszakát!

– Ne! Várjon! Csak egy kérdést szeretnék feltenni, egyetlenegyet…

Olivier szeme áthatolt a sötétségen, és most már kivehette az asszony arcát, s különösen a szemét, mely könnyektől csillogott.


– Mi az?

Hallotta, hogy Agnès mély lélegzetet vesz, azután elszánja magát:

– Azért állt templomosnak, mert férjhez mentem? Tehát erről volt szó! A nők határozottan különös teremtmények voltak a mániájukkal, hogy mindent magukra vonatkoztatnak.

– Honnan veszi? Azért esküdtem fel, mert régóta erre vágytam!

– Ugyan, Olivier…

– Olivier testvér, ha kérhetem.

– Nem! Lehet, hogy maga elfelejtette, de én nem! Ott volt a castellane-i torna, ahol a tekintete egészen másról beszélt. Azt olvashattam ki belőle, hogy szépnek talál és kíván. És én is kívántam magát! Ó, mindennél jobban vágytam rá, hogy a felesége legyek! De az apám anélkül, hogy szólt volna róla, már el-jegyzett Jean d'Esparron-nak… sosem tudtam meg, miért. Nem elsőszülött, nem szép és nem is olyan gazdag, mint mutatja…

– Asszonyom, kérem. Ez engem nem érdekel.

– Most már talán nem, de azt merné állítani, maga, akinek nincs joga hazudni, hogy nem szeretett? Senki számára nem volt kétséges attól a pillanattól kezdve, hogy az eljegyzésem hírére a kolostort választotta!

– Nem a kolostort! Hanem az Istenért folytatott harcot a Szentföldön! Az nem ugyanaz! És magának semmi szerepe sem volt az akkor meghozott döntésemben.

Bocsássa meg, ha az őszinteségem kissé durvának tűnik!

Az asszony keserűen, kellemetlenül felnevetett.

– Őszinteség? Nem hiszek magának. Szeretett, ahogy én szerettem!

– Nagyon sajnálom, de nem szerettem. Legalábbis nem úgy, ahogy maga gondolja!

Maga nagyon szép volt… és még mindig az – helyesbített Olivier sietve, felmérve, mennyire sértő lehet a kijelentése Agnès hiúságára nézve. – Nem tagadom, hogy felkavarta a testem. De a szívem nem!

– Megesküdne rá?

– Egy templomos soha nem esküszik… és soha nem hazudik, ahogy ön is mondta az imént. Bocsásson meg!

Csend telepedett közéjük, és Olivier-nek az az érzése támadt, mintha Agnès magába zárkózna, hogy összeszedje az erejét, mielőtt lecsapna.

– Soha, érti?! – csattant fel hirtelen az asszony. – Soha nem bocsátok meg! Legyen átkozott!

Ezzel sarkon fordult és elfutott a lakóépület felé. A feltámadó viharos szél baljóslatú vitorlaként fújta fel fekete köpenyét. Ebben a pillanatban hatalmasat dördült az ég, és ragyogó villám cikázott át rajta. Szinte azonnal felszakadt a felhő a kastély felett, és valóságos özönvíz zúdult alá. Olivier a kápolnában keresett menedéket, hisz oda indult, mielőtt találkozott volna Agnèsszal, és lelkébe béke költözött, amint letérdelt a virágokkal borított kőlap mellé, ahol édesanyja nyugodott. A csokrok közé fúrta az arcát, ahogy egykor Sancie szoknyája redői közé, és hallgatta, ahogy lassan elcsitul a szívverése… Amikor elállt az eső, visszament aludni…


* * *

Másnap kiürült a kastély, és Olivier nem látta viszont Jean d'Esparron hitvesét. Az édesapjára hagyta a búcsúzkodás társasági kötelezettségét, és a kápolnában Hervé társaságában teljesítette a templomosok szertartásos vallási feladatait. Kilépve megkönnyebbülten látta, hogy a napsütésben Valcroze visszatért derűs mindennapi életéhez. Eljött az idő, hogy – legalábbis feltételezhetően – végleges rejtekhelyet adjanak annak, ami talán az emberiség legnagyobb kincse: a törvénytábláknak, melyekre Isten ujja égette rá a szöveget.

Mindannyian tudatában voltak az események jelentőségének, és az étkezés teljes csendben zajlott. Miután elmondták az áldást, Renaud báró és Maximin olajlámpásokkal szerelkeztek fel, Hervének és Olivier-nek pedig fáklyákat adtak.

