Elsőként az angol Adam Cronvalle tiltakozott:

– Abban a borzalomban akar eltemetni? Akkor már inkább a máglya. Az gyorsabb…

– Nem magunkat, hanem mondjuk az egyik szekér tartalmát. A Szent Ládrus-testvérek öröktől fogva lekötelezettjeink, és kockázat nélkül kérhetjük a segítségüket.

Mondtam, hogy a telep közepén áll egy romos torony. Ott biztonságba helyezhetjük a kincs egy részét. Már megyek is…

Cronvalle feléje mozdult, hogy megállítsa:

– Gondoljon arra, mi várja ott, testvér!

Longwy gyengéden eltolta a kezét, a választ azonban Olivier vállalta magára:

– Az ősöm, Thibaut de Courtenay IV. Jeruzsálemi Balduin, a csodálatos leprás király fegyvernöke és hűséges barátja volt. Együtt nevelkedtek, és sosem vált el tőle, kivéve, amikor Szaladin foglya volt, de azután a haláláig osztozott a sátrán és a szobáján. És soha nem érintette meg a betegség… Londonban ilyen félősek lennének?

A hang hideg megvetése haragos lángot gyújtott az angol szemében, aki elvörösödött. Hervé d'Aulnay azonnal közbelépett:

– Nyugalom, testvérek! Mi maradtunk talán az utolsó szabad templomosok. Mi lesz velünk, ha veszekszünk? Jean testvér csak azt akarja megmenteni, amit ránk bíztak!

Könyörgés tükröződött barátjára szegeződő pillantásában. Olivier mereven elmosolyodott: – Bocsásson meg, Adam testvér! Csak kiszaladt a számon…

– Nem tesz semmit…

Eközben Jean de Longwy elindult Guillaume de Gyvel, aki ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje. Sokáig vártak rájuk, s közben a szabályzat előírta imákkal próbálták lefoglalni magukat, de nem volt könnyű. Bár mindannyian régóta megszokták a vallási gyakorlatokat, éppen ez a megszokás tette, hogy most, a borzalmas körülmények között laposan, igazi átélés nélkül csengtek. Ellenségesen vette körül az erdőt a külvilág. Még Olivier, aki olyan fiúi szeretettel viseltetett Krisztus és a Szűzanya iránt, mintha családtagjai lettek volna, sem találta meg a szertartásos szavak megszokott visszhangját. Mintha az ég kapui bezárultak volna: kísértette az apjától hallott régi átok. Lehet, hogy eljött a harag napja, melyet a hattini aggastyán megjósolt? Isten elhúzta óvó kezét a Templom fölül, mely mostantól a vesztébe rohan?

Már esteledett, mire Jean de Longwy visszatért. Egy fekete csuhás szerzetes kísérte:

– Ő Sebastien testvér, a Szent Ládrus-ház perjelje… Hajlandó mellénk állni, és azért jött, hogy segítsen átkelni a folyó gázlóján. Induljunk!

– Mindannyian? – kérdezte Cronvalle. – Azt hittem, csak néhányan.

– Ma estére mind odamegyünk. Legalább az emberek és a lovak biztonságban lesznek, ha elromlik az idő… mert úgy látom, elromlik…

– Van elég helyünk a három szekérnek – szólalt meg lágyan a perjel. –

Pillanatnyilag a lepratelep szinte üres.

– Meghaltak a leprásaik? – nyögte az angol elfojthatatlan bizalmatlansággal.

– Nem. Egy szent férfiú érkezett hozzánk nemrég, és elvitte őket a Loire-parti Tours városába, hogy Szent Márton sírjánál imádkozzanak, akinek egy hónap múlva üljük az ünnepét. Azt beszélik, gyakran meggyógyítja a leprásokat… és nem tudtam visszatartani őket! Isten könyörüljön szerencsétleneken! – tette hozzá, és keresztet vetett.

– Ráadásul – vette át a szót Longwy – az egyik szekér tartalmát elrejthetjük a romos torony alatt.

– És a másik kettő? – érdeklődött az angol.

– Adok maguk mellé egy vezetőt, aki elkíséri magukat egy rejtekhelyre – felelte Sebastien testvér. – Most jöjjenek. Közeledik az éjszaka, és sötétben nehezebb megtalálni a gázlót…

Útnak indultak, és miután néhány percig a fák között haladtak, kiértek a folyópartra, ahol hamarosan egy nagy kő jelölte ponthoz érkeztek. Az élen haladó Sebastien testvér megállt:

– Itt van az átjáró – mutatta. – Nem látszik, de a folyómeder itt megemelkedik. Az ókori rómaiak hidat építettek a kényelmes átkeléshez. Beomlott, de a belőle keletkezett víz alatti út elég széles a szekereknek is… ha pontosan követnek, és nem térnek le róla…

– Vezessen! – felelte egyszerűen Longwy. – Engedelmeskedünk…

Bár időbe és nagy odafigyelésbe tellett, gond nélkül megtörtént az átkelés, és nem sokkal később a teljes menet elérte a lepratelep udvarának döngölt földjét. Sötét volt, melyet alig enyhített egy fáklya fénye a kápolna bejáratánál. Ahogy Longwy gondolta, egykori udvarház volt, és bár az egyetlen torony félig beomlott, a lakóépület pedig megsemmisült, néhány kiszolgálóhelyiség jó állapotban maradt. A szekerek egy széles szélfogó alatt találtak menedéket, a lovak pedig a régi istállóban. A betegek egy átalakított akolban laktak, az őket gondozó három szerzetes pedig egy szomszédos kis épületben. Az utazók érkezésére mindössze két szerzetes jött elő, akik az Isten házaiban megszokott udvariassággal köszöntötték őket.

