Marie-Antoinette és a gyermekeik, hogy átéljék az ismert drámát.


őrmesterek és a szolgálók. Csak egy maroknyi maradt belőlük – tette hozzá a koldus haragtól átitatott hangon. – És személyesen a király intézkedik!

– A király? Úgy hallottuk, pontoise-i kastélyában van.

– Honnan jöttek maguk?

– Normandiából. A kolostorunk leégett…

– Igazán? Pontosan hol is volt, mondják csak?

Olivier diszkréten bokán rúgta a társát, hogy óvatosságra intse. A koldus túl sokat kérdezett.

– Dieppe környékén!

Hervé meg mert volna esküdni rá, hogy ebben a pillanatban kis láng villant a férfi szemében, de azonnal ki is hunyt. A további részletek elkerülésére folytatta:

– Biztos benne, hogy itt van a király?

– Egészen biztos! A letartóztatással megbízott emberek sarkában érkezett.

Természetesen nem tudják, hogyan zajlott a dolog?

– Természetesen nem.

– Nos, akkor tudják meg, hogy múlt péntek hajnalban, e hónap tizenharmadik napján az új kancellár, Guillaume de Nogaret a gárdakapitány Raynald de Roye kíséretében belépett a Temple-ba, miután hazugsággal kinyittatta a kaput, azt állítva, hogy „a király nevében” kíván beszélni a nagymesterrel egy halasztást nem tűrő

ügyben. Valójában azonban erős, felfegyverzett csapattal érkezett, mely egyetlen kardcsapás nélkül elfoglalta az épületegyüttest. A templomosok, akik szinte akkor ugrottak ki az ágyból, nem védekeztek.

– Egy templomos csakis a hit vagy a rend ellenségei ellen harcolhat. Az övéi ellen sosem – jegyezte meg Olivier.

A férfi összerezzent. Tekintete, mely mostanáig a gondosan őrzött kapura szegeződött, a szerzetes felé fordult.

– Honnan tudja?

– Elég régóta létezik már a Templom ahhoz, hogy mindenki tudja. Különösen az egyházi emberek…

– Talán… mindenesetre hogy a végére érjek annak, amit tudni akarnak, elmondom, hogy a pecsétőr nyomában – valójában alig két hete az – megérkezett Guillaume Humbert, vagyis Párizsi Guillaume is. Ő a király gyóntatója, de kérlelhetetlen Domonkos-rendiként már volt Franciaország főinkvizítora is. Nogaret a VIII. Bonifác pápa elleni agnani merénylet óta kegyetlenségéről és durvaságáról híres. Nagy szenvedés vár a templomosokra.

– Ez igazságtalanság! Csakis V. Kelemen pápa alá tartoznak. Ha problémáik vannak velük, gondolom, csak bebörtönzik, és azután átadják őket őszentségének?

Az ismeretlen egyre növekvő érdeklődéssel hallgatta, mely mosolyában is tükröződött:

– Vándor szerzetes létére micsoda hévvel védi őket! Hacsak nincsenek rokonai…

vagy barátai a rendben. Vagy inkább…


Olivier, felmérve, hogy éppen ő, a hallgatag hagyta, hogy elragadja az indulat, elvörösödött;

– Vagy inkább micsoda? – vetette oda szintén óvatlan gőggel.

A férfi feléje hajolt, és azt suttogta:

– Hacsak nem maga is az… mint én!

– Maga?

Hervé a lábára taposott, hogy visszafogottságra intse. Lehet, hogy provokátorral állnak szemben, de Olivier túlságosan szenvedélyes volt ahhoz, hogy hallgasson.

Tekintete a férfiét fürkészte, aki nem fordult el, hanem sötét tűzzel folytatta:

– Igen, Pierre de Montou vagyok! Öt évvel ezelőtt kizártak a rendből, és éppen hogy megmenekültem a haláltól, mert meg mertem támadni a szörnyeteget, aki a templomosok egy részét sátáni tanokra és aljas szertartásokra csábította, melyek következtében ma az egész rendet ilyen vádakkal illetik és elveszejtik, mert a király azt hiszi – alattomos feljelentésekre alapozva –, hogy az egész Templom romlott.

Olivier összenézett Hervével, aki már nem taposta sajgó lábát, és hagyta, hogy magával ragadja a párbeszéd. Nem maradt helye kétségnek, hisz a tompa hangban tükröződő harag és fájdalom nem volt tettetett. Ugyanaz a gondolat hasított mindkettőjükbe, de Olivier suttogta el:

– Azt a szörnyeteget… nem Roncelin de Fos-nak hívták?

Montou szemében félelmetes harag lángja villant.

– Ismerik?

– Az apám ismerte, ahogyan én és a testvérem is… Nem vált a javunkra, de örülök, hogy megnyugvást adhatok…

– Megnyugvást? Csak a halála nyugtatna meg…

– Talán már el is ragadta a halál, mert múlt tavasszal lesújtott rá a provence-i preceptor, Clément de Salerne keze. Elítélték és életfogytig tartó börtönnel sújtották Ruou kastélyában. Az ő korában nem állhatta sokáig…

– Isten ítélt! Végre!

Átható boldogság járta át a lovag arcát, akit a nyomor koldusbotra juttatott.

Hátravetette a fejét, lehunyta a szemét, és bizonyára a megkönnyebbülés könnyei csorogtak végig arcán. Amikor újra kinyitotta a szemét azokra, akik az örömhírt hozták, szélesen elmosolyodott:

– Nem tudom, kik maguk, de hálásan köszönöm! Felszabadítottak, és így még boldogabban halok meg!

– Miért kellene meghalnia? Nincs családja, nincs birtoka, hogy ilyen állapotba került?

– Nincs. Az enyéim kitaszítottak, ahogyan a Templom is. Nem haragszom rájuk, és a rendre sem. Úgy gondolták, helyesen ítélnek, és lelkemben templomos maradok. Sőt, még egy utolsó szolgálatot akarok tenni… Most búcsúzzunk el, testvéreim! Legyenek jók, és húzódjanak távolabb! Higgyenek nekem, menjenek el innen! Még ebben a ruhában is veszélyben vannak…


– Nem jobban, mint maga a rongyaiban! – felelte nyugodtan Hervé. – Igaz is, kérdeztük, mire vár itt ez a sok szerencsétlen… senki nem oszt alamizsnát…

– De igen! A letartóztatás másnapjától kezdve Fülöp király odabent van, és napközben előjön, hogy átmenjen a Cité-beli palotába. És nagylelkű lesz – mindig az, amikor egyedül sétál az utcákon –, hogy a nép kedvezőbben ítélje meg… Ki fogom használni!'

– Miért ne tehetnénk mi is? – jegyezte meg, Aulnay. – A hozzánk hasonló vándoroknak nagy szükségük van segítségre…

– Bizonyára. Mégis fogadják meg a tanácsomat… kérem, menjenek el!

– Arról szó sem lehet – vágott vissza Olivier.

– Clément de Salerne-ről szeretnék megtudni valamit, akit nagyon tisztelek, és addig nem megyek el míg nem hallok felőle…

– Maga őrült, ha azt hiszi, megtudhat valamit! Ha itt volt azon az éjszakán, mely Nogaret behatolásával végződött, még most is itt van. Ne várjanak tovább! Jöjjenek inkább vissza, miután elment a király.

– No de – morogta Hervé a foga között – miért nem akarja, hogy magával maradjunk? Valóban azok vagyunk, akiknek gondol, és ugyanannyi jogunk van itt lenni, mint magának!

A koldus elnevette magát, de száraz, minden vidámságot nélkülöző nevetése nem érte el a tekintetét.

– Miféle jog? – jegyezte meg lágyan. – Hogy meghalhatnak velem együtt a kínvallatásban? Meg fogom ölni Fülöp királyt, amikor alamizsnát ad. Számomra ez az egyetlen mód, hogy megmentsem a Templomot. Az örököse puhány alak, aki nem meri majd folytatni a harcot Ha pedig mégis eszébe jutna, a nagybátyja, Charles de Valois, aki mellettünk áll, megakadályozza…

A két barát elég sokat látott az elmúlt napokban ahhoz, hogy meg se lepődjön a királygyilkos elszántságon. Meg is tudták érteni, de kötelességük volt eltéríteni a férfit tervétől:

– Nem fog sikerülni – mondta Olivier. – Felkoncoltatja magát a semmiért… és talán az összes itteni szerencsétlent is.

– Én leszek az utolsó.

Egy ideje már elhagyta a bokor támaszát, és megindult a többiek nyomában, amikor megélénkült a Temple bejárata: fennkölt lassúsággal leereszkedett a felvonóhíd, felemelkedett a kapurács, és feltűnt Szép Fülöp menete. Nagyon egyszerű

volt! A mókusprém béléses, világosszürke ruhába és hozzá illő sapkába öltözött király, ahogyan gyakran tette, gyalog jött, és a titkárával, Raoul de Presle-lel beszélgetett. Kis íjászegység kísérte Alain de Pareilles kapitány parancsnoksága alatt. A tömeg – mely felduzzadt az álszerzetesek érkezése óta – megéljenezte. Kesztyűs keze intésével mondott köszönetet, de egy pillanatra sem fordította el figyelmét Presle szavairól.

Mégis félbeszakította, hogy szétossza a szolga tartotta erszény pénzdarabjait. A levegő

megtelt a megsegítettek áldásával, és rendkívüli eseményként Fülöp szép, merev és jéghideg tekintetű arca mosolyféleséget tükrözött.

Olivier és Hervé aggodalomtól gyötörtén nézték, ahogy egyre fogy a koldusok sora, mely Montou-t elválasztja célpontjától. Még egy… és még egy! Hirtelen, amikor már csak három ember volt hátra, Olivier-nak támadt egy ötlete. Teli tüdőből elkiáltotta magát:

– Roncelin de Fos! Ott van!

