– Azt akarod, hogy váljunk külön?

– Bölcs döntés lenne – jegyezte meg gyengéden Mathieu. – Ha Olivier nagyúr hajlandó rám bízni magát, elbújtathatom úgy, hogy közben bejárása marad Párizsba.

Ugyanakkor, ami igaz a bátyjára, Hervé nagyúr, igaz rám is: egy templomost könnyű

elrejteni, kettőt már veszélyes. Gondoljon arra, hogy tudni fogja, hol van a barátja, és bármikor meglátogathatja, amikor csak akarja. Némi óvintézkedések mellett, természetesen.

– Miért teszi ezt, Mathieu mester? – kérdezte Olivier. – Családja van, javai, nagy munkák várnak magára.

– Mert barátok vagyunk, igazi barátok, amilyen az apja és az én apám voltak.

Ráadásul, mint minden építőmester, én is kissé a Templom gyermeke vagyok. A Templom és Bernát szerzetesei tanítottak meg arra, hogyan építsünk katedrálisokat, és gyakran ők is fizettek. Elhozták a Szentföldről Hiram, a híres építész titkait, aki Salamon templomát építette, és sok másikat is. Tehát Olivier testvér, ön otthon van itt, ameddig csak úgy kívánja. Segíteni fogom a Templomot, amennyire csak tudom…

– Tényleg ennyivel tartozik neki?

– Még többel is. A lovagok biztosították a védelmünket a Temple építésénél és máshol. Ok eszközölték ki Szent Lajos királynál a királyi kiváltságokat, melyek megkímélnek minket az adószedők zaklatásaitól. Tisztelettel tartozunk a királynak, de a Templomnak köszönhetjük, hogy szabad emberek vagyunk…

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Meghajoltak a mester terve előtt, és a következő

reggelen Rèmi az erdőn át elvezette a még mindig szürke csuháját viselő, de némi élelemmel ellátott Hervét a régi római úthoz, mely Soissons felé futott. Moussyt mindössze hét mérföld választotta el Montreuil-től. Még az este előtt odaérhetett.

Mathieu a gyümölcsös végébe vezette Olivier-t, egy kis épülethez, mely azokra a bódékra emlékeztetett, amilyeneket a különböző szakmunkákhoz az építkezéseken állítanak fel. Azzal a különbséggel, hogy ez a ház nem fából, hanem erős kőből épült. A fal mellett állt, mely mögött a vincennes-i és bondyi erdők határa húzódott. Alacsony, emelet nélküli épület volt, szélfogója alatt fa- és kődarabok sorakoztak, s itt kapott helyet Rèmi műhelye, valamint egy kis, szerzetesi cellára emlékeztető és ahhoz illően bebútorozott szoba: előfordult, hogy a szobrász, amikor rátört az alkotói láz, itt pihent egy keveset, mert arra is sajnálta az időt, hogy a nagy házba visszamenjen.

– Ezt tudom felajánlani – mondta Mathieu. – Itt békében élhet, és abban a visszavonultságban, melyre vágyik. Az ennivalót idehozzuk, és két lépésre csörgedezik egy patak, ahonnan vizet meríthet. Kínos meglepetés esetén – ami előfordulhat – egy olyan ruganyos ember, mint maga, könnyen átugrik a kerítésen… mögötte pedig ott az erdő.

– Úgy érti, megfosztaná Rèmit a helytől, melyet szeret, és ahol bizonyára jobban tud dolgozni, mint bárhol másutt?

Beszéd közben Olivier odalépett egy nagy kődarabból készült asztalféleséghez, melyen egy másik, finom homokkő pihent A művész – hisz Rèmi valóban az volt –

vésője egy könyvet tartó, szakállas férfi sziluettjét kezdte kiszabadítani belőle. Még csak kezdemény volt, de máris sejtetni engedte, milyen erőteljes mű lesz a végeredmény. A templomos finoman végigsimított egy faragott redőt, miközben Mathieu csodálatát megérezve, fiára büszkén magyarázni kezdett:

– Evangélista Szent János szobra a vincennes-i kápolnába… szép lesz, nem igaz, ha elkészül?

– Nagyon szép! Ezért nem költözöm ide. Semmiképpen sem szeretném elűzni Rèmit az otthonából!

– Ő mindenhol otthon van, és vannak más melléképületek is a ház körül, magának azonban a legfélre-esőbben kell maradnia egy ideig. Könyörgök, fogadja el, ahogyan ő

is kérni fogja majd, ha megjön. Szomorú lenne, ha visszautasítja…

Olivier hallgatott, kezét továbbra is a kövön nyugtatva. Végül felnézett Mathieu-re, és őszinte kérést olvasott ki a szeméből.

– Ha így van, elfogadom… de csak a kis szobát, mely a templombeli cellámra emlékeztet majd. A mindennapos imák hosszú litániájának ritmusára fogok élni, melyek gyakorlatát majdnem elfelejtettük már, és nem zavarom Rèmit: mintha itt sem lennék.

– Éljen kedve szerint… de bármi legyen is a vágya, arra kérem, ne mozduljon innen, egyelőre ne akarjon visszamenni Párizsba – kérlelte Mathieu. – Ahogy a királyt ismerem, a tegnapi közjáték után figyelni fogják a kapukat. Ne felejtse el, hogy üldözik a templomosokat, és maga még mindig nagyon annak néz ki…

– Legyen nyugodt. Ennyivel tartozom magának! Így költözött be Olivier a montreuil-i házba. Eleinte, ahogyan ígérte, ki sem mozdult a műhely melletti szobácskából, csak a patakhoz ment mosakodni és elmélkedni az igencsak sötétnek látszó jövő felett. Órákig elüldögélt ott a csípős őszi szélben, a szűkmarkú napsütésben, mely aranyba öltöztette a lehulló faleveleket. Bármennyire szívélyes volt Mathieu és családja vendéglátása, nem tudta elképzelni, hogy itt érjen véget az élete, és jól táplált remeteként éljen, akinek nincs más dolga, mint az ima és az elmélkedés.

Akkor akár álnéven be is állhatna az első kolostorba. A szorosan vett szerzetesi életre azonban, melyből hiányzik a Krisztus dicsőségéért viselt fegyverek izgalma, sohasem vágyott. A Templomot akarta, a Templom azonban nem létezett többé, bár állt még a mintegy kétezer parancsnokság: eltűnt belőlük a lényeg, ahogyan ő is úgy érezte, hogy akár egy sebesülésből a vér, belőle is elszivárog az éltető szellem. Különös kísértés tört rá: elhagyja a menedékét, bevonul Párizs kapuján, és bekopogtat a Templeba, hogy osztozzon a rendet ért balsorsban. Ezzel bizonyára a hóhérnak szolgáltatja ki magát, hisz a börtönök pincéiben kínvallatásnak vetették alá a lovagokat, hogy beismertessék velük a hihetetlen alávalóságokat, de legalább csatlakozhatna Clément testvérhez és osztozhatna vele sorsában. A mártíromság koronája váltaná fel a sisakot, és mivel úgysem tükröződne rajta soha többé a csaták napsütése…

Rèmi hordta neki az ételt. Leggyakrabban csendben, hisz nem akarta megzavarni vendégük sötét gondolatait, s leginkább, mert nagy hatást tett rá a lovag. Még inkább mostani nincstelenségében, mint akkoriban, amikor egy építkezésen vagy az otthonában meglátogatta Mathieu-t a piros keresztes nagy fehér köpenyben. Talán azért, mert most jobban előtűnt maga az ember, mint a rend rákényszerítette egyformaságban. Megborotválkozva és kissé megnövesztve a haját a művész szemében Olivier még szebb volt, mint Szép Fülöp király, és Rèmiben felébredt a vágy, hogy fában vagy kőben örökítse meg a tökéletes csontozató, sovány és büszke arcot. Olivier-ben eközben újfajta tisztelet ébredt a művész iránt, akinek megígérte, hogy sosem zavarja a munkáját, és ebből a kölcsönös tiszteletből egyre növekvő távolságtartás születhetett volna, ha egy reggel Rèmi kétnapi távollét után nem érkezik a szokásosnál korábban a műhelybe, és nem a szobor előtt találja az egykori templomost, amint csodálattal teli pillantással simogatja a kő felületét.

Megállt, nehogy megzavarja, de Olivier megérezte a jelenlétét, kissé elpirult és visszahúzódott, miközben azt suttogta:

– Bocsásson meg, hogy bejöttem ide, de annyira csodálom a művét, hogy felülkerekedett bennem a vágy, hogy újra láthassam…

– Maradjon, kérem! Nemhogy nem zavar a jelenléte, de örülök neki. Nem mertem kérni rá, nehogy megzavarjam az imáit…

– Az imáimat?… Sokkal kevesebbet imádkozom, mint gondolja, mert úgy érzem, Isten napról napra távolabb van tőlem. Talán éppen ezért vonz ez a kép, mert önmagában is ima, szebb és erősebb ima, mint amilyet én valaha is mondhatok.

– Engedelmével úgy érzem, túlságosan egyedül van, nagyuram! Pedig társhoz szokott…

– Így van. Hiányzik Hervé testvér. Éveken át mindent megosztottunk, és azt sem tudom, él-e még, befogadta-e a bátyja-Beszéd közben Olivier odalépett egy kis asztalhoz, melyen egy agyagtömb állt. Óvatosan megérintette, majd végigsimította…

– Szép anyag – dicsérte. – Olyan lágy! Egyszer elnéztem, ahogy az ujjai alatt megszületett egy emberi alak. Abban a pillanatban úgy éreztem, Istenhez hasonlatos, aki egy darabka földből megteremtette Ádámot. És irigyeltem, én, aki semmi mást nem tudok, csak imádkozni és harcolni…

Rèmi hirtelen ötlettől vezérelve odalépett hozzá:

– Miért nem próbálkozik meg vele? Szép a keze, erős, de érzékeny. A szobrászmesterség az agyaggal kezdődik. A kő, mely kemény, és könnyen törik a rossz vésőhasználat következtében, csak azután következik.

– Próbáljam meg? Én?

Elengedte a nedves anyagot, mintha hirtelen megijedne tőle, de Rèmi megragadta a kezét, és újra az ujjai közé fektette az agyagot.

– A kedvemért! Formálja meg! Majd meglátja: élvezni fogja, biztos vagyok benne.

Courtenay szinte félve engedelmeskedett, birtokba vette a képlékeny anyagot, és egy fekvő állat formáját igyekezett megformálni. Igaz, ügyetlen volt, de gyermeki öröm töltötte el… majd hirtelen elbátortalanodva abbahagyta… Pedig amit megformált, egy oroszlán hátára emlékeztetett, a többi azonban túlságosan nehéz volt!

– Felesleges… sosem fog sikerülni…

– Engedje, hogy tanítsam, és majd meglátja! Legalább kevesebbet gondol majd a barátjára. Igaz is, tudja, hogy az anyámnak van egy unokatestvére Dammartinben, ahonnan Moussy nem esik messze? Egyik nap odamehetek… és talán megtudhatok valamit, ha jobbra fordulnak a dolgok. Vagy inkább kevésbé rosszra! – tette hozzá nagyot sóhajtva.


* * *

A dolgok azonban nem fordultak jobbra, ahogyan arról még aznap este Mathieu beszámolt a vendégének. Nagy volt a felzúdulás Párizsban, mert a nagymester, aki állítólag bevallotta, hogy a vádakban felhozott furcsa szertartásokban avatták fel a lovagokat, melyek célja az volt, hogy próbára tegyék őket, bár a szodómiát hevesen tagadta, megismételte a vallomását az alkalomra a Temple-ba érkezett egyetemi doktorok előtt. Látszólag az volt a legkülönösebb, hogy nem kínzás alatt vallott, de mivel a rend belső rítusairól volt szó, egyedül a pápa bíráskodhatott és ítélhetett.

Molay-t tehát visszavitték a börtönébe, míg megteszik az előkészületeket, hogy a Párizsban fogva tartott többi vezetővel együtt Avignonba szállítsák…

– Bizonyos értelemben – magyarázta Mathieu – ez megerősíti azokat a vallomásokat, melyeket oly sok szerencsétlen testvérből erőszakoltak ki kínzással, ami sok problémát felvet. Bárhogy is van, a készülődő per hosszú és nehéz lesz, és ha a pápa meghozza az ítéletét, senki sem tudja, mi lesz a vezetők és maga „Jacques mester” sorsa. Börtön vagy száműzetés, gondolom. A külföldi uralkodók nem értenek egyet, és bár Fülöp király a legnagyobb mindannyiuk között, nagyon óvatosan kell eljárnia…

Mindenesetre a szökésben lévő templomosokra minden eddiginél nagyobb veszély leselkedik a népharag miatt…

– Ezért nem maradok itt tovább. Isten a tanúm, hogy mélységesen hálás vagyok, de el kell mennem.

– Hová menne?

– Miért ne mennék a Temple-ba, hogy fogolynak jelentkezzek? – felelte fásultan Olivier. – Végül is semmi okom rá, hogy megmeneküljek a közös sorstól, és legalább megtudom, mi lett Clément testvérrel.

– Clément testvér fogoly a többi tisztségviselővel együtt. Nem bántották, és őt is a pápához viszik…

– Honnan tudja?

– A Temple melléképületeiben laknak még kőművesek, akikkel néha dolgoztatok.

Mint engem, őket is nagyon foglalkoztatja a lovagok sorsa. Figyelnek. Szélsőséges veszély esetén, ha alkalom nyílik rá, készek segíteni. Ezért nem szolgálna semmire, ha kiadná magát, hacsak nem arra, hogy növelje az egyszerű lovagok számát, akiket hóhérkézre adnak, hogy kínvallatással elismertessenek velük bármit, ami olajat önthet Nogaret és az inkvizíció tüzére. Maradjon velünk! Azt hiszem, egy nap újra harcolhat a Templomért… Hacsak nem kíván visszatérni az apjához Provence-ba, ami nem lenne könnyű, és veszélybe sodorná a bárót, hisz nála keresnék először. Jobb, ha itt marad.

– Ó, gondoltam rá, de az apám nincs közvetlen veszélyben, mint Clément testvér.

Legalábbis remélem.

– Akkor hallgasson rám, és maradjon velünk!

– Jól van… de nem tétlenül! Nem anélkül, hogy bármennyire kevéssé is, de megkeressem a kenyeret, melyet adnak. Tanítson meg követ faragni, hogy a, munkása lehessek! Erős vagyok… és egészséges, magának hála. Elviselhetetlen a bezártság. Az…

az ima már nem elég – tette hozzá zavartan elfordítva a fejét.

Mathieu mester sötét arca mosolyra derült, és előrenyúlt, hogy megfogja a felé nyújtott kezet, de Rèmi megelőzte:

– Nézze ezeket az ujjakat, apám! Hosszú, karcsú és laza ujjak… láttam, milyen gondosan, milyen finoman formálják az agyagot. Kár lenne eldurvítani őket kőfaragó kalapáccsal és vésővel. Engedje, hogy inkább a magam mesterségére tanítsam meg…