A templomosok a nap nagy részében úgymond pihentek, bár az aggodalom nem engedi az ellazulást, ezért azonnal kiürítették az első szekeret, és bevitték tartalmát a toronyba, melyből, ahogyan azt Jean de Longwy megállapíthatta, csak a földszinti terem maradt – bár a mennyezete annak is berepedt! – és egy lefelé induló lépcső.

– Ahogy azt Jean testvérnek megmutattam, a pince mögött, melyben az élelemkészleteinket tartjuk, két föld alatti járat nyílik. Az egyik egykor az ivryi templomos parancsnokságra vezetett, a másik a mezőre. A parancsnokság felé futót lépcső mélyíti el, hisz átível a folyó alatt, de eltorlaszolták, amikor ezt az öreg udvarházat leprateleppé alakították. A másik az erdőn túl egy kápolna kriptájába fut ki, melyet már régen leromboltak, és mára csak egy nagy kőhalom, átjárhatatlan szederbozóttal benőve…

– Ide rejtjük a rakományunkat. Azután lezárjuk a bejáratot erről is…

– Ha így van – szólalt meg Guillaume de Gy –, miért nem hagyjuk itt a másik két szekér tartalmát is?

– Mert nagyon szűk a kripta, és már van benne egy sír – felelte a vezetőjük. –

Ráadásul egy szekeret itt hagyhatunk Sebastien atyának, aki használatba veheti vagy eltüzelheti, és itt maradhat a két ló is – elszökhettek az ivryi istállóból, hisz ha jól láttuk, tűz volt –, melyeket nem lesz nehéz eladni a környékbeli földműveseknek a szent ház javára. Három kocsit és hat lovat azonban nem hagyhatunk, nem tudna mihez kezdeni velük. Ráadásul jobb, ha elosztjuk a kincset. Nem valószínű, hogy ha a véletlen úgy hozza, hogy valaki rátalál a kincsre még azelőtt, hogy a Templom, mint remélem, új erőre kap, két másik embert is ugyanilyen szerencse érne.

Az éjszaka egy részében a kosarakat, ládákat és hordókat cipelték a föld alatti járatban, melyet azután körülbelül félúton beomlasztottak. Végül a lovagok ettek egy keveset Sebastien atya kínálására, és megpihentek a szalmán, melyet a torony alacsony termében terítettek szét. Egyedül Jean de Longwy nem aludt. Bezárkózott a perjellel a szerzetesi lak kis szobájába, ahol Sebastien atya a közösség számadásait vezette. Sokáig beszélgettek az asztalra könyökölve, egy olajlámpás fényében…

Már hajnalodott, amikor a szerzetes elfújta. Az előzőhöz hasonló szürke, szomorú reggel virradt fel alacsonyan álló felhőkkel, melyekből azonban nem hullott eső. Jean testvér, aki végre egy pillanatra hagyta, hogy lesújtsa a tragédia, jobban örült, hogy így van: a ragyogó napsütés sértette volna a hatalmas kataklizmát. Hosszú percekig elüldögélt a torony kőküszöbén, miközben a távolból egymásnak felelgettek a kakasok, és a három szerzetes a kápolnába vonult, mielőtt nekikezdett volna a mindennapi munkának és a lakók ellátásának. Csak két beteg maradt, egy még járóképes öregember és egy gyermek, az unokája.

A burgundi nem is gondolt imára, egyedül kis csapata jövője foglalkoztatta, ha egyáltalán sikerrel végződik a kalandjuk. Ő maga azt tervezte, hogy visszatér a családja földjére, Dijon mellé. Guillaume de Gy rokona ugyanígy tehet, de mi lesz a többiekkel, akiknek a párizsi Temple lett az otthona?

Végül felállt és megrázta a vállát, mintha szabadulni akarna a súlyos tehertől, és felébresztette az üres szekér kísérőit: Olivier de Courtenay-t, Hervé d'Aulnay-t és Anicet őrmestert.

– Eljött az idő, hogy különváljunk, testvéreim! – mondta. – Elmehetnek, ahová akarnak, a két lóval, mely idehozta magukat. Az egyikük vegye a nyergébe az őrmestert. Túl sokan vagyunk ezen az egyébként elhagyatott helyen, ha valaki észrevesz, könnyen kíváncsiskodni kezdhet.

Hervé, bár megszokta, hogy vita nélkül engedelmeskedik, most megkérdezte:

– Mi lesz a másik két szekérrel és a társainkkal?