Pierre de Montou összerezzent, megfordult, meglátta Courtenay-t, amint a királlyal ellentétes irányba mutat, majd azonnal eliramodik arra. Csak egy pillanatig habozott, és a tömegbe vetette magát a két férfi után.

Bár őrült, hihetetlen, sőt teljesen esztelen dolog volt, abban a pillanatban, amikor kiejtette a nevét, Olivier valóban meglátta az átkozott templomost. Nem is próbálta meggyőzni magát, hogy ez lehetetlen, hisz Fos nem szökhetett meg a cellából, ahová zárták, vak düh vett erőt rajta, és a nyomába eredt annak, aki megtestesített mindent, amit csak gyűlölt.

Sűrű volt a tömeg, és nehezen jutott előre. Sokkal nagyobb erővel próbálkozott, mint az egy kolduló szerzeteshez illett, és számos tiltakozást váltott ki, de ellenállhatatlanul vonzotta a ház sarka, ahol bizonyára egy kövön vagy felhágón állva rendkívüli tisztasággal megpillantotta a gyűlölt arcot. Mire azonban odaért, csak mintegy hat mérges alakot látott, akik a legkevésbé sem hasonlítottak arra, akit keresett…

– Pedig láttam, a mindenségit! Ott állt egy fekete ruhás aggastyán…

– Én is láttam – erősítette meg Hervé.

– Itt volt, de már nincs – vetette oda az egyik elégedetlen. – Maguk meg mit lökdösik a kisembereket?! Ha így kérnek alamizsnát…

– Csak azt kérdezem, merre ment?

– Erre vagy arra – incselkedett a férfi. – Én tudjam? Mindenesetre jobban tennék, ha eltűnnének! Fülöp királyunk biztosan szeretné megtudni, mi történt…

Valóban, Pareilles a futva érkező Montou nyomába indított néhány íjászt, hogy rendet teremtsenek. A szép veszekedésekre, erőszakos letartóztatásokra és egyéb ínyencségekre mindig fogékony tömeg bölcsen szétnyílt előttük. Hervé felmérve, hogy mindjárt lefogják, és bizonyára azonosítják őket, elvonszolta a barátját:

– Fussunk!

Olivier szó nélkül engedelmeskedett, nem is törődött tovább Montou-val. Vakon törtek előre, azt sem tudták, merre mennek. Egy faltörő kos erejével haladtak, és az emberek félrehúzódtak útjukon. Lazult a tömeg, de mögöttük még mindig ott voltak az íjászok, bár a távolság nem csökkent. Lelassítottak, hogy beforduljanak egy kis utcába, melynek sarkán egy pékség állt. A kiáradó finom kenyérillattól, mely éhségükre emlékeztette őket, majdnem elgyengültek, amikor hirtelen egy férfi bukkant fel előttük. Megragadta ruhaujjukat, és kíméletlenül belökte őket egy pincelejáróba, maga is utánuk ugrott, és sietve becsukta a csapóajtót. A gyors mozdulat, melyet elrejtett a sötét sikátor sarka, szó szerint eltüntette őket, anélkül, hogy bárki felfigyelt volna rá.


Nem sokkal később a fegyveresek egyre távolodó, csörgő lépte jelezte, hogy legalább egy időre elhárult a veszély.

A pincében, melynek szerencsére rövid lépcsőjén egymás hegyén-hátán gurultak le, az orrukig sem láttak, de megszólalt az ismeretlen hangja, akit nem is volt idejük megnézni:

– Bocsásson meg a rossz bánásmódért, Olivier úr, de nem volt idő az udvariaskodásra!

– Mintha… – próbálta felismerni a hangot a templomos… – Mathieu de Montreuil?

– Pontosan! És nagyon örülök, hogy itt voltam és időben felismertem. Aggódtunk magáért otthon nem tudtuk, lefogták-e azon az éjszakán. Remélem, semmije sem tört el.

– Nem. És először is nagyon köszönöm, de magyarázza meg, mit keres itt.

– A letartóztatás óta mindennap eljöttem, miután megbizonyosodtam róla, hogy nincs Saint-Martin-des-Champs-ban, ahol mindenkit ismerek, hisz dolgoztam ott.

Azután felismertem, amikor a koldussal beszélgetett. Úgy gondoltam, megvárom, míg elmegy a király, azután odamegyek és felajánlom a segítségem… Bevallom, nem sokat értettem abból, ami történt. Maga kiáltott egyet, és minden elszabadult… úgy éreztem, tennem kell valamit…

– De hogy ért ide előttünk?

– Jobban ismerem a várost, mint maguk, a sikátorokkal együtt. Amerre futottak, abból láttam, hogy el kell haladniuk ez előtt a ház előtt, melyet egy öreg rokonomtól örököltem. Tehát idefutottam, kinyitottam a csapóajtót… a többit pedig már tudják…

Most türelmesnek kell lennünk! Csak sötétedés után mehetünk ki, de még a kapuk zárása előtt!

– Nem is tudom, mit mondjak, Mathieu mester, hacsak nem azt, köszönöm! –