Juliette Benzoni - A templomosok kincse

– Rèmi – szakította félbe Olivier –, az lehetetlen! Maga nagy művész, és a tehetség nem tanulható…

– Egy bizonyos szintig igen – felelte Mathieu. – Lehet jó alakformáló, jó végrehajtó, anélkül is, hogy teremtő zsenialitással áldotta volna meg az ég. Nem mindenki Gislebert d'Autun! Még a fiam sem tart ott, és ha szívesen megpróbálná…

– Igen… azt hiszem, szeretném – bólintott Olivier hirtelen elpirulva, mint a gyermek, akinek ajándékot kínálnak…

– Megbeszéltük! – zárta le Mathieu. – Köztünk marad, és nagyon örülök…

Így tanulta meg Olivier Rèmitől felismerni, kiválasztani, megfaragni a köveket, és természetesen bevezetőként megformálni az agyagot. Igaz barátság szövődött közte és a fiatalember között, aki örömmel látta, hogy igaza volt, és a tanítványa ügyesnek bizonyul. Olivier továbbra is a műhely melletti kis szobában élt, sosem osztozott a ház életében, így tartva tiszteletben a rend szabályzatát, mely előírta, hogy kerülje azokat a helyeket, ahol nők élnek. Mióta nem viselte a sodronyinget, a zubbonyt és a nagy fehér köpenyt, úgy érezte, mintha egy erőd falai omlottak volna le körülötte, és minden védelem nélkül kellene szembenéznie a legveszedelmesebb belső démonnal: azzal, mely a nő testéhez vonzza a férfit. Eddig hatékonyan küzdött ellene, hála a mozgalmas életnek, most azonban előfordult, hogy különös álmok törtek rá, melyekből izzadtan és szégyenkezve ébredt. Ilyenkor a földre vetette magát, és eltökélten imádkozott, majd átugrott a falon, és futott az erdőben, míg csak le nem csillapodott a vére. Nagy figyelmet fordított fizikai kondíciójára is, mindig elvégezte az egykor kötelező

gyakorlatokat, és a saját kérésére tanítani kezdte Rèmit is a kardforgatásra és a harci technikákra. Természetesen csak gyalogosan. A ló hiányzott a legjobban.

Bizonyos szempontból Mathieu és Rèmi örültek, hogy visszautasítja a házbeli életet. Egyikük sem felejtette el az igazi okot, amiért Aude elköltözött. Nem voltak olyan éleslátók, mint Juliane és Mathilde, és úgy gondolták, az idő megteszi hatását: a lány egy nap teljesen elfelejti a lovagot, és megköti az előnyös házasságot, melynek képét Bertrade csillogtatta meg előttük. Amikor akár egyedül, akár a nagynénjével hazalátogatott, Olivier bezárkózott a szobájába, és Aude nem is képzelte, hogy az, akinek képe ott él a szívében, ilyen közel van hozzá…

Amikor a templomosok tömeges letartóztatását követő első hónapok izgalma elcsitult, és a menekült megjelenése kellően átalakult, valamint elég jártasságot szerzett új munkájában, Olivier többször is elment Párizsba, a Notre-Dame építkezésére vagy akár a Temple-ba is, ahol a társai tovább dolgoztak a templom mellett. A királyi hatalom kirendelte új kincstárnok parancsot kapott, hogy továbbra is fizessék a munkálatokat. A lovag nem minden felindulás nélkül látta viszont az egykor oly ismerős helyeket, és különösen a nagy tornyot, melyet továbbra is szigorúan őriztek, és melyről tudta, hogy a nagymester és Clément de Salerne nem mozdultak onnan, de vigaszt merített a tökéletes összhangból, a cinkosságféleségből, mely Mathieu mester és az ott dolgozó munkások között szövődött. Látszólag ártatlan, valójában azonban hermetikus nyelvet beszéltek, melynek néhány kulcsát Rèmi megadta neki, s melyből megállapíthatta, hogy valóban mélységes és erős kötelék húzódik a Templom és az építőmesterek között. Mind készenlétben álltak, hogy ha kell, ha megtörténik a legrosszabb, habozás nélkül azok mellé álljanak, akik a Templom lényegét jelentik számukra: Jacques mester és a hozzá közel állók mellé…18

Roncelin de Fos-nak sehol sem látta nyomát. Pedig igencsak kereste. Egy miniatúra segítségével, melyet Rèmi készített a leírásai alapján, még akkoriban, amikor nem mozdult Montreuil-ből, Mathieu mindenfelé kérdezősködött, de senkit sem talált, aki akár csak látta volna az átkozott templomost, és ahogy telt az idő, Olivier kezdett azon tűnődni, nem csak hasonlóság vagy hallucináció áldozata lett-e…

A kínvallatások és itt-ott meggyújtott máglyák ellenére elhúzódott a templomosok pere. Az 1308-as év elején a pápa felfüggesztette az inkvizítorok munkáját, miután a nagymester két bíboros előtt visszavonta a vallomását. A király összehívta a rendi gyűlést Tours-ban, és elment Poitiers-ba, hogy találkozzon V. Kelemennel. Ekkor Jacques de Molay-t és testvéreit is kihozták a börtönből, és megindultak Poitiers felé…

de nem érkeztek meg. Mintegy véletlenül a nagymester megbetegedett Chinonban, és a többiekkel együtt bezárták a kastélyban a Coudray toronyba, a hatalmas donzsonba, melyet egykor Fülöp Ágost építtetett. A pápa követeket küldött, hogy érdeklődjenek felőlük, de a pszichés nyomás megtette a hatását, és Molay ismét vallomást tett… A pápa nem tehetett mást, el kellett rendelnie az egyházi vizsgálatot és a vidéki zsinatokat, hogy az egész országban elítéljék a templomosokat, míg össze nem ül az átfogó zsinat, hogy ítélkezzen a rend felett. A pápai bizottságok két éven át dolgoztak, de előfordult, hogy egy-egy lovagcsoport elhatározta, hogy vallomását visszavonva próbálja védeni a rendet. A sensi érsek, Jean de Marigny, a királyi koadjutorrá kinevezett Enguerrand testvére, magára vállalta, hogy a pápai bizottságokat megkerülve máglyára küldi őket. Ötvennégy foglyot ért egyszerre a halál…

A pápa eközben nem adta meg magát. Még két évig igyekezett elkerülni a legrosszabbat. Összeült a zsinat, de ugyanabban az időben a király is összehívta a rendi gyűlést, és habozás nélkül nyomást gyakorolt V. Kelemenre. 1312. március 22-én feloszlatták a templomos rendet, javait pedig átruházták az ispotályosokra… Ekkorra a chinoni foglyok egy ideje már visszatértek Párizsba.

Az építőmesterek munkaterületein ezek a hírek megfagyasztották az emberek vérét, akikben egyelőre néma harag fortyogott, melyet tovább táplálnak majd napokon, heteken, hónapokon, éveken át. A montreuil-i házban elsötétült a gazda hangulata, ahogyan természetesen Rèmié és Olivier-é is. Ez utóbbié annál is inkább, mert nem látta viszont Hervét, és képtelen volt bármit is megtudni róla.

Soisson vidékén, ahol erősen megvette a lábát a Templom, és számos birtokkal rendelkezett, a tömeges letartóztatás megrémítette az embereket, akik megtanultak hallgatni…

Mathieu-höz este elszánt arccal, kérges tenyérrel érkeztek az emberek.

Megbeszéléseket tartottak, amint az asszonyok visszahúzódtak a szobáikba, bár egyikük sem mert volna semmit sem kérdezni. Ha a gyűlések nem tartottak el Párizs 18 Az építőmesterek hagyománya szerint a legendájuk a jeruzsálemi Salamon-templomig nyúlik vissza, ahol maga a király is részt vett

az építész Tyrusi Hiram és egy titokzatos személyiség, a Galliából érkezett kőfaragó, Jacques mester művében. Tőlük hármuktól ered a

katedrálisépítés titka és társulása, melyet a frigyládában az első templomos lovagok vittek Nyugatra Szent Bernát utasítására. Az utolsó

nagymestert Jacques de Molay-nak hívták. és természetes volt. hogy az építőmesterek a legenda Jacques mesterének reinkarnációját

lássák benne, annál is inkább, mert a férfit kivégezték.

kapuinak megnyitásáig, a diszkrét látogatók az időtől függően vagy a házban, vagy egy csűrben fejezték be az éjszakát. Olivier is gyakran csatlakozott hozzájuk.

Az egyik gyűlést éppen azelőtti este tartották, hogy Bertrade megérkezett Montreuil-be…

* * *

– Ezért – állapította meg az öreg Mathilde – nem lehet róla szó, hogy hazahozzuk Aude-ot…

– Mert itt lakik a templomos? Aude mostanáig sosem vette észre, pedig többször is járt itthon!

– Ha jól értettem – mondta fásultan az öregasszony –, hosszabb tartózkodásról lenne szó. Ráadásul nem csak ez a baj. De bizonyára nem voltam elég világos. Olyan dolgok történnek ebben a házban, melyekről nem tudom, hová vezetnek, de őszintén úgy gondolom, hogy az elkövetkező hetekben Aude nagyobb biztonságban lesz maga és Margit királyné mellett…

Kintről férfihangok hallatszottak, és Mathieu keze alatt nyílt az ajtó. Látva, hogy az anyja nincs egyedül, összeráncolta szemöldökét, visszafordult, morgott valamit azoknak, akik kísérték, Rèminek és Olivier-nek, és ez utóbbi elvonult a műhely felé.

Azután a mester fiával belépett a helyiségbe.

– Jó estét, húgom! Mi szél hozta?

A szigorú hangból Bertrade gond nélkül kitalálhatta, hogy nem örülnek ennek a szélnek…

A férfi mellett beáramló márciusi levegő keserű volt és csípős.

A rideg fogadtatás meglepetésében Bertrade nem találta a szavakat, és Mathilde vállalta magára a választ:

– Bertrade azt szeretné, ha a kis Aude egy időre hazajönne. Attól tart, hogy az elkövetkező napokban nem lenne olyan biztonságban, mint eddig…

– Miért? Mi történt? Valami súlyos hibát követett volna el?

– Távolról sem, és ha valaki hibázott – márpedig hibázott –, az nem ő volt, sem én…

Bertrade egy pillanatig habozott, sógora zárkózott arcát, kemény, de egyenes tekintetét fürkészte, végül elszánta magát:

– Margit királynénak szeretője van, és súlyos óvatlanságokat követ el. Ha a Civakodó – és vele a király! – megtudja, a haragja vakon lesújt a palotája összes lakójára, mert sajnos a csalás a saját otthonában folyik…

Mathieu nem csatlakozott Rèmi felháborodott felkiáltásához, szája azonban mindent eláruló, undorodó fintorra húzódott.

– Nem volt kedvemre, hogy a lányom az udvar szép hölgyeihez dörgölőzzön, maga is tudja. Azt azonban sosem képzeltem volna, hogy ilyen ocsmányságba keveredik! Az a hercegnő bolond kell legyen, hogy ekkora veszélybe sodorja az övéit… egyelőre azonban szó sem lehet arról, hogy Aude hazajöjjön. Még néhány napra sem!

– Megmondtam neki – szakította félbe az édesanyja. – Magyarázatot kellett adnom… ezért beszéltem a vendégünkről…

– Helyesen tette. Bertrade egyik nagy erénye, hogy tudja tartani a száját.

– Éppen most adtam szép példáját – jegyezte meg az asszony keserűen.

– Maga is magyarázattal tartozott. A látogatása csak azt bizonyítja, mennyire kedves magának Aude, és mennyire a szívén viseli a családunk sorsát. Ugyanakkor, húgom, nem Olivier miatt nem jöhet haza a lányom: a lovag hűséges maradt a Templomhoz, melynek szabályzata megtiltja a nőkkel való érintkezést, és sosem jön be ide, amikor az asszonyok itthon vannak. A legjobb bizonyíték erre, hogy Aude sosem vette észre a jelenlétét, amikor itthon járt… Igaz is, gondolja, hogy még mindig szereti?

– Esküdni mernék rá – válaszolt a nagynénje helyett Rèmi. – Ahányszor csak meglátogattam a Nesle palotában, mindig megtalálta a módját, hogy felőle érdeklődjön. Azt hiszi, valahol a királyságban bujkál. Vagy talán visszament Provence-ba. Nem felejtette el!

– Ebben egyetértek! – sóhajtotta Bertrade. – Egyetlen fiú sem vonja magára a figyelmét, bármilyen kedves legyen is. Attól tartok, az ő életében ez az egy szerelem lesz.

– Mint az anyja – jelentette ki nem minden elégedettség nélkül Mathieu. – Csak az a kár, hogy ez a szép szerelem nem méltatlanra irányul, éppen ellenkezőleg, de olyan valakire, aki nem viszonozhatja. De eleget fecsegtünk! Ma nem egy hercegnő

bolondsága a fő témánk… hanem a holnapi nap nagy eseménye… és végül is örülök, hogy eljött!

– Hogy érti?

– Majd később elmondom! Hol a feleségem és a cseléd?

– A mosodában, mint minden csütörtökön – morogta Mathilde. – Úgy tűnik, ma sokáig maradnak…

– Jobb így. Mondja, húgom, nem vett észre semmit a Notre-Dame mellett elhaladva?

– De igen! Emelvényt ácsolnak a bejárat előtt. Különös módon azonban a támfal építkezése elhagyatott volt…

– Emelkedett külsőségek között holnap viszik oda Jacques mestert és a Templom többi fogva tartott vezetőjét, hogy kihirdessék az ítéletet.

– Istenem! Azt hittem, megfeledkeztek róluk. Miért ez a pompa? Állítólag mindent bevallottak, amit akartak tőlük, és a pápai bizottság csak azért szabadítja ki őket a börtönükből, hogy egy másikba vigye át őket!

– Bizonyára, de kérdés, hogy hová… és, látja, minket éppen ez a részlet érdekel.

A régi szálak, melyek az építőmestereket a templomosokhoz fűzték, annyira közismertek voltak, hogy Bertrade is tudott róluk. Azt is tudta, hogy a sógora is erősen érintett, ám hirtelen megrémítette a hangjában csengő elszántság. Az unokaöccsére nézett, és elfelhősödő arcán ugyanezt az elszántságot látta.

– Mire készülnek? – kérdezte aggodalmában suttogom fogva a hangját.

– Bocsásson meg, húgom, de nem tartozik magára. Elég, ha annyit tud, hogy a közeli jövőben bizonyos veszély fenyegetheti ezt a házat. A látogatása eszembe juttatta a passiacumi házát, és arra gondoltam, nem hívná-e meg magához a húgát és az édesanyámat?… Aude is csatlakozhatna hozzájuk, és így megoldódik a maga felvetette probléma is. Mit gondol?