Olivier nem először indult a kastély gyomrába, Hervé azonban reszketett a türelmetlenségtől a felfedezésre váró ismeretlen előtt: talán még a barátjánál is jobban szerette a rejtélyeket, a dolgok titkos értelmét. Élénk szelleme és széles körű

műveltsége révén hozzáférhetett a Templom némely titkához, például az egyedi kriptográfiához és a furcsa jelrendszerhez, melyet a rend bölcsei dolgoztak ki, hogy az elkövetkező korok is egy szempillantás alatt olvashassák az irataikat: milyenek például ennek vagy annak a parancsnokságnak a rejtekhelyei, hogyan lehet eljutni hozzájuk, és mit rejthetnek magukban. Ezeket az ismereteket természetesen nem kapta meg mindenki. Különösen nem azok, akiknek szellemi képességei elégtelenek voltak.

– Olivier testvér elárulta nekem, báró úr – lelkesedett –, hogy számos tágas föld alatti járat húzódik a lábunk alatt.

– Így van, de nem az a legérdekesebb, ami a lábunk alatt van.

– A kápolnában talán? A szentélyek gyakran rejtenek kriptát…

– Valóban van ott egy járat, mely ahhoz csatlakozik, amelyik a konyha alatt fut ki.

Sok falubeli is ismeri. Mindazok, akik az apáiktól szereztek tudomást a létezéséről, az apáiktól, akik ide menekültek, amikor a vészharang szaracénok közeledtét jelezte.

Ezeknek a járatoknak az az előnyük, hogy a sziklahasadékokon át biztosított a szellőzésük, és két környező kápolnához is elvezetnek. Amit most mutatok, az a kastély igazi titka. Még te sem ismered, fiam. Jöjjenek utánam!

A három férfival a nyomában elhagyta a dísztermet, és megindult a kő csigalépcső

felé, de ahelyett, hogy mindenki várakozására, lefelé tartott volna a pincékhez, felfelé vette az irányt. Az emeletre érve ráfordult a keskeny, sötét folyosóra, melyről a lakószobák nyíltak, és egészen a végéig ment: egy alacsony ajtó mögött kerek, meglehetősen rendetlen helyiség nyílt, mely egyszerre emlékeztetett egy kolostor könyvtárára és egy alkimista barlangjára, hisz a falra erősített polcokon többé-kevésbé elrendezett, poros könyvek sokasága között, középen egy kőasztal állt, tele retortákkal, flakonokkal, edényekkel, a használaton kívüli kandalló előtt pedig kis melegítőszerkezet rozsdásodott diszkréten.

– Ez a helyiség – magyarázta Renaud – Adhémar de Valcroze báró, édesanyád első, nagyon figyelemre méltó férjének alkimista laboratóriuma volt. Ezt egyébként te is tudod, hisz jártál már itt.

– Azt is tudom, hogy érdekelték az okkult tudományok, értett a növényekhez, és gyógyított néhány betegséget. Igen nagy híre volt – tette hozzá Olivier félmosollyal. –

Azt beszélték, hogy azért olyan gazdag, mert arannyá tudja változtatni a közönséges fémeket. Gyerekkoromban elszórakoztatott és elvarázsolt a történet, mert nem volt szabad belépnem ide, ahol Anselme atya, a káplánunk, megpróbálta megtalálni Adhémar báró titkát.

– Hamar letett róla, bár néha még bejön olvasgatni a könyveket, melyek iránt bennem nincs érdeklődés.

– Bocsásson meg, Renaud nagyúr – szólt közbe Hervé belelapozva a kötetekbe –, de nagyon értékes műveket látok itt…

– Lehetséges. A helyiség igazi érdekességét azonban nem a könyvek és nem is a tudományos eszközök jelentik. Először is el kell mondanom, hogy ebbe a toronyba csak az emeletről vezet út. A földszinten van a gyümölcsraktár és az éléskamra. Nincs kapcsolat a két szint között. Itt azonban…

Az egyik falmélyedésből elővett egy seprűt, belépett a kandallóba, és egy széles sávban elsöpörte a hamut/majd felemelte a karját, megmozdított Valamit, amit nem láthattak, mert eltakarta a köpenye, és a kőfal hátul borzalmas nyikorgással szétnyílt, fekete üreget fedve fel.

– Gyújtsák meg a fáklyákat! – adta ki az utasítást, melynek csendben és gyorsan eleget tettek, sokat elárulva türelmetlen izgalmukról. Kivéve Maximint, aki valószínűleg ismerte a járást. Olivier-ben enyhe neheztelés ébredt: