– Nem látszik szomorúnak – suttogta. – Olyan száraz és merev az arca, mint azoké a kőfiguráké, melyek a bátyám vésője alatt születnek!

– Egy herceg nem sír nyilvánosan – súgta vissza Rèmi. – Nem illene a méltóságához… és különben is megzavarná az arcvonásait.

– Ki törődik ezzel, amikor bánata van? A könnyek maguktól csorognak, és mit számít, hogy az arcra ráncokat rajzol a fájdalom? Ezen a hercegen egyetlen ránc sincs!

Pedig szép volt a felesége… és fiatal – tette hozzá a lány elnézve a halott mozdulatlan arcát, akit a kor szokásainak megfelelően fedetlen arccal kísértek a sírba. A halál eltüntette a szenvedés nyomait, és az igazán királyi díszletek között, melyekbe öltöztették, ugyanolyan derűsnek és szépnek tűnt, mint esküvője napján. A száj, melyet a díszes korona alá rögzített muszlin álltartó rögzített, mintha mosolygott volna. Aude gyorsan térdet hajtott és keresztet vetett, majd folytatta:

– Mintha örülne, hogy itt hagyja a világot!

– Talán eleget szenvedett, és kiérdemelte a paradicsomot – suttogta az apja. – Ha a mennyek ragyogó útját látja a szeme, örülnünk kell… És nézd, a hercegek tartják a koporsólepel zsinórjait.

– Nem mind azok. Az a komoly arcú, szép szakállú férfi nem egy templomos?

– Maga a rend nagymestere, Jacques de Molay, aki néhány hónapja érkezett Franciaországba Ciprus szigetéről. Azért „viheti” az elhunytat, mert hercegi rangja van… Egyébként keresztapja volt a trónörökösnek, Lajos hercegnek, amikor lovaggá ütötték…

– Ő az egyetlen templomos, aki részt vesz a temetésen?

– Nem. Az elöljáróik és a kíséret hátrébb állnak a menetben. Nézd csak, itt van király urunk, akit annyira szerettél volna látni!

– Istenem, milyen szép, milyen impozáns… és milyen hideg!

Harminckilenc évesen IV. Fülöp, Szent Lajos és Marguerite de Provence unokája még mindig királysága legszebb férfija volt. Magas termetű, mint minden Capet, de hiányzott belőle a soványság, melytől elődje hajladozó nádszálra emlékeztetett, s elegánsan viselte a fegyverzetet éppúgy, mint a széles vállára terülő fekete köpenyt.

Előkelő, tiszta vonású, de sápadt arca szoborra emlékeztetett volna a vörösbe hajló melegszőke, félhosszú haj nélkül, melyet még nem színezett ezüstre a kor.

Feledhetetlen volt a szeme: tág, jéghideg kék pupillák, mozdulatlan, sosem pislogó szemhéjjal. Azt beszélték, a király tágra nyitott szemmel alszik. Ugyanakkor a szép rajzolatú száj enyhe ránca jelezte, hogy a fenség megtestesülése iróniára is képes.

– Pedig szenvedélyesen szerette a néhai feleségét, Jeanne de Navarre királynét, aki mint tudod, két éve halt meg. Azt beszélik, vigasztalhatatlan, és megvetéssel elutasítja, hogy újra megházasodjon…

– Miért kellene? – jegyezte meg Rèmi. – Három fia van, akik közül ketten már házasok, és egy lánya, akit az új angol királynak ígértek. Nézze csak, húgom, itt vannak!

Valóban, a király mögött lépkedett három fia: a tizenkilenc éves Lajos, édesanyja halála óta Navarra királya, akit máris Civakodónak neveztek, mert mindenkibe, mindig és minden lehetséges okkal belekötött. Ráadásul nem volt különösebben intelligens, az apjával ellentétben, akire különben sem hasonlított túlzottan. Inkább az édesanyjára ütött, de nem annyira, mint az öccse, Fülöp, Poitiers grófja, a tizenöt éves, nyakigláb kamasz, akinek intelligensen csillogó szemű, korán megkomolyodott arcát barna haj keretezte. Mivel nem volt király, mint a bátyja, valamivel hátrébb haladt, a harmadik fiúval, Károllyal, aki Marche grófja volt, és alig töltötte be tizenkettedik évét, de szép volt, akár egy angyal, s apja gyermeki mását nyújtotta, akitől örökölte világos haját, kék szemét és tökéletes vonásait, ám míg a király mozdulatlan arca elmélyült szellemet takart, az övé csak ürességet. Természetesen a bátyjaival ellentétben még nem volt házas…

A Civakodó két évvel azelőtt vette feleségül az unokatestvérét, Burgundi Margitot, II. Robert gróf és Agnès de Francé, Szent Lajos legfiatalabb lánya gyermekét, a nyurga Fülöp pedig nemrég lépett frigyre Jeanne-nal, IV. Burgundi Othon gróf5 és Mahaut d'Artois egyik lányával. A feleségek is ott voltak, hölgyeikkel követték a férfiak csoportját. Mindketten vonzóak voltak, a tizenöt éves barna Margit és a tizenhárom éves szőke Jeanne, ám kissé esetlenül hatottak a gyászruhában, melyhez nem szoktak hozzá, hisz mindketten kacérak voltak, és rajongtak a szép ruhákért, az ékszerekért és a drága szövetekért, melyek csinosan díszítették őket. Igazi cinkosság fűzte össze őket, hisz együtt nevelkedtek, és komolyan lépkedtek, kerülve egymás pillantását, nehogy hirtelen feltörő nevetésük megzavarja a számukra halálosan unalmas pompát, és kiváltsa a társnőjük, Isabelle, a király egyetlen lánya rendreutasítását, aki tizenöt éve ellenére máris az angol királynéhoz illő komolyságot és fenséget mutatta, aki néhány hónap múlva lesz. Az egész családban ő hasonlított leginkább Fülöpre. Nagyon szép volt, s egyben remek ítélőképességgel és királyi tehetséggel rendelkezett, mely igen ritka volt a fiatal lányoknál. Isabelle-nek elég volt, hogy tudta, hogy az apja, akit szenvedélyesen csodált, büszke rá, s máris boldognak érezte magát. Fiatal menyeivel szemben Fülöp gyakran elnézőnek mutatkozott, és előfordult, hogy vidámságuk az ő

arcára is mosolyt csalt, Isabelle azonban nem volt féltékeny. Úgy gondolta, rá nagy sors vár, és örömmel gondolt arra, hogy hamarosan elhagyja Párizst és Londonba megy, hogy a fiatal walesi herceg, a kedvesnek és szépnek mondott Edward6 kezébe tegye kis kezét.

Aude, alá a hercegnőkkel egyidős volt, érdeklődve figyelt. Bájosnak találta, de nem irigyelte őket. Különösen Margitot nem, akinek olyan férje volt, akivel nem szívesen osztotta volna meg az életét, még a trónon sem. Volt valami alattomos Lajosban, s a szája sarkában kellemetlen, kegyetlen ránc látszott. Csak remélni lehetett, hogy az 5 Itt a burgundi „grófságról” van szó, melyet ma Franche-Comténak neveznek.

6 A leendő I . Edward volt az első angol herceg, aki a walesi herceg címet viselte.


ettől a párostól születő leendő francia királyok inkább az édesanyjukra, mint az apjukra hasonlítanak majd. Büszke homlokával, virágos arcszínével, hatalmas fekete szemével és a móddal, ahogyan egyenesen felveti a fejét, Margit méltó lesz a koronára. A Civakodó esetében ez egyáltalán nem volt biztos.

– Hány éves király urunk? – kérdezte Aude az apját. A férfi gyorsan utánaszámolt:

– Negyvenhez közeledik. Harminckilenc, azt hiszem. Miért kérdezed?

– Hogy tudjam, sokáig él-e még.

Mathieu halkan, diszkréten elnevette magát:

– Azt szeretnéd, ha sokáig tartana az uralma? Szerintem nagy király, mert eltörölte a jobbágyságot és szép esélyeket adott azoknak is, akik nem nemesek, de azért vaskézzel kormányoz…

– Bizonyára, de a trónörökös herceg nem nagyon tetszik… Ó, ott jönnek a templomos lovagok!

Tökéletes rendben, csillogó páncélban a nagy fehér köpenyek alatt a menet végén felbukkantak a templomos vezetők és a nagymester kísérete, magukkal hozva Jacques de Molay lovát. Aude szó nélkül nézte, ahogy közelednek, s csak amikor melléjük értek, kérdezte meg:

– Kik ezek a lovagok? Ismeri a nevüket? Hirtelen idegesnek látszott, ahogyan azt máskor oly lágy, most mégis töredezett hangja elárulta. Rèmi vállalta magára a választ:

– Milyen kíváncsi! Miért érdekli? Nem ismerjük mindegyiküket…

– De néhányukat igen, hiszen gyakran dolgoznak nekik…

Mielőtt felelt volna, Rèmi felfigyelt rá, hogy Aude nem néz rá, és talán meg sem lepi majd a válasz. Figyelmét azok a lovagok kötötték le, akik a három vezetőt kísérték.

A fiatalember megpróbálta követni a pillantását. Ahogy sikerült, a szemöldökét ráncolta, de folytatta félbemaradt mondatát:

– … az apánk ápol kapcsolatot például a kincstárnok testvérrel. Aki ma nincs itt.

Ellenben látok egy lovagot, akit jól ismerünk mind a ketten, és azt hiszem, magának is volt alkalma látni nálunk tett látogatásai némelyikén… Vagy erősen tévedek, vagy az ott Olivier de Courtenay testvér a marsall mögött…

Látva, hogy a húga válla, aki éppen hátat fordított neki, megremeg, Rèmi tudta, hogy célba talált, és veszélyre kell számítania. Aude egyébként nem felelt, tekintete azonban a templomosokat követte, akik közül – a bátyja esküdni mert volna rá – csakis egyvalakit figyelt. Mathieu semmit sem vett észre. Abban a percben, hogy a fia magára vállalta a választ, már nem is figyelt oda, és a szomszédjával, a templom sekrestyésével beszélgetett

Rèmi kihasználta az alkalmat, hogy megpróbáljon többet megtudni. Határozottan megérintette Aude vállát:

– Nem felel, húgom?

– Bocsánat, mit is mondott?

– Nem tudom, mi van velem, de mintha ma reggel gyenge lenne a látásom. Olivier de Courtenay testvért látom ott?


Ez alkalommal a lány visszafordult, fülig pirulva, csillogó szemmel, s Rèmi már tudta, hogy helyes volt a meglátása. Mindig alaposan megfigyelte a hozzá közel állók fiziognómiáját, viselkedését és magatartását, ahogyan mindenkiét, akivel csak találkozott, és jó emberismerő lett. Bár a nőkkel nem volt sok tapasztalata, tudta –

talán a szívébe hasító tudat alatti féltékenységből –, hogy a húga szerelmes a templomosba. Aude egyébként megható zavarral azt suttogta:

– Azt hiszem, igaza van, bátyám. Ő az. És mellette a barátja, Hervé d'Aulnay…

A második lovag említése összezavarta Rèmit. Lehet, hogy tévedett a személyt illetően? Vagy csak álmodta a pirulást, a szép szemek ragyogását? Végül is természetes, hogy egy tizenöt éves lány szemérmesen elpirul, ha férfiakról beszélnek!… Hirtelen arra gondolt, könnyen meggyőződhet a helyzetről: a Notre-Dame karzatára rendeltek tőle egy Keresztelő Szent János-szobrot. Elhatározta, hogy Olivier testvér vonásaival ruházza fel, és megnézi, mit szól Aude a kő-portréhoz. Ráadásul Rèmi őszintén elismerte, hogy nehezen találna szebb modellt Krisztus előfutárának, mint ezt a büszke arcot, melynek komolysága, ebben bizonyos volt, szenvedélyes lélek izzó tüzét takarta.

Attól azonban egy percig sem tartott, hogy ha a húga szereti Olivier-t, az viszonozza szerelmét, hisz a szerzetes lovag a legtisztábbak és leghajthatatlanabbak közé tartozott a rendben, melyről egyre gyakrabban keringtek különös hírek. A legfinomabban edzett acélpenge volt, melyet Istennek ajánlottak, s melyen egy fiatal lány szíve óhatatlanul kegyetlenül megsebzi magát. Ezt pedig Rèmi nem akarta…

A templomokban a harangozok lassan hagyták elülni a lélekharang baljóslatú zúgását: a hercegnő holttestét átvitték a jakobita kolostor küszöbén, és a kápolna felé tartottak vele, mely mögött ezernyi gyertya égett Az abbé és szerzetesei fogadták.

– Nincs több látnivaló – állapította meg Mathieu mester a kezét dörzsölgetve a feltámadó szél hidege ellen. – Menjünk haza! Elég gyászindulót és imát hallottunk mára, és alig várom, hogy hazaérjünk. Elégedett vagy, kicsim?

– Ó igen, apám! Nagyon szép volt, és köszönöm.

Visszamentek az erős ló vontatta kocsihoz, melyet az építési területnél hagytak, ahol a halott hercegnő iránti tiszteletből aznap senki sem dolgozott. Rèmi felsegítette a húgát az apjuk mellé, megfogta a gyeplőt, és visszaindult a Szajna felé, hogy átszeljék a Cité szigetet, majd a folyó másik ágát, és ráforduljanak a Vincennes-en át Montreuil-be vezető útra, ahol a család lakott a Saint-Pierre-et-Saint-Paul-templom szomszédságában.

A házat felmenőjük, a híres építész, Pierre de Montreuil, a Szent Kápolna és még számos csoda megálmodója építette, aki a király hálájának köszönhetően az örökkévalóságban a Saint-Germain-des-Prés-templomban nyugodhatott a feleségével.

A monostor és a nagyúri lak után ez volt a település legszebb háza. Szép kövekből épült

– a többi épületet vályogból húzták, hisz Montreuil-nek márgás volt a talaja, mely szalmával keverve olcsó és könnyen megmunkálható építőanyagot biztosított –, és egy elkerített területre nyílt, ahol zöldséges- és virágoskert terült el, valamint egy kis gyümölcsös és szőlő. A falu egy dombon épült, kilátással az erdőre, a vincennes-i királyi kastélyra, a Szajna egyik ágára és egész Párizsra.

Az asszonyok uralkodtak ebben a házban. Juliane, Mathieu felesége volt a gazdaasszony, aki még negyven felett is vonzó nő maradt. Barna hajú és szemű volt, gömbölyded, de kemény húsú formákkal, élénk és vidám tekintettel, húsos szájjal, mely szívesen húzódott nevetésre. Szerette a házát, melyet erős kézzel irányított, a kertjét, ahol káposztát, spenótot, babot és más zöldségeket, fűszereket termesztett, ugyanolyan tehetségesen, akár egy fűszerszakértő szerzetes. Szerette a patyolattiszta ruhát és természetesen a családját. Az anyósát is, az öreg Mathilde-ot, aki bár még életerős és talpraesett volt, a férje halála után teljesen átengedte neki a birtok irányítását. Bár amennyire tőle tellett, igyekezett segíteni a menyének, de a kor előrehaladtával egyre többet üldögélt a kemence oldalában, igaz, nem tétlenül: ő szőtte a legfinomabb gyapjút, és úgy varrta, akár egy tündér, feltéve, ha az övénél fiatalabb szemek befűzték számára a tűt. Kissé meggörnyedő háta ellenére igyekezett büszkén, egyenesen ülni a támlás padon, melyet Rèmi készített számára, az unokája, akit imádott, ahogyan Aude-ot is. Ugyanakkor nem nagyon mutatta ezt a rajongást, mert úgy ítélte meg, hogy a kényeztetés és az egyéb érzékenykedések nem tesznek jót a szép jellem harmonikus fejlődésének. Aude tőle örökölte világos szürkéskék szemét, és előfordult, hogy az öregasszony' szinte mindig munka fölé hajló szemhéja alól kék villám ragyogott elő egy-egy megjegyzés kíséretére, melyben a keresztényi könyörület nem sok szerepet játszott. Igen kritikus asszony volt…