– Mit keres ez a fiú itt, ebben a halottas házban, amikor nem látszik betegnek?

– Úgy kellene mondania, még nem látszik betegnek. Az apja és az anyja itt halt meg a betegségben, és az öreg Fabien, a nagyapja is fertőzött, mint láthatja…

– De ő egészséges? Nem maradhat…

– Pedig itt kell maradnia – sóhajtotta a szerzetes. – Még csak hatéves, de biztos lehet benne, hogy fertőzött. A gyerekeknél a lepra csak kilenc-tíz éves korban, a kamaszodással ütközik ki…

Olivier-nak eszébe jutott a fiatal leprás király története, melyet egykor az apjától hallott. Ő is szép volt, ragyogó és életerős, amikor a nevelője, Guillaume de Tyr észrevette, hogy nem érez fájdalmat, amikor megütik. Kilencéves volt! Ez a gyerek azonban nem király. Nincs más családja, mint ez a sír felé tartó öregember…

– Mi lesz vele, ha meghal a nagyapja? – kérdezte.

– Velünk marad… és minden erőnkkel ápolni fogjuk, mert szeretjük a kisfiút.


Bevallom, néha kétségeim támadnak az ilyen igazságtalanságok láttán…

Elhallgatott, és a lovak mögé húzódott.

Egy perccel később az útnak indulók elbúcsúztak társaiktól. Egyszerű, csendes búcsúzás volt, melyet átjárt a pillanat felindulása, melyben mindannyiuk élete, mely eddig szép, egyenes vonalban megírtnak látszott, megtört egy falon, melynek kiterjedését és keménységét még egyikük sem mérhette fel. Meg kell próbálniuk tovább keresni az utat egy ideál felé, melyben még abban sem lehettek biztosak, hogy Isten megmaradt számukra. Megölelték egymást, majd Hervé és Olivier kezükbe vették lovuk kantárát, és megindultak Adrién atya nyomában a parton, a folyó forrása felé.

Körülbelül fél mérföld után elhagyták a vízpartot, és egy ösvénykereszteződéshez értek. A lazarénus dél felé mutatott:

– Csak egyenesen menjenek. Negyed mérföldre innen rátalálnak az útra, melyen jöttek. Isten önökkel!

Meg sem várta a köszönetüket, kezét ruhaujjába rejtette, és beleveszett a fák sűrűjébe…


* * *

Három nappal később két ferences szerzetes – szürke csuklyás csuha háromcsomós kötélövvel – haladt a Saint-Denis-i úton, mely a mezőkön keresztül az ugyanezt a nevet viselő kapuhoz vezetett, és a legnagyobb párizsi utcában folytatódott, mely a Szajnáig átszelte az összes jobb parti kerületet. Durva szíj-szandálba bújtatott lábuk megpihentetésére leültek egy útjelzőre egy ösvény bejáratánál, mely egy dombra vezetett fel, ahol a tetőn egy furcsa építmény állt: nyers kövekből rakott alapzaton négy oszlop emelkedett minden oldalon, és négy középen, gerendák kötötték össze őket, két emeleten negyvennyolc nyílást vágva az égen. Minden gerendához egy láncot rögzítettek, s szinte mindegyiken egy felkötött holttest himbálózott. Volt, aki még felismerhető volt, volt, akit már rongyosra csipkedtek a hollók. Ez volt a Montfaucon bitófa, melyet Enguerrand de Marigny, az épületek felügyelője építtetett újjá. Két lándzsás őr állt az alapzathoz vezető lépcsőnél, mellettük pedig egy kis csoportnyi férfi, nő és gyerek tolongott, néhányan könnyezve. Bizonyára éppen kivégzést tartottak.

Mások távolabbról figyeltek, a két szerzetes mellől, akik azt hallották:

– Gondolja, szomszéd, hogy templomosok is vannak köztük? – érdeklődött az egyik, zöld sapkás, nem éppen intelligens külsejű férfi.

– Ugyan, még korai! Előbb le kell folytatni a perüket! – felelte a másik, aki kétszer olyan kövér volt, és nagyon fontoskodónak tűnt. – Meglepne, ha valaha is itt látnánk őket. Azért, amivel vádolják őket: eretnekségért, szodómiáért, szentséggyalázásért, nem becsületes kötél jár nekik, hanem máglya!

– Tényleg úgy gondolja, hogy mindezt elkövették? – kérdezett tovább a másik.


– Ez áll Fülöp királyunk levelében, melyet tegnap hirdettek ki, és a király biztosan tudja, mit ír…

– Az már igaz! De ha kíváncsi a véleményemre, szomszéd, nem is lep meg igazán!

Semmire se jók már azok a népek, mióta nem a Szentföldön vannak, és azt hallottam, szép kis dolgok történnek a rendházaikban…

A beszélgetés folytatása elveszett a hallgatóik számára, mivel a két szomszéd visszaindult a városba… Észre sem vették a két szerzetest. Hervé d'Aulnay felsóhajtott:

– Ha a nép többi része is így gondolkozik, nem sok védelmezője lesz a rendnek!

– Mi mást reméltek? Sosem jó irigységet kelteni, és ennek az embernek a szemében már csak felesleges lovagok vagyunk, akik hatalmas vagyonon ülnek…

– Feleslegesek? A rendházaink bőségesen jótékonykodnak, és a nagymester egyre sürgeti az új keresztes hadjáratot! Az alamizsnáról jut eszembe… kolduló barátok vagyunk?

– Ha nem kérsz, nem is kapsz semmit, fiam! – nevette el magát Olivier. – És ezek ketten észre sem vettek minket…

– Nem akartak észrevenni. Bárhogy is van, félek, sosem fog sikerülni. Inkább más ruhát kellett volna választanunk…

– Jean de Villiers-nek nem volt mása. Így is hálával tartozunk neki: még megborotválkozva is úgy találta, hogy nagyon templomosnak látszunk.

Isle-Adam ura, bár befogadta őket, nem titkolta, hogy október 13-a után egy királyi követ kereste fel egy hirdetménnyel, melyben kikötik, hogy bárki, aki menedéket nyújt egy templomosnak, súlyos büntetéssel sújtható, a birtoka elkobzásától egészen a börtönig. Ő pedig Gérard de Villiers, a francia nagymester testvére volt, így teljes természetességgel került a gyanús személyek listájának élére. Ugyanakkor erős jellemű

férfiként készen állt megvédelmezni szigeti erődítményét mindenkivel, akár a királlyal szemben is:

– Ami nemes öcsémet illeti – tette hozzá –, biztosan nem hagynám, hogy a falaim előtt mészárolják le, anélkül, hogy a segítségére sietnék.

– Mi nem vagyunk a testvérei? – kérdezte Olivier.

– Maguk az ő testvérei, hisz így nevezi magukat. Ezért segítek. A szememben a Templom tiszta az aljas vádak alól, melyekkel két napja illetik.

– Tehát igaz, amit hallottunk? – szorult el Olivier szíve. – Az összes templomos házat megtámadták ugyanazon a napon, ugyanabban az órában? Szinte hihetetlen.

– Pedig igaz: Fülöp királynak rendkívüli tettet sikerült végrehajtania, melyből felmérhető, mekkora hatalma van királyságszerte… Ha vissza akarnak menni Párizsba, át kell öltözniük.

Olivier és Hervé tehát elcserélték ruháikat két szürke csuhára, lovukat két szandálra, melyhez szemmel láthatólag nem szokott a lábuk, s melyek azt juttatták Olivier eszébe, amit édesapja mesélt arról, hogyan tette meg egykor az utat az elfeledett torony és a joignyi parancsnokság között, amikor a cháteaure-nard-i elöljáró elől menekült. Az erős és a lábat gondosan védő csizma lecserélése a bőrszíjakból álló szandálra valóságos büntetés volt, különösen amikor az eddig is nyirkos idő hidegre váltott. Ráadásul Hervé kizárólag Olivier iránti barátságból fogadta el. Semmi értelmes okot nem látott, amiért visszamerészkedjen Párizsba, amikor könnyen, néhány óra alatt elérhette volna az atyai kastélyt Moussyban, mely szintén a fővárostól északra állt… anélkül, hogy meg kellett volna válnia a lovától. Olivier azonban tudni akarta, mi lett Clément testvérrel, így kénytelenek voltak visszamenni a Temple közelébe, hogy meghallgassák, mit mondanak a környéken… Aulnay hiába vetette fel, hogy Moussy alig hat mérföldre fekszik a Citétől, és ott legalább nyugodtan gondolkodhatnának, míg így semmi sem védi őket, Olivier makacsul kitartott. Elismerte, hogy a barátjának nincs oka vele tartani, de maga nem tágított.

– Isten talán úgy akarja, hogy itt váljon el az utunk – mondta végtelenül gyengéden. – Menj haza! Megígérem, hogy utánad megyek, amint megtudom, amit annyira szeretnék!

– Utánam jössz? Egyedül sosem találod meg az utat! – morogta Hervé. – A mi öreg Moussynk nem nagyváros. Nem minden út vezet oda. Együtt vágunk a kalandba, és egy szót se többet!

Beleburkolóztak a magas termetükhöz kissé rövid szürke ruhába, és a két barát belevegyült a zöldségszállító kocsik, öszvérháton ülő nők, katonák, parasztok és mindenfelől érkező utazók áradatába, melyet Párizs a vidám bevonulások és királyi temetések útjára vonzott: a Pontoise, Isle-Adam, Chantilly, Senlis, Nanteuil-le-Haudouin és Meaux leírta félkör falvainak népéhez.

Útnak indultak, és gond nélkül átlépték a Saint-Denis-kaput, ahol a katonák inkább a kimenőket, mint az érkezőket figyelték… Megváltozott a hangulat. Máskor életteli, vidám volt a város, most azonban a dráma megrendülését tükrözte. Nem hallatszott énekszó vagy vidám kiáltozás, az emberek inkább két-háromfős csoportokban, halkan beszélgettek a boltok szélfogói alatt. Mindenki sietős léptekkel ment a dolgára, mélyen a szemébe húzott sapkával vagy főkötővel, éber pillantásokkal.