– Hosszan beszélgettem Sebastien atyával. Úgy ismeri ezt a vidéket, mint a tenyerét, hisz itt született, és az éjjel elvezet engem és a második szekeret Neaufles-ba, ahol Gisors mellett a családjának van egy várkastélya. Ezt a kastélyt egy föld alatti járat köti össze a gisors-ival12…

– Gisors királyi vár, ha nem tévedek, és onnan jöttek azok, akik elfogták ivryi testvéreinket – vetette ellen Olivier. – Nem a farkas torkába veti magát?

– Igaz, fennáll a kockázat, de a lepratelepeket leszámítva miféle jobb rejtekhelyet találhatnánk a kincsnek, mint újdonsült ellenségünk birtokát? Sebastien atya tudja, hogyan jutunk be. Ráadásul a járat egyik ága a Sainte-Catherine-templomba vezet, a falakon kívülre. Azután visszajövünk ide, és útnak indítom a szekér kíséretét. Végül a harmadik kocsival, ha Isten is úgy akarja, Gaucher és Adam testvérekkel elmegyünk a Valaux-Lépreux lepratelepre Saint-Laviers-be, Abbeville közelében. Sebastien atya szerint a Templom alapította és bízta Szent Lázár szerzeteseire, hogy azokat a testvéreinket ápolják, akik a Szentföldön elkapták a betegséget…

– Abbeville? – nyögött fel Hervé. – Az nagyon messze van.

– Nem messzebb, mint Dieppe, és Adrien testvér, aki egykor onnan jött, majd mutatja az utat. Leprásoknak öltözünk, akik utolsó menedékükbe tartanak. Nincs messze a tengertől, így mint remélem, Adam testvérnek sikerülhet visszatérnie Angliába, ahová lehet, hogy Gaucher testvér is elkíséri…

– Maga miért nem, testvér? És miért nem hajózzák, be a rakományt is?

– Túlságosan kockázatos lenne. Semmit sem sejtettünk abból, amire a király készült, és azt sem tudjuk, nem egyezett-e meg Edward királlyal. Biztosabb rejtekhely kell. Ami engem illet, megpróbálok hazatérni Burgundiába, ahol remélem, hogy Agnès hercegnő13 nem hajolt meg az unokaöccse akarata előtt! Onnan majd megfizettetek Fülöp királlyal azért, amit velünk tett. A legrosszabb esetben addig is menedéket találhatok a citeaux-i apátságban!…

Beszéd közben szigorú arca még felhősebbre váltott. Anicet őrmester mégis 12 Szent Lajos kiskorúsága idején Kasztíliai Blanka egyszer ezen a járaton menekült meg egy támadás elől.

13 Szent Lajos lánya, Eudes de Bourgogne herceg özvegye megkockáztatott egy kérdést:

– Nem tarthatnék önnel, nagyuram? Én is arról a vidékről származom, és szívesen visszatérnék…

– Azt hittem, Olivier testvér fegyvernöke.

– Nem – magyarázta a lovag. – Anicet őrmester osztozott Hervé testvérrel és velem egy nehéz küldetésben, ennyi az egész. Ráadásul a ránk zúduló katasztrófa felszabadítja…

– És maga mit csinál?

– Visszamegyek Párizsba, hogy megtudjam, mekkora a baj, hogyan reagált a nagymester… és főleg mi lett Clément de Salerne-nel, aki második apám.

– Én pedig vele tartok – tette hozzá nyugodtan Hervé. – Ha kell, talán menedéket találhatunk a bátyámnál Moussy-le-Noble-ban, mely sokkal közelebb van, mint Olivier testvér Provence-a. Nagy szükségünk lesz a gondolkodásra…

– Min gondolkozzunk, ha a király a vesztünkre esküdött? – vetette oda keserűen Courtenay, arra gondolva, hogy az átok válik valóra, és semmit sem tehetnek. –

Számunkra csak két út marad: vagy elhagyjuk a királyságot, ha a határokon túl még fennmarad a rend, vagy visszavonulunk egy kolostorba, ahogyan azt említette, Jean testvér. A lázadást tiltja a szabályzat… Kérem, ne felejtse el!

– Bárhogy is van, ha meggondolják magukat, és sikerül oda jutnom, tudniuk kell, hogy Longwy kastélya mindig nyitva áll önök előtt… testvérként! Most készüljenek!

Vigyenek magukkal egy kis ennivalót. Azután Adrien atya kivezeti magukat az erdőből Isle-Adam felé, de nem ugyanazon az úton, amerről jöttünk…

Miközben az istállóba tartottak a lovaikért, Olivier látta, hogy a betegek lakrészéből egy lepra emésztette arcú öregember jött elő, és leült az ajtó mellé egy padra. Kezét egy világszép, szőke kisfiú vállán pihentette… Hat- vagy hétéves lehetett, és rózsás arca, melyben búzavirágkék szempár ragyogott, majd kicsattant az egészségtől. Vidáman beszélgetett az öreggel, aki mosolyféleséggel pillantott rá. Olivier Sebastien atyához fordult: