– Ebben az esetben hogy lehet, hogy a fivére nem kísérte el, amikor máskor a szolgálaton kívül sosem válnak el? Blanche, maradj nyugton, és add vissza azt a kapcsot! Éppen most vettem, és jobb, ha tudod, hogy sosem adom neked!

Elvette az ékszert a bolondos lány kezéből, lecsúsztatta a köpenyt a válláról, és mindkettőt odaadta Aude-nak, aki a hercegnők beléptekor térdet hajtott.

– Fejezze be a munkát, kicsikém – utasította gyengéden –, aztán adja oda Madame de Courcelle-nek, hogy tegye el.

Blanche tiltakozásában, melytől nem hallhatta a nemes válaszát, Aude egy kis, Margit ruhatárára nyíló ajtón át elhagyta a szobát. Ott találta Bertrade nénjét, aki botra támaszkodva – egy héttel azelőtt kificamította a bokáját – idáig bicegett a lakrészből, melyen ketten osztoztak a felső emeleten, és az ablak mellett rózsákat hímzett egy fehér bársonyruhára, melyet Margit lányának, a hároméves kis Jeanne-nak szántak.

– Néném! – feddte Aude. – Mit keres itt, amikor az orvos azt mondta, hogy két hétig nem szabad elhagynia a szobáját? Óvatlanság volt lejönni a meredek lépcsőn!

– Ugyan! Unatkozom fent. És ami az óvatlanságot illeti, vannak, akik sokkal nagyobbakat elkövetnek, mint én!

– Miről beszél?

Bertrade türelmetlenül megrázta a fejét, szipogott egyet, majd belekezdett:

– Nem az egyik Aulnay fivért láttam a hercegnőkkel?

– De igen. Gautier nagyurat! Odalent találkoztak vele, amikor üzenetet hozott Lajos urunknak!

– Mesebeszéd! Együtt érkeztek, Gautier úr lova a hercegnék hintója mögött! Még szerencse, hogy nem a fivérével együtt! Rossz vége lesz ennek, én mondom!

– Minek lesz rossz vége?

Bertrade nagyon rosszkedvűnek látszott. Hirtelen letette a tűt, és felnézett az unokahúgára:

– Megint csak túl hamar beszéltem, és már bánom! Vedd úgy, hogy semmit sem mondtam, és beszélgessünk másról.

Aude gyengéden kivette a hímzést a nagynénje kezéből, és letérdelt mellé:

– Drága néném – mondta –, maga szomorú, és nem értem, miért. Mintha tartana valamitől! Nem árulná el? Húszéves vagyok, tudja…

Bertrade ujja hegyével megsimogatta a szép arcot:

– Máris? Mindig úgy érzem, mintha ugyanannyi lennél, mint amikor ide érkeztél.

Bár már bánom, hogy elhoztalak. Nem lett volna szabad elszakítanom apádtól…

– No de miért? Miért? Nem vagyok jó itt, maga mellett… és Margit királyné mellett, aki olyan jó hozzám? Megszerettem, és fájna elválni tőle! Nem gondolhatja komolyan, amit mond!

– Nagyon is komolyan gondolom! Igen különös dolgok történnek ebben a házban, és eleinte nem voltam hajlandó elhinni, de az aggodalmam kezd bizonyossággá válni!

Nem vettél észre semmit? Igazán? Margit királynéról és az öreg toronyról – folytatta –, melyet négy éve kis lakosztállyá alakíttatott, hogy oda vonuljon vissza elmélkedni, elhúzódni a palota zajától, és nézni a naplementét a Szajna felett, meg tudom is én?

– Igaz, de nincs joga hozzá? Ez is csak egy szeszély, olyan mint a többi, gondolom –

felelte mosolyogva a lány. – Ráadásul nem is gyakran megy oda.

– Nappal nem. Sőt, nappal sosem. Éjszaka viszont más a helyzet: garantálom, hogy oda jár…

– Miért ne? Éjszaka könnyebb elmélkedni és imádkozni, amikor elcsitulnak a város és a ház zajai.

Bertrade az égnek emelte a tekintetét. Olyan tiszta lélek volt ez a lány, hogy természetesnek találta az élet legfurcsább dolgait is! Eltűnődött, hogy vajon folytassa-e, de érezte, hogy Aude kíváncsisága már felébredt, és bárhogy is van, most már nem visszakozhat

– Biztosan igazad van – sóhajtotta –, de mindig azokon az éjszakákon megy el, amikor Lajos herceget a palotában fogják, vagy elutazik valahová az apjával. Ráadásul ezeket az éjszakákat Blanche unokahúga is vele tölti. Mindig Blanche, és sosem Jeanne.

Pedig Poitiers herceg is elmarad hazulról.

– Madame Blanche fiatalabb, vidámabb…

– Na persze! És mennyivel könnyebb meditálni vagy imádkozni egy szédült fiatal nő társaságában, aki egyfolytában nevetgél és csacsog!

Aude értetlenül széttárta a karját. Kifogyott az érvekből, és csak várta a folytatást.

– Jártál már a toronyban? – beszélt tovább Bertrade.

– Mit kerestem volna ott? Magányosan, a lakóépületektől távol áll17, és Margit felségnek semmi oka odahívni engem.

– Igaz, de sosem furcsállottad, hogy soha a palota egyetlen szolgálója sem megy oda, kivéve Marthe-ot, Margit királyné szobalányát, aki gyermekkora óta mellette van, és Séverint, aki szintén vele érkezett?

– Istenem, nem! Éppen ellenkezőleg, szerintem természetes, hisz meghitt elmélkedőhelyről van szó. Természetes, hogy azokra bízza, akikben tökéletesen megbízik…

Bertrade ez alkalommal elismerte vereségét, és kissé meg is könnyebbült.

Tulajdonképpen miért kavarná fel egy tiszta szív békéjét, melynek egy részét Margit birtokolja? Miért mesélné el, hogy az egyik éjszakán, amikor Margit és az unokahúga a toronyban voltak, ő maga is elhagyta a szobáját, és végtelenül óvatosan, nehogy felébressze Aude-ot, odaosont a kihalt folyosóhoz, melyet a királyné alakíttatott ki, hogy rossz időben kikerülhesse a kerteket a „menedéke” felé. A gyengén megvilágított járat végén egy kis előszoba-féleség nyílt, mely előtt Séverin – egy harminc körüli, medvetermetű és kecsességű burgundi – szendergett egy zsámolyon, egy falra erősített fáklya sárga fényében. Bertrade egy pillanatig figyelte, nem mert közelebb menni, de hegyezte a fülét, remélve, hogy meghallhat valamit. A falak azonban vastagok voltak, és éppen visszavonulni készült, amikor az ajtó, mely előtt Séverin bóbiskolt, hirtelen kinyílt, és kihajolt rajta Margit, hogy kérdezzen valamit. Mindössze egy könnyű

dalmatikát viselt, melynek redőit a melléhez fogta, de válla szabadon maradt, és kibontva omlottak rá barna fürtjei. Ugyanakkor női nevetés – Blanche-é – hallatszott bentről, egy férfihangra felelve, melyet Bertrade gond nélkül felismert: Gautier d'Aulnay mély, kissé fátyolos hangja volt, akit egy ideje Philippe fivérével nagyon gyakran láttak a hercegnők közelében. Bertrade nem várt tovább, levegő után kapkodva futott vissza a szobájába. Olyan hevesen vert a szíve, hogy egy pillanatra le kellett ülnie az utolsó lépcsőfokra, hogy megnyugodjon kissé. Úgy érezte, zajos 17 A Nesle palota, melyet Szép Fülöp király ajándékozott elsőszülött fiának, két jól elkülöníthető részből állt: a nemrégiben épült palotából és a sokkal régebbi toronyból, mely Fülöp Ágost városfalának Szajna felőli lezárása volt. A belső bejárat mellett rendelkezett ajtóval a part felé is, melyet gyakran elöntött a folyó.


fújtatóként harsog a lélegzete, és felveri az egész házat. Amikor valamennyire lecsillapodott, visszament az ágyába, de aznap éjjel már képtelen volt elaludni.

A következő éjszakákon is elkerülte az álom, hisz egyfolytában azon emésztette magát, mi lesz, ha felfedezik a bajt.

La Marche gróf ostoba papucs volt, aki bolondult szép kis Blanche-áért. Ő biztosan csak sírna, de a Civakodó, aki a gyengékre jellemzően erőszakos és durva volt, és aki már amúgy sem igazán szerette a feleségét, akinek féltékeny volt ragyogására és könnyedségére) a legrosszabbra is képes lehetett. Megölni talán nem meri, mert fél az apjától – bár lehet, hogy hagyja, hogy elragadja a vak düh! –, de biztosan bosszút áll a felesége környezetén, melyet cinkosnak tekint majd. Magáról Fülöp királyról, aki nagyon sokat ad a nők tisztességére, lehetetlen megmondani, hogyan reagálna.

Bárhogy is van, ha ez a szerelmi viszony, mely bizonyára már több mint két éve tart, nem ér véget nagyon hamar, a fekete fellegek, melyeket Bertrade látott a Nesle torony körül, hamarosan felszakadnak: az idő múlásával a szeretők, akiket megnyugtat a cinkos hallgatás, egyre magabiztosabbak és óvatlanabbak lesznek.

Ezek a gondolatok gyötörték Bertrade-ot. Éjjel álmatlanságban szenvedett, napközben viszont el-elbóbiskolt, és bizonytalan lett a járása. Ezért gurult le a lépcsőn is, ahol kis híja volt, hogy csontját nem törte. Ezért tört rá az aggodalomroham is, melyben megpróbálta felnyitni unokahúga szemét.

Beletörődött azonban a próbálkozás kudarcába, de csak bizonyos mértékig.

Bizonyára jobb, ha Aude-nak megmaradnak az illúziói, ám nem szabad megkerülni az akadályt. Az lesz a legjobb, ha egy időre eltávolítja a lányt a Nesle palotából, míg túl nem lesznek… min is? A szegény asszony képtelen lett volna megmondani, de a mindenét átjáró félelem kiélesítette az érzékeit, és azt súgta, hogy nincs már messze, amitől tart.

Egyetlen megoldást látott: ilyen vagy olyan ürüggyel hazavinni Aude-ot. Először is el kell mennie Montreuil-be, hogy beszéljen Juliane húgával, megossza vele aggodalmait – Juliane maga volt a diszkréció! –, és kitalálják, hogyan vessenek véget a helyzetnek, így is csak átmeneti lehet a megnyugvás, hisz ha nem történik meg az, amitől tart, képtelenség lesz nem visszavinnie Margithoz a kedvenc varrónőjét, akit sokan irigyelnek tőle, kezdve a sógornőivel, és akit, bár nem nemes, udvarhölgyévé tett. Senki sem tiltakozott ezért, hisz ilyen volt a közhangulat: Fülöp király is tanácsosai sorába emelt polgári származású jogászokat.

Először is ürügyet kellett keresni, hogy elmehessen Montreuil-be, ami nem volt olyan könnyű, ha valaki egy királyi házhoz tartozik, ahol mindig bőségesen van munka.

Főleg nem volt könnyű sebesült, nyomorúságosan vonszolt lábával, mely csak nem akart gyógyulni. A kényszerpihenő alatt azonban Bertrade egy kissé megnyugodott.

Közeledett a böjti időszak, ami negyven nyert napot jelent, hisz a hercegnőknek fontosak vallásos kötelezettségeik, és nem fognak szeretőikkel szórakozni – sajnos ez volt a megfelelő szó! – a szent időszak alatt.

Egy incidens azonban ismét felvetette a kérdést, éppen három nappal húshagyó kedd előtt. Aznap reggel, amikor Blanche-ot hazavitte a hintója, miután a sógornőjénél töltötte az éjszakát, és Margit még aludt, Madame de Courcelle szemmel láthatólag idegesen kereste fel Bertrade-ot:

– Emlékszik – kérdezte – arra a karbunkulusokkal és igazgyöngyökkel díszített alamizsnás tarsolyra, melyet Margit királyné kapott ajándékba múlt karácsonykor?

– Hasonlót kapott a két másik hercegnő is, Isabelle királyné küldte Londonból.

Miért kérdezi?

– Mert nem találom! Margit királyné, aki még ágyban van, arra kért, hogy az új, arannyal hímzett vörös ruháját készítsem elő, és arra gondoltam, hogy azt a díszt veszem elő hozzá, hisz remekül illene az öltözékhez.

– Lehet, de elfelejti, hogy a királyné sosem viseli, mert nem szereti, túlságosan nagynak találja…

– Olyan könnyen meggondolja magát, ha ékszerekről van szó! Azt gondoltam, ha együtt mutatom be a ruhával, elkápráztatja majd. Mindegy, kénytelen leszek mást választani, mert sehol sem találom.

– Különös. Még most hétfőn is láttam, amikor elővettem a fekete bársonyt, hogy kijavítsam a szakadását! Ott volt a többi között az ében és elefántcsont ládában…

– Én is így gondoltam, de nézze meg.

– Isten ne adja, madame, hogy kételkedni merészeljek egy nemes hölgy szavában!

– Hagyjuk a nemességem! Csak két nő vagyunk a királyné szolgálatában, akinek eltűnt az egyik ékszere. Jöjjön velem!

Bertrade vele tartott a kis helyiségbe, ahol a jövendőbeli francia királyné kiegészítői sokasodtak szekrények és ládák gyűjteményében, melyek mennyisége hűen tükrözte kacérságát. Az ékszerek egy hatalmas, vasveretes, mindennek ellenálló zárakkal felszerelt ládában pihentek Margit hálószobájában. A felnyitott ében és elefántcsont ládában különböző méretű, színű és formájú, gazdagon díszített alamizsnás erszények sorakoztak, de az, amelyiket kerestek, nem volt közöttük.

Aude, aki éppen a vasalt ingekkel érkezett, kijelentette, hogy a nagynénje említette napon ő is látta az erszényt a többi között. Egyszerű és tiszta gondolkodásával azonban semmi rosszra nem gondolt:

– Az lenne a legjobb, ha megkérdezik Margit királynét. Lehet, hogy hirtelen eszébe jutott ez a kincse, és eltette valahová?

– Igaza van, kicsim! Vigyük be együtt a ruhát, melyet a királyné kért. Majd megmondja, eltette-e.

A késői óra ellenére Margit még nem kelt fel az ágyából, de a nagy kandallóban lobogó tűz finom melegében kibújt a lepedők és szőrmék selymes burkából, és meztelenül pihent a takarókon, miközben cselédei fürdőt készítettek egy dézsába.

Mindig örömmel mutogatta gyönyörű testét, mellyel az anyatermészet megajándékozta, és a szolgálólányok, akik már hozzászoktak, szinte oda sem figyeltek rá.

Meglehetősen rosszkedvűnek látszott, és kíméletlenül letorkolta az udvarhölgyét, amikor az az alamizsnás tarsolyt említette: