További vita nélkül engedelmeskedtek neki. A lovagok is leszálltak nyergükből, hogy segítsenek. A menetet levezették az útról, és amennyire lehetett, elrejtették a vastag fatörzsek között Eközben a parancsnok az erdőszélen maradt, és az eseményeket figyelte. Kevesebb volt a füst, és úgy tűnt, megfékezték a tüzet, de a hirtelen beálló csend sem volt megnyugtatóbb. A fa mögött, ahol elrejtőzött, az aggodalom emésztette Jean testvér próbálta megérteni a történteket, felidézve magában Clément testvér szavait, amikor rábízta a küldetést. Annyira meglepődött akkor, hogy merészen faggatni kezdte a rend magas elöljáróját, aki azonban nem vette sértésnek. Jean de Longwy keményfejű, egyenes jellemű, bátor burgundi volt, aki semmitől sem félt a világon, kivéve Isten haragját. Intelligens, de makacs emberként a pokol kapuit is betörte volna, hogy teljesítse a rábízott feladatokat. Ezekért a tulajdonságaiért választotta Clément testvér a kincses menet vezetőjének.

– Attól félek, veszély fenyegeti a rendet – felelte a lovag kérdésére. – Bizonyos jelek, bizonyos könnyű, de valós híresztelések erre engednek következtetni. Jó, ha óvintézkedéseket teszünk.

Mint láthatta, nem ez volt a nagymester véleménye, ami szintén meglepte, de jól ismerte a nagybátyját s azt a tulajdonságát, hogy a következményekkel mit sem törődve ront az akadályoknak naivságában, sőt lelki egyszerűségében, mely megakadályozza hogy felmérje mások reakcióit. Számára a Templom volt a legnagyobb, a legtisztább és a leghatalmasabb egység a világon. Így Longwyt nem lepte meg igazán, hogy Clément de Salerne szinte könyörög neki, eleinte csak javaslatokat téve, végül ellenállhatatlan erővel érvelve. Ahogy az ivryi eseményeket figyelte, attól tartott, talán máris a megjósolt balszerencse első jeleit látja.

Hirtelen valami mást is meglátott. Egy férfi menekült. Meggörnyedve kiugrott egy bokor mögül, és befutott egy másik mögé, közben pedig hátrafordult, hogy lássa, nem üldözik-e. Az erdő felé tartott. Ahogy még közelebb ért, egyre lassabban, mintha elhagyná az ereje, Longwy látta, hogy megsebesült. Nem bírta tovább, kilépett a fa mögül és elébe sietett, fekete köpenyébe burkolta, és bevitte az erdőbe. A meglepett férfi alig ellenkezett.

– Én is templomos vagyok – hallotta. – Jöjjön!

A szökevény fájdalmasan felnyögött, amikor rávetette magát, és Longwy inkább vitte, mint támogatta, amikor visszament Olivier-hoz és Hervé-hez, akik a segítségére siettek.

– Menjünk a szekerekhez! – mondta. – Erősen vérzik!

Az őrmester elájult, és amikor lefektették a fűbe, látták, hogy az oldalát ért sebesülésből patakzik a vér… Hervé föléje hajolt, kioldotta az övét, levette róla szakadt zubbonyát, mely a bőréhez tapadt. A férfi minden egyes, egyre nehezebben vett lélegzetre egyre erősebben vérzett…


– Semmit sem tehetek érte. Túl mély a sebe, meg fog halni. Már az is csoda, hogy idáig eljutott…

– Igaza van, súlyosnak látszik – jelentette ki Gaucher de Liancourt, az ápoló testvér, aki maga is a sebesült mellé térdelt. – De talán megtudhatjuk tőle, mi történt.

Mindig mellette lévő orvosságos táskájából egy gyógynövénytinktúrát vett elő, de a sebesült magához tért, és meghallotta szavait:

– A király emberei… hajnalban… éppen felkeltünk… a hajnali imára… amikor kopogtattak a kapun… Valaki… azt kiáltotta: A király nevében… és félelem nélkül kinyitottunk… a chaumont-i elöljáró volt… és fegyveresek… azért jöttek… hogy letartóztassanak!

– Letartóztatni? – kiáltott fel Jean de Longwy. – Mit tettek?

– Semmit… de eretnekséggel, szimóniával és szodómiával vádolnak… azt mondják, hazugok vagyunk… és sátánimádók! És… magukat is el fogják fogni… ha nem menekülnek…

Fájdalmasan összerándult, és még inkább elsápadt. Azt hitték, eljött a halál.

Gaucher testvér felemelte a fejét és a vállát, hogy megtámassza és megitasson vele néhány kortyot a likőrjéből. A férfi fulladozott, köhögött, de kissé erőre kapott.

Tekintetében aggodalom tükröződött:

– Nekem… végem… maguk meneküljenek… ahová tudnak! Rejtőzzenek el! Akár egy lepratelep mélyén… mert mostanra… az egész királyságban… letartóztatják a testvéreinket… és átkutatják a házainkat… meneküljenek! Istenem!… Miért?

Ezek voltak utolsó szavai. Hatalmas csuklással vér buzogott fel a torkából, majd Gaucher testvér érezte, hogy elnehezül a karján, miközben megmerevedik tágra nyílt szeme. Átadta Olivier-nek a fiolát, és gyengéden lefogta a férfi szemhéját.

– Meghalt – mondta. – Isten fogadja be a lelkét Imádkozzunk!

Letérdeltek egy imára, melyet Jean testvér nem engedett túlságosan hosszúra nyúlni. Felállt. A többiek térden maradtak, szemmel láthatólag felkavarták őket a hallottak. Jean testvér a tettek embere volt, és ebben a katasztrofális helyzetben cselekedni kellett, méghozzá gyorsan!

– Gyerünk, testvérek! Talpra! Nem késlekedhetünk. Az angol Adam Cronvalle kiábrándultan megvonta a vállát.

– És hová menjünk, testvér? Hallotta? Egész Franciaországban, mindenhol letartóztatnak!

– Remélem, maguknál nem így van, Adam testvér.

– A londoni Templomot leszámítva kevesen vagyunk, és nem zavarjuk Edward királyt. Attól tartok azonban, hogy soha többé nem látom viszont Angliát. Mit javasol, testvér?

– Először húzódjunk vissza az erdő mélyére…

– Legelőször el kell temetnünk ezt a szerencsétlent.

– Szó sem lehet róla! – szakította félbe Jean – Valaki észrevehette a szökését. Ha keresik, meg kell találniuk! Most próbáljunk elrejtőzni, amennyire csak lehet…


Nem volt könnyű a sűrű erdőben mozogni a súlyos szekerekkel, de Guillaume de Gy, mint jószágigazgató, valóságos varázsló volt, ha lovakról volt szó. Sikerült újra elindítania a lovakat, melyeket az őrmesterek kantáron vezettek, és elég messzire jutottak ahhoz, hogy az úton haladók ne vehessék észre jelenlétüket. Szürke volt az idő, de egy ideje már nem esett, és a föld száraz volt. Ráadásul, ahogy haladtak befelé a kocsikkal, a lovagok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy eltüntessék a keréknyomokat a holttest körül, melyet magára hagytak. Háromnegyed órányi kemény erőfeszítés után végre megálltak egy mohalepte, sziklás kiszögellés és egy enyhe lejtő

között, mely egy folyó felé vezetett, melyet onnan nem láthattak, de hallották a víz csobogását.

Ellátták a lovakat. Mindig és mindenhol ez volt a templomosok első feladata és első gondja. Még a hasonlóan drámai helyzetekben is. Bár nem fogták ki őket, zabot kaptak a magukkal hozott készletből,, és Guillaume testvér két emberrel vízért indult.

Ahogy elérték az ezen a szakaszon éppen kanyart leíró vizet szegélyező fűzfákat, a három férfi a túlparton a fák védelmében észrevett egy tágas tisztást, melynek közepén kihegyezett gerendákból ácsolt kerítés mögött épületek emelkedtek. Egy kápolnát jelző

kis harangtorony, és az alacsony építmények körül egy félig összeomlott torony.

Mindez tanyára emlékeztetett, azt leszámítva, hogy nem sok tanya épül az erdők közepén. Ugyanakkor lakták az épületeket, ahogyan arról a tetőről lustán felszálló füst tanúskodott. Az együttesből mégis végtelen szomorúság áradt, és amikor a vasalt kapu kinyílt, és utat engedett két korsót cipelő embernek, a templomosok megértették, miért tűnik olyan baljóslatúnak a hely: az egyik férfi Szent Ládrus11 fekete csuháját viselte, a másik pedig, akinek arcát nem rejtette szürke tunikája csuklyája, hisz nem tudta, hogy figyelik, furcsa, lepra deformálta vonásokat mutatott…

– Lepratelep! – suttogta Guillaume testvér. – Ne zavarjuk meg a nyugalmukat…

Kimerték a vizet, melyre szükségük volt, és visszatértek a szekerekhez, anélkül, hogy magukra vonták volna a szerzetes és a beteg figyelmét, de beszámoltak a látottakról. Miután befejezték a lovak ápolását, megették a sajtot és kenyeret, melyet elővigyázatosságból mindig vittek magukkal, majd tanácsot tartottak. Tanácsot, melyen senki nem sietett szót kérni, s mindenki megpróbálta felfogni a hihetetlen katasztrófát, mely a rendet sújtotta. Letartóztatás! Mindenkit letartóztatnak, és bizonyára börtönbe vetnek a királyságban! Őket, akik tegnap oly hatalmasak voltak, annyi erőd, föld és gazdagság urai? Hogyan lehetséges? És milyen aljas vádakkal! Mit mondott a halott testvér? Szimónia? Szodómia? Sátánimádás?… Ez őrültség! Felborult a világ! Valaki végre megtörte a csendet:

– Mit tegyünk?

– Először is imádkozzunk! – mondta Olivier. – Isten kezében vagyunk. Talán megvilágítja számunkra a homályt…

Jean testvér egy bólintással helyeselt, és hosszú percekig egybefonódó hangok fordultak az Atyához, a Szűzanyához, patrónusukhoz, s végül az ének helyett 11 Vagy Szent Lázár


elsuttogtak egy Veni Creatott.

Jean de Longwy felállt, és végtelen nyugalommal levette hosszú fehér zubbonyát, megcsókolta rajta a piros keresztet, és gondosan összehajtogatta.

– Kövessék a példámat, testvérek! Meg kell válnunk a megkülönböztető jegyektől, melyekre oly büszkék voltunk! Adja az ég, hogy igazságot szolgáltassanak nekünk, és egy nap ismét felölthessük őket…

Könnyes szemmel követték a szavait. Ugyanígy meg kellett válniuk az acélsodrony páncéltól, melyet a nyakukat és fejüket védő, csak az arcot szabadon hagyó sodronysisak egészített ki.

Békeidőben elegendő volt ennyi védelem egy szállítmány kíséréséhez. Nem viseltek sem harci sisakot, sem vas fejfedőt, mégis, ahogy egymást kisegítették a szűk tunikából, úgy érezték, mintha a bőrüket nyúznák le.

Az ing és vászonharisnya felett fekete gyapjúzekét és nadrágot viseltek.

Természetesen még ebben az öltözetben is egyformák voltak. Clément testvér előrelátó utasításának köszönhetően azonban mindazok, akiket már régen kiválasztottak a küldetésre, hetek óta növesztették a hajukat, melyet a szabályzat majdnem kopasznak írt elő, és jelentősen megnyírták a szakállukat és bajuszukat. Jean testvér egy pillanatig elnézte őket, majd felsóhajtott:

– Nem folytathatjuk így az utat. Külön kell válnunk: egy szénásszekér, melyet három paraszt kísér – ha kellően összepiszkoljuk magunkat, elhihetik rólunk –, még észrevétlen maradhat, de három, ráadásul ilyen egyforma férfi kíséretében sosem jutna át.

– Hogy érti, hogy váljunk külön? – kérdezte Olivier. – Különböző utakon menjünk Dieppe-be, vagy időeltolódással induljunk? Kétnaponta egy szekér például… Az a baj, hogy egyedül maga ismeri az utat és a környéket, és ha minden szekér külön úton megy, könnyen eltévedhetünk…

– Tökéletesen igaza lenne, ha még mindig Dieppe-be tartanánk, de ha Fülöp király valóban lefogatja Franciaország összes templomosát, biztosak lehetünk benne, hogy az ottani házunk sem maradt érintetlen… sem a rend hajói, hacsak nem maradt idejük kifutni a tengerre. Semmit sem találnánk… kivéve a helyi elöljáró katonáit…

– Akkor hova menjünk? Itt nem maradhatunk! – vetette fel Hervé d'Aulnay.

– Itt nem. A saját biztonságunk előtt azonban arra kell gondolnunk, hogy biztonságba helyezzük Fülöp király karmai elől a rend kincsét! Három különböző

helyre kell elrejteni. Nem bízhatjuk egyik házunkra sem: azzal csapdába rohannánk.

Tehát olyan rejtekhelyeket kell találnunk, ahol senkinek eszébe sem jutna keresni:

– Nemesi otthonokat például? – javasolta Olivier a valcroze-i titkos barlangban pihenő frigyládára gondolva.

– Feltéve, hogy a várúr megbízható emberünk, különben hogyan lehetnénk biztosak benne, hogy ha kedvesen is fogadnak, az elutazásunk után nem sietnek kifosztani a kincseket, melyeket rájuk bíztunk? Még abban sem vagyok biztos, hogy Nicolas de Villiers, aki ma éjjel segített gond nélkül átkelni az Oise-on, ellenállna a kísértésnek. A gázló szép pénzt hoz neki, de szereti az aranyat…

– Akkor talán bencés kolostorok? A Templom Szent Bernát gyermeke, aki a rend, az ima és a szépség békés kikötőivé tette a kolostorait – szólt közbe Gaucher de Larchant. – Ők nem tagadnák meg a segítséget

– Ez is egy lehetőség. Ám itt is felmerül, hogy lehet, hogy személyünkben habozás nélkül menedékre találhatunk náluk, de a kincseink nem lennének igazán biztonságban…

– Akkor?

– Akkor…

A burgundi sötét szeme egymás után a nyugtalan arcokra szegeződött, melyek tőle várták a megoldást, s egész testében érezte a feszültséget.

– Hallották, mit tanácsolt a szerencsétlen testvér, aki a karunkban halt meg?

„Rejtőzzenek el akár egy lepratelep mélyén.” És ha jól értettem Guillaume testvér szavait, áll egy a folyó túlsó partján…

Olyan hallatlan volt a javaslat, hogy senki sem felelt Undor szele futott végig a férfiakon, akik pedig hozzászoktak a csatamezőkön oszladozó halottak bűzéhez és a háborúk szörnyűségeihez, mégis reszkettek a leprától, mely élve emészti el a beteget.