Még az utcai tevékenységek megszokott kiáltásai is tompábbak voltak. A brie-i sajtot, forrásvizet, meleg levest, süteményt vagy halat kínáló szavak mintha elfojtódtak volna a mozgóárusok torkán. Az asszonyok köpenyüket szorosan összehúzva siettek a templomba vagy a vásárlásra, semerre sem nézve maguk körül. Az egyikük, ahogy elhaladt Hervé mellett, egy pénzdarabot csúsztatott a kezébe, és kérte, hogy imádkozzon érte. Mintha hatalmas takaró borult volna Párizsra…

A Temple épületegyüttese körül, melynek kijáratait katonák sorfala védte, még rosszabb volt a helyzet.

Az emberek csoportokba verődtek, és maguk sémi tudták, mire, de vártak. A koldusok megszokott gyülekezete, mely mindennap eljött élelemért és alamizsnáért, most is itt volt, de ahelyett, hogy a bejárati tornyok felé tódult volna, ahol az őrség állt, némi távolságban leült, és csak nézte a vassisakos, bezárult arcú katonákat, akik mintha az elveszett paradicsom lángpallosú angyalai lennének.

A két álszerzetes hasonlóan érzett. Azzal a különbséggel, hogy számukra nem a megtiltott édenről volt szó, hanem az otthonukról, melynek minden zugát, minden formáját ismerték. A Temple együttese város volt a városban számos épületével, pompás kápolnájával, melynek kerek szíve felett keleties kupola emelkedett, a kórházával, a lakóházaival, a Caesar-toronnyal, mely az előző évszázadban épült, és szögletes alaprajzú három emelete egy-egy szoba volt, és Hubert testvér nemrég befejezett, csodálatos művével: a nagy toronnyal, melyet donzsonnak is neveztek, s mely önmagában is valóságos erődítmény volt szögletes formájával, melyet kisebb kerek tornyok vettek körül, ötvenméteres magasságba szökve kék palatetejükkel. A Kincstár számára építették…14

Ott volt a szép káptalanterem is, a nagy istállók, a tanya, az itatóhely, a temető, a börtön és a rend pellengére. Nem számítva a malmot, a pékséget és a kiszolgálóhelyiségeket, ahol a feudális törvények szerint a szakmunkások, kőművesek, kőfaragók, ácsok éltek, akiket a Templom alkalmazott. Mint az épületegyüttes többi része, ez a szakasz is kívül esett a királyi hatalmon, ráadásul mint minden nemes építőmester-céh, élvezte az egykor Szent Lajostól kapott kiváltságokat.

A magas falak elrejtették a belsőt, a két templomos emlékezete azonban hű képet festett róla… Odaléptek az egyik koldushoz, egy negyven körüli férfihoz, aki összefont karral támaszkodott egy bokor rugalmas ágainak.

Nem igazán hasonlított a társaira. Bár ruháján szakadások és lukak látszottak, jobb napokat is láthatott, hisz a kopott szövet valaha minőségi volt, és ügyes ollók szabták.

Hosszú, kócos ősz haja és dús szakálla volt, barna szeme azonban élénk maradt, bár nehéz volt megfejteni a kifejezését.

– Isten békéje legyen magával, testvérem – kezdte Hervé kis köhögés után. –

Megkérdezhetem, mit csinál?

A férfi gyors pillantást vetett rá, majd megvonta a vállát:

– Mint láthatja, ugyanazt, mint a többiek. Várok!

Bár kissé rekedtes volt a hangja, talán a túlzott italozástól, szépen beszélt, és Hervé arra gondolt, biztosan nem koldusnak született.

– No de mire várnak? Bocsássa meg, kérem, a kíváncsiságom, de a testvérem és én hosszú utat tettünk meg, messziről jövünk, és nem tudjuk, mi zajlik Párizsban.

– Olyan messziről jönnének, hogy a királyság nagy híre nem jutott el magukhoz?

– De igen! Hallottuk, hogy a király elfoglalta az ország összes templomos házát.

Olyan hihetetlennek tűnik! Még inkább most, hogy azt látjuk itt a templomos parancsnokságnál, hogy alamizsnára várnak. Talán hamis volt a hír?…

– Igaz volt… És senki sem remél már semmit azoktól, akik odabent vannak.

– Nem a templomosok?

– De igen. A nagymestert és az elöljárókat bezárták a donzsonba, néhány testvérüket pedig a börtönbe, de sok lovagot a Saint-Martin-des-Champs-ba vittek vagy más börtönökbe, hogy kikérdezzék őket. Körülbelül százötvenen voltak, valamint az 14 Az évszázadok során a Templom szimbóluma lett, és a forradalom alatt itt kapott helyet XVI. Lajos.