– Micsoda ötlet! Azt akarja, hogy viseljem, amikor tudja, hogy nem tetszik!

– Pedig szép darab, madame, és reméltem, hogy felséged meggondolta magát… –

Miért tettem volna? Elég, hogy az ajándék Londonból érkezik, máris ellenemre van!

Mindegy, felesleges tovább keresni. Megváltam tőle!

– Megvált? No de ha Isabelle királyné hamarosan meglátogat minket…

Margit felült az ágyán, és sötét pillantással mérte végig az asszonyt, miközben hangja haragosan csengett

– No és? Nem ritka, hogy az ünnepnapokon ajándékokat adunk egymásnak, ahogyan az rokonok között illik. A sógornőm biztosan nem érdeklődne egy alamizsnás tarsoly… egy semmiség után. Elég lesz, ha olyan ruhát veszek fel, amihez nem illene…

kezdve ezzel itt! Most pedig a fürdőmet akarom!

A három nő némán távozott, miközben a fürdetők gondjaikba vették úrnőjüket. A szoba megtelt a keleti jázmin illatával, melyet Margit nagyon szeretett. Az elküldöttek egyetlen szót sem váltva mentek a dolgukra. Aude azért, mert számára jelentéktelen volt az ügy, Madame de Courcelle mert régóta megszokta már a fiatal királyné szeszélyeit, Bertrade pedig… mert érintetlenül visszatértek az aggodalmai, s lassan valóságos rettegéssé fokozódtak: vajon kinek a javára vált meg Margit a gránátos tarsolytól? Kissé nagy volt egy hölgy számára, és ettől kezdve csak egy lépés volt, hogy férfihoz kerüljön. Vajon melyik d'Aulnay fivér büszkélkedhet a királyi ajándékkal, melyet Margit szerencsére még sosem viselt?…

A tépelődés semmire sem vezetett, és Bertrade úgy érezte, ideje felkeresni a húgát: hogy elutazhasson, kis színjátékot rendezett a lába körül – mely valójában szépen gyógyult! –, sóhajtozva és nyögdécselve kijelentette, hogy belefáradt a fájdalomba, és Montreuil-be szeretne menni, ahol a húga otthonától nem messze dolgozik egy csontkovács, akiről csodákat regélnek, és aki egy szempillantás alatt talpra állíthatja.

Mivel a nevezett csontkovács csak a képzeletében létezett, előre gondosan beavatta Aude-ot a stratégiájába:

– Mindenképpen beszélnem kell az anyáddal! Fontos dolgokról… úgyhogy ne lepődj meg!

Összekészített egy kis útitáskát – csak másnap jön vissza –, és elsántikált az istállóba, ahol a lovászmester előkészítette neki Eglantine-t, a kedvenc öszvérét.

– Szerencsés, hogy egy napra itt hagyja a palotát – sóhajtotta a férfi. – Mint látja, tele van az istálló. Lajos herceg visszatért, hogy ágynak essen és gyógyszerrel kezeltesse magát, amitől mindig nagyon rosszkedvű. Záporozni fognak a kiabálások és káromkodások!

– Margit királyné sincs jobb hangulatban! Rosszul aludt. Biztosan veszekedni fognak. De legalább megkímélik kissé a szolgáikat! Ami Lajos herceget illeti, ha gyakrabban jönne haza ahelyett, hogy a napjait és az éjszakái felét a királyi palotában tölti, talán jobban kijönne a feleségével!

– A palotában vagy máshol – kacsintott a testes Denis. – Rákapott a ribancokra, akikhez d'Artois nagyúr viszi. Milyen kár, amikor ilyen szép felesége van!

– Nem szereti. Ez mindent elárul. De mivel Margit királyné sem szereti őt, nem fognak sokba kerülni nekik a gyerekeik! Még az is csoda, hogy a kis Jeanne-t összehozták!

Denis a suttogásig halkította a hangját:

– Pszt! Ne olyan hangosan!… Nem maga az egyetlen, akinek feltűnt: mindketten barnák, a kislány meg szőke.

– Ó, ez előfordul. A király és Charles herceg szőkék, Fülöp herceg meg barna… Na, eleget beszéltünk. Indulnom kell. Nagyon köszönöm, Denis mester!

Válasz helyett a férfi megpaskolta az öszvér hátsóját, mely gyors léptekkel nekiindult. A Kis híd felé tartva, melyen átkel a Szajna felett, Bertrade a hallottakat ismételgette magában. A lovász szavai olajat öntöttek a tűzre. Senki számára – talán a királyt leszámítva – nem volt titok, hogy a Navarra pár házassága rosszul működik, ha egyáltalán működött is valaha, és ha a palotájuk személyzete kételkedik a kis Jeanne legitimitásában, mi lesz, ha kiderül, hogy Margitnak szeretője van? Denis becsületes ember volt, akit régóta ismert, és bár vele szívesen beszélgetett, nem az a férfi volt, aki minden sarkon kibeszéli a gazdáit. Mégis nyugtalanító volt, hogy ő is ugyanazokon a dolgokon tépelődik, melyek Bertrade életét megmérgezik.

Ahogy a sáros és zsúfolt városon haladt keresztül; Bertrade megpróbálta kitalálni, mióta helyettesíti az egyik d'Aulnay fivér – sajnos mindkettő szőke volt – Lajost a házassági kötelességben…

Olyan mélyen a gondolataiba merült, hogy fel sem figyelt a Citében uralkodó izgalomra, azt is alig vette észre, hogy a Notre-Dame főbejárata előtt tribünt ácsolnak.

Gyakran előfordult, hogy egy szertartásnak a katedrális volt a központja.

Egy pillanatra mégis úgy gondolta, megnézi, nincs-e ott a sógora és az unokaöccse, Mathieu a nagy gyámpilléreknél, mellyel az építményt megtámasztották, Rèmi pedig a nagy karzatnál. Végül úgy döntött, nem vesztegeti az idejét. Kis szerencsével férfiak nélkül találja a házat, és pontosan erre van szüksége.

Amikor megérkezett a húgához, látta, hogy nemcsak a ház ura nincs otthon, de az úrnője és a cselédek sem. Egyedül az öreg Mathilde maradt hű zugához a kemence mellett, melyben illatos fenyőhasábok égtek, keze azonban tétlenül feküdt a térdére ejtett fonás felett. Hátradőlt a székén, fejét a támlának támasztotta, és szabadon csorogtak a könnyek arca ráncai között. Egyetlen hang sem hallatszott a házban, csak a macska dorombolása, aki a tűz mellett szundikált. Bertrade ijedten odaugrott az asszonyhoz:

– Mi történt? Hol van Juliane és Margot?

Mathilde kinyitotta a szemét, felismerte a vendéget, összevonta a szemöldökét, és újra kezébe kapta az orsót.

– A mosodában – morogta.

– És ezért sír?

– Nem sírok, ostoba! Az én koromban maguktól csorognak a könnyek… No de mit keres itt?

– Beszélnem kell Juliane-nal… és magával, hisz tudom, hogy bölcs és jó tanácsai vannak.

– Késő este előtt nem jön haza. Kezdheti velem. Remélem, a gondjainak nincs közük az unokámhoz.

– De igen! Nyugodjon meg, nagyon jól van, és egyre jobban érzi magát Margit királyné mellett, akit megszeretett, és aki a javát akarja… de attól tartok, nem tart már sokáig…

– Úgy érti, az unokám elront valamit? No de miért?

– Ó, nem az ő viselkedésével van a baj… Inkább azéval, aki… Egyedül vagyunk? –

pillantott körbe bizalmatlanul Bertrade.

– A macskát leszámítva biztosíthatom, senki sincs itt.

Ösztönösen mégis lehalkította a hangját, miközben fáradt szeme a látogató gondterhelt arcát fürkészte.

– Ilyen nagy a baj? – kérdezte.

– Nagyobb, mint gondolná. Margit királyné és Madame Blanche, a sógornője udvari nemesekkel csalják a férjüket…

– Mit beszél? – fulladozott Mathilde…

– Sajnos az igazat! Nem pletykáról van szó… a saját szememmel láttam!

Halkan, mintha gyónáson lenne, és ugyanazzal a megkönnyebbüléssel, mintha maga követte volna el a bűnt, s most megszabadulna a fojtogató tehertől, Bertrade beavatta titkába az öregasszonyt.

– Ha véletlenül kiderülne – állapította meg végül –, a férj, és talán még inkább király urunk haragja az egész háznépre lesújtana. Lajos herceg kegyetlen és bosszúálló, biztosan mindent megtenne, hogy megfizettessen szégyenéért mindazokkal, akik tanúi voltak. Az én koromban már nem félek semmitől, de Aude-ra rossz idők jöhetnek…

– Nincs olyan kor, amikor bárkinek is bűnhődnie kellene más tettéért. Nem vagyok járatos az udvari életben, csak annyit tudok, amennyit maga és a kicsi ritka látogatásaikon mesélnek, de rettegéssel tölt el, amit most elmondott. Hogyan követhet el egy fiatal hölgy, aki máris királyné, s egyszer még inkább az lesz, ekkora óvatlanságot? Idióta lenne?

– Egyáltalán nem, sőt igen eszes. De tüzes, szenvedélyes a természete, és a kedve szerint akar élni. Azt hiszi, túlságosan előkelő ahhoz, hogy az egyszerű keresztény asszonyok sorsa várjon rá.

– Az ima erős fegyver a kísértés démonai ellen. Ő nem imádkozik?

– Nem éppen a kedvenc időtöltése. Jobban szereti az örömöket, minden örömöt.

Úgy gondolja, hogy igazságos ellentételezés a rossz házassága miatt. A férjével utálják egymást… Bárhogy is van, a ránk leselkedő veszélynek nem szabad utolérnie az unokahúgomat. Amikor magammal vittem, őszintén úgy gondoltam, hogy kényelmes, módos élet felé nyitok utat számára, amilyen kellemes az én életem volt a szerető és kényeztető férjem mellett. Adódtak is kérők, hisz Aude olyan szép!…


– De mindenkit visszautasított, mert még mindig Olivier lovagot, a jóképű

templomost szereti, aki soha még csak rá sem nézett. Nem lep meg, és előre megmondhattam volna, hisz jól ismerem. Ha egyszer odaadta a szívét, sosem veszi vissza…

– Így van, de ez a veszély már nem fenyeget. A Templom a király csapásai alatt összeomlott, azok a lovagok, akiket nem fogtak el, elmenekültek a királyságból vagy behúzódtak a kolostorokba, melyek hajlandók voltak befogadni őket. Aude sosem látja viszont Olivier de Courtenay-t! Így semmi akadálya, hogy visszajöjjön a szülői házba.

Már csak kellő ürügyet kell találni, hogy elszakítsuk a Nesle palotából… legalább addig, míg eloszlanak a rémisztő fekete felhők. Végül is… lehet, hogy túl élénk a fantáziám, de… de azt hiszem, leginkább a lelki békém érdekében szeretném hazahozni. Biztosan örül neki – folytatta kedves mosollyal Mathilde felé, mely azonban nem talált visszhangra az öregasszony arcán, mely, ha lehet, még inkább elfelhősödött.

– Ó, igen! – sóhajtotta hosszú hallgatás után.

– Semminek sem örülnék jobban, ahogyan a húga sem, de… azt hiszem, nagy óvatlanság lenne hazahozni Aude-ot. Először is azért, ami itt készülődik. Másodszor…

mert Olivier lovag itt talált menedéket… és még mindig itt van!


* * *

Valóban ott volt.

– Senki nem keresne egy büszke templomos lovagot a kőfaragóim között – mondta Mathieu, amikor Hervével együtt elhozta Montreuil-be.

A két templomos úgy gondolta, hogy csak egyéjszakás pihenőt tartanak itt, mielőtt továbbindulnának az úton, mely d'Aulnay elképzelése szerint a fivéréhez vezeti őket. A párizsi Temple előtt történtek után azonban Olivier nem akart eltávolodni a fővárostól.

A barátja szemrehányásai ellenére, aki azt állította, hogy amit látott, egyszerű illúzió volt, melyet az hozott létre, hogy nagyon erősen az ellenségére gondolt, amikor elkiáltotta a nevét, Olivier biztos volt benne, hogy nem tévedett: valóban Roncelin de Fos-t látta, bármennyire őrültségnek tűnjön is. Pontosan olyan volt – a ruházatát leszámítva –, mint amikor Valcroze-ra zúdította gonosztevőit. Mintha a ruou-i börtönbeli tartózkodása csak békés pihenés lett volna egy kényelmes cellában! Mintha az a férfi maga lett volna az ördög, hisz hihetetlenül hosszú életet élt! Ha pedig Párizsban van, ott kell lennie Olivier-nek is. Már másnap vissza akart menni:

– Végül is – magyarázta –, mi lehet személytelenebb, színtelenebb, mint egy szürke csuhás kolduló barát?

Éppen asztalnál ültek Mathieu házában, és Margót a levest szolgálta fel. Az öreg Mathilde válaszolt:

– Tényleg azt hiszi, hogy úgy fest, mint azok a szürke patkányok, akik gyakran úgy szerzetesek, ahogyan én apáca? Lusta alakok, akik jobban megélnek mások szánalmából, mint gondolná, és a csuhájuk gyakran vastag bukszákat rejt. Maga pedig, nagyuram, pontosan úgy néz ki, mint ami: egy harcedzett lovag, egy kolduláshoz túlságosan merev gerincű nemes. Meglátszik magán, higgye el… és ez vonatkozik a barátjára is!

– Valóban nem szoktunk kolduláshoz – helyeselt Hervé –, és csak jobb híján választottuk a csuhát. Így gond nélkül eljuthatunk a bátyámhoz. Ami pillanatnyilag a legjobb megoldás. Moussy egyébként nincs messze Párizstól…

– Biztos benne, nagyuram, hogy a bátyja otthona befogadja magukat? – szólt közbe Mathieu. – Napjainkban súlyos dolog templomosokat bújtatni! Úgy hallottam, még a kolostorok sem hajlandók rá, hisz nem kerülhetik el ők sem Nogaret embereinek zaklatását. Ne felejtse el, hogy ebben a félelmetes ügyben a király a pápa támogatását bírja…

– A bátyám nagylelkű ember… legalábbis azt hiszem! – Az kell legyen, ha befogad nem is egy, de két templomost! Ha megenged egy tanácsot, először keresse fel egyedül, és nézze meg, hányadán állnak.

– Ha igaza van, ha Moussy nem fogad be minket, még mindig elmehetünk Burgundiába Jean de Longwy fivéréhez…

– Nem – szólt közbe Olivier. – Nem tudjuk, sikerült-e hazajutnia. Ha nincs ott, csak külföldre menekülhetünk tovább. Amit nem akarok, amíg meg nem tudom, mi lett Clément testvérrel. Különösen abban a tudatban, hogy Roncelin, aki erősen gyűlöli, Párizsban van. De önzés lenne részemről, ha magamhoz kötnélek…