Juliette Benzoni - A templomosok kincse

hatódott meg Olivier. – Hatalmas kockázatot vállalt, hogy segített… Magának családja van!

– Maga is ugyanígy tett volna a helyemben. A barátság, mely egykor az édesapja és köztem szövődött, most is él…

– Igaz, és éppen ezért nem akarok visszaélni vele: nem akarom veszélybe sodorni.

Ha ma este ki tud juttatni Párizsból, elmegyünk. Így lesz a legjobb.

– És hova menne? Hosszú az út Renaud báró provence-i birtokáig.

– Így van – szólt közbe Hervé. – Ezért nem is megyünk olyan messzire. Csak Moussyig, ahol a bátyám majd befogad. Jól fogadják az udvarban. Az elsőszülött fia máris Poitiers herceg apródja, és úgy volt, hogy a kisebb Valois herceg szolgálatába áll…

– Először eljönnek Montreuil-be. Nagy szükségük van pihenésre és kiadós ételre…

– Bevallom, tényleg éhesek és fáradtak vagyunk – suttogta szégyenkezve Olivier. –

Siralmas, hogy templomos létünkre koldulni kényszerülünk…

– Ezért nem is lehet szó arról, hogy tovább folytassák. Ugyanakkor Olivier lovag, gondoljon bele, hogy a büszkeségen esett csorba még mindig sokkal jobb, mint az, amit a testvéreik élnek át… Mióta fogságba estek, Nogaret és a főinkvizítor vallatják őket, mindazzal, amit csak ez a szó takarhat.

– Úgy érti, kínozzák őket? – meredt égnek Hervé haja.

– Milyen jogon? – háborgott Olivier. – Egyedül a pápa ítélhet meg minket, és neki kellene átadni a testvéreket…

– Túlságosan súlyosak a vádak ahhoz, hogy a király és az elöljárói beérjék az elűzéssel. Nem is sejtették?

– Tudom, hogy máglyát emlegetnek velünk kapcsolatban, de minket oda is csak őszentsége küldhet. És sosem követtük el azt, amivel vádolnak! Akkor miért a kínzás?

– Mert a király meg van győződve a bűnösségükről, és gyors vallomásokat akar, hogy benyújthassa a pápának!

Olivier nem felelt. Tudta, hogy Mathieu-nek igaza van, hiába is tiltakozna, és maga sem hitt az ellenkezőjében. Azt a kérdést még nem merte feltenni, miféle jövő nyílik előtte, ha megmenekül az üldözéstől. Amíg Mathieu újra ki nem nyitotta a csapóajtót, hogy kivezesse őket, mélyen gondolataiba merült, és egyetlen további szót sem szólt.

Clément testvér képe kísértette, és a szíve szakadt bele a gondolatba, hogy megkínozzák. Nem látta, hogyan siethetne segítségére, és rettenetesen tehetetlennek, nyomorultnak érezte magát…

Az éjszaka Montreuil békés kikötője, az építőmester meleg otthona felé haladva találta a három férfit. Megnyugtató állomás a veszedelmekkel teli úton.

Olivier egy pillanatig sem gondolta, hogy sokkal tovább ott marad, mint egyetlen éjszaka…

A hosszú gyertyák fénye felé mintegy felajánlásként kinyújtott kézbe simulva az ékszer vörös fényt öltött, és úgy ragyogott a navarrai királyné tenyerén, mintha csak egy vulkán tört volna ki benne. Hogy újabb árnyalatokat csaljon elő belőle, melyek az arcán is visszatükröződtek, a királyné megforgatta a csuklóját, és végül felsóhajtott:

– Gyönyörű, Pierre mester, de ebben a hónapban már sokat költöttem ékszerekre.

Esztelenség lenne megint vásárolnom…

Pierre de Mantes Fülöp király ékszerésze volt. Elmosolyodott és meghajolt:

– A szépség és a józan ész nehezen fér össze, madame, és semmi sem lehet túlságosan szép Franciaország jövendő királynéjának. Különösen nem egy jelentős eseményre.

A kis beszéd része volt a játéknak. Talán még kell egy kis győzködés, de az ékszerész biztos volt benne, hogy célhoz ér. Margit imádta a rubinokat, mint mindent, ami piros volt, a kedvenc színe, és tudta, hogy ennek a darabnak nem tud majd ellenállni. A királyné le sem vette szemét az ékszerről, úgy kérdezte:

– A sógornőm megérkezésére gondol Angliából?

– Igen. Amikor Velencéből megkaptuk ezeket a csodálatos köveket, melyek még messzebbről származnak, szinte magától született meg ez a kapocs az arany és zománc foglalattal. Az igazgyöngyök, melyek körülveszik, nagyon tiszták és rendkívül ritkák.

Éppen ez kell ahhoz, hogy kiemelje a kövek csodáját, melyeket a keletiek „az anyaföld vércseppjeinek” neveznek!

Margit felállt ezüst, kristály és topáz berakásos karszékéből15, és odament a téglakandallóhoz, melyben kellemes tűz lobogott – március volt, és még érződött a tél hidege –, maga mögött húzva hosszú piros bársonyruhája uszályát, melyet hermelinszegély melegített: léptei lassú ritmusára a szoknya a combjáig szétnyílt, és egy pillanatra elővillantotta gyönyörű lábát. Felkavaró volt a látvány, de Pierre de Mantes elég idős volt hozzá, hogy ne térítse el eredeti szándékától.

Mindössze azon gondolkodott el, vajon mit gondol Fülöp király egy ilyen öltözékről, ő, aki örökké gyászolja néhai feleségét, és nem szereti az udvarban a kihívó öltözködést.

Margit még mindig a kezében tartotta a kapcsot. Most a kandalló lángjainak fényében csillogtatta meg a három nagy rubint. Csinos arca elragadtatást és az ékszer iránti vágyat tükrözött. Pierre de Mantes köhintett:

15 A párizsi asztalosok specialitása.

– Olyan jól illik önhöz, madame… és a fizetésben… megállapodhatunk…

Margit ujja hegyével megsimogatta az ékszert, akár egy kiscicát.

– Mit csinál vele, ha nem veszem meg? – kérdezte fel sem nézve.

– Felajánlom Fülöp királynak. Talán szívesen megajándékozná Isabelle királynét, amikor meglátogat minket…

A navarrai királyné szemében harag villant:

– Isabelle-nek? Miért Isabelle-nek?

– Királynői ékszer, madame, és kisebb hölgyhöz nem illene, de bevallom, szomorú lennék. Isabelle királyné szőke. A rubin a barnák ékszere, és senki sem gyönyörűbb barna önnél, felség – tette hozzá merészen elismerő pillantással a gyönyörű testre, s tekintete megállapodott a telt ajkakon, a bársonyos fekete szempáron, a hosszú szempillákon és az elefántcsont bőrön. Az alacsony termetű, de csodálatosan arányos Margit olyan gyönyörű volt, akár egy éppen kibomló rózsa. Három éve egy kislánynak adott életet, de megőrizte fiatal lányos törékenységét. Bár gyakran fennhéjázó volt, nem sértődött meg a kereskedő pillantásán. Mantes férfi volt, jó ízlésű férfi, és a királyné szeretett csábítani, szerette látni a férfiszemekben kigyúló vágyat.

Hirtelen az ablak mellett imakönyvet olvasó hölgyhöz fordult:

– Madame de Courcelle, legyen olyan jó, hívja ide Aude-ot. Mondja meg neki, hogy hozza be a köpenyt, melyet készít nekem…

A hölgy, egy finom és értelmes arcú, fehér selyemcsipke nyakfodrot és ibolyaszín hímzett főkötőt viselő fiatalasszony felállt és kiment, majd szinte azonnali visszatért egy lánnyal, akinek aranyszőke haja szabadon hullott a hátára a lapos kis kék kalap alól, melyet egy muszlinkendő tartott. Kinyújtott karján arannyal átszőtt, vörös tafotával bélelt fehér brokátköpeny feküdt, melyet Margit vállára terített. A hófehér redőkbe öltözve, melyeket életre keltett a vörös bélés ragyogása, a fiatal királyné odalépett a falon függő bronzkeretes nagy tükörhöz, és a csatot a köpeny nyakához illesztette. Izgalomtól kipirult arca mellett varázslatosan hatott, és Aude elragadtatott mosollyal összecsapta a kezét:

– Ó, felség! Éppen ez a kapocs illik ide!

– Igen, azt hiszem, meg is tartom…

Azután Pierre de Mantes felé fordult, és kezébe felnyalábolva a pompás köpenyt felkiáltott:

– Nos, Pierre mester, ismét sikerült elcsábítania. Gondolom, számított is rá!

– Reméltem, madame – hajolt meg mélyen a férfi. – Reméltem…

– Jól van! Most pedig keresse fel Madame de Comminges-t, aki a pénzemet kezeli, és állapodjon meg vele16…

Az ékszerész meghajolt és távozott, miközben Margit, akinek hirtelen remek hangulata támadt, visszafordult, hogy tovább csodálja magát Aude segítségével, akit elragadtatott, hogy ilyen gyönyörű kapocs koronázza meg a munkáját.

16 A trónörökös feleségeként és Navarra királynéjaként Burgundi Margitnak mintegy huszonöt fős személyzete volt: két udvarhölgy, két kisasszony, egy káplán és egy írnok, valamint további tisztviselők.

– Remekül fog illeni a szép övhöz, amit… Lajos felségtől kapott a névnapjára –

jegyezte meg. – Azok a rubinok ugyan sokkal kisebbek, de a fényük majdnem ugyanilyen!

– Igazad van!

Az évek múlásával Margit megszerette Mathieu de Montreuil lányát. A fiatal lány ragyogóvá érett szépsége egyáltalán nem zavarta, éppen ellenkezőleg: szerette maga mellett tudni a kontraszt kedvéért, melyet a saját, barna szépségével alkotott. Margit túlságosan magabiztos volt ahhoz, hogy bárkitől is tartson, ráadásul a félénk és visszahúzódó Aude gyengéden, de egyértelműen visszautasított mindenkit, aki csak udvarolni próbált neki, s ez kedvére volt a fiatal királynénak. Az előző karácsonykor egyszer megkérdezte tőle:

– Nem sok olyan szép lányka van, mint te, és biztosan sokan… kérnek feleségül…

vagy éppen másra! Vannak köztük vonzó fiatal nemesek is. Hogy lehet, hogy egyiküknek sem sikerül megérintenie? Hány éves vagy?

– Húsz leszek, madame.

– És még nem szólalt meg a szíved? Szinte hihetetlen.

Aude ekkor hirtelen álmodozóra váltó pillantással fordult a királynéhoz:

– Már régen megszólalt, felség, és azóta sem enged!

– Igazán? Megnyugtatsz! És ki a szerencsés fiatalember? Mert feltételezem, nem öreg.

– Nem öreg, nem is lesz sosem. Ahogyan én sem leszek soha az övé – tette hozzá Aude hirtelen támadt közléskényszerrel.

Jól ismerte már Margitot, tudta, hogy büszke, de jószívű és nagylelkű. Nem gúnyolta ki, mint talán

Bertrade nagynénje tette volna, akinek a szemében al sikeres élet egyet jelentett az előnyös házassággal.

– No de miért? Ne mondd, hogy mást szeret, hisz az lehetetlen lenne!

Hacsak nem engem! – nevetett Margit.

– Nem, nem szeret mást… hacsak nem Szűz Máriát!

A királyné fekete szeme elkerekedett:

– Pap? Vagy szerzetes? Elismerem, vannak közöttük kedvesek, de olyan nagy kár lenne…

– Még rosszabb – küszködött a könnyeivel Aude; – Templomos.

A fiatal királyné arcára őszinte szánalom ült ki. Átkarolta a szolgálólánya vállát:

– Szegény, szegény kicsikém! És természetesen azt sem tudod, él-e még?

– Él, de nem tudom, hol van… Mindegy, hisz sosem nézett rám, és semmit sem várhatok tőle…

– És mégis szereted?

– Ó, igen, felség!

– Milyen kár! Fiatal vagy, elragadó, okos, úgy hímzel, akár egy tündér, és uralkodhatnál egy házon és egy jóképű fiatalember szívén, akit szeretsz. És mégis a lehetetlent választottad…

– Az ember nem választ, madame!

– Nekem mondod?! Figyelj, ha véletlenül a templomosodnak – aki gondolom, szökésben van – segítségre lenne szüksége, szólj. Adok neked… pénzt, hogy mondjuk, lefizess egy börtönőrt, vagy menlevelet szerezz… Annyira szeretném – kiáltott fel szíve hirtelen támadt, ritka lendületei egyikében, melyeknek sok ember szeretetét és ragaszkodását köszönhette –, annyira szeretném, ha boldog lennél! Legalább te!

Aude felindultan a földre rogyott, hogy megcsókolja védelmezője lábát, Margit azonban felemelte és magához ölelte:

– Ezek a rossz napok, amikor megállás nélkül üldözik, vádolják, kínozzák és megégetik a templomosokat, végül csak elmúlnak majd – mondta. – Számomra pedig eljön az idő, hogy Franciaország királynéja legyek. Akkor meglátjuk, mit tehetünk érted…

Ettől a perctől kezdve Aude rajongó szeretettel övezte a királynét.

* * *

Margit még mindig a tükörben csodálta magát, amikor az ajtónálló szélesre tárta az ajtót, hogy utat engedjen a világ legvidámabban, legcsillogóbb… és legzajosabb csoportjának: Margit rokonainak és sógornőinek, Jeanne de Poitiers-nak és Blanche de la Marche-nak, akiket egy jóképű, harminc körüli nemes kísért, akit mintha erővel, két oldalról a kezét megfogva húztak volna magukkal. Nevetve, erélytelenül tiltakozott.

– Margit – kiáltotta Blanche –, d'Aulnay urat hozzuk hozzád. Odalent találkoztunk vele, üzenetet hozott a férjednek Jeanne férjétől… Ó, milyen szép! – tette hozzá, és áldozatát elengedve odaugrott a rokonához, kissé félrelökve Aude-ot…

– Vigyázz! – tiltakozott Margit. – Még elszakítod! Kénytelen lesz itt hagyni az üzenetét, Gautier úr. A férjem nincs itt: ma Vincennes-ben vadászik a királlyal. Nem ott van a család összes tagja?

– Nem. Nem ment el sem Poitiers, sem Valois nagyúr – felelte a megszólított meleg hangon, mely mosolyt csalt Margit szemébe.