Hirtelen olyan boldognak látszott, hogy Bertrade-nak – teljesen oda nem illően –

nevethetnékje támadt:

– Hogy nem éreznék túl jól magukat! Egy késő tavasz a virágzó fákkal még elmegy, de most megduzzadt a Szajna, és könnyen lehet, hogy a vízbe érne a lábuk! Mindegy –

tette hozzá sógora összeráncolt szemöldökét látva –, a házam bármikor a rendelkezésükre áll. Annál is inkább, mert egyre ritkábban megyek oda, bár Blandine és Aubin, akiket a férjem még régen befogadott, gondosan karbantartják. Ha Rèmi holnap elkísér, odaadom a kulcsokat…

Mathieu ösztönös mozdulattal megragadta és megszorította sógornője kezét:

– Nagyon köszönöm, húgom! Mintha tüskét húzna ki a talpamból…


– A maga helyében – szólt közbe Mathilde – megvárnám, míg hazaér a feleségem, hogy lássam, mit szól hozzá. Amennyire ismerem, nagyon meglepne, ha hajlandó elmozdulni itthonról.

Ebben a pillanatban ért vissza Juliane és Margót a vizes ruhával teli kosarakkal, melyeket szép időben a mezőn, most azonban a szélfogó alatt kifeszített kötelekre teregettek ki. Ez volt az év utolsó nagymosása. A teknőben már csak a fehérneműket mossák.

Mathieu felesége szemmel látható örömmel ölelte meg a nővérét. Először is mert szerette, másodszor mert híreket hozott a lányáról, akinek távollétét fájdalmasan viselte. Amikor azonban a férje beköltöztette hozzájuk Olivier-t, a lánya távollétének elsődleges okát, nagylelkűségében egy pillanatra sem merült fel benne, hogy haragudhatna rá, hisz tudta, hogy a templomos soha semmit sem tett, amivel magára vonta vagy bátorította volna Aude szerelmét, melyről semmit sem tudott. Különben is annyira keveset látta a lovagot, hogy szinte meg is feledkezett a jelenlétéről, annyira diszkrét volt. Amikor mégis megpillantotta, akaratlanul is megértette a makacs érzelmet, melyet a lánya táplált iránta, és néha azon kapta magát, hogy sajnálja, hogy egy ennyire vonzó férfi – annál is vonzóbb volt, mert elérhetetlenül távoli! – véglegesen elveszett a nők számára… Más nők talán megpróbálkoztak volna a csábítással – és Juliane esetében ez nem is lett volna nevetséges, hisz kora ellenére nagyon szép volt –, de túlságosan emelkedett lélek volt az ilyesmihez. Ráadásul a férje, akiről érezte, hogy tervez valamit, teljesen kitöltötte a gondolatait

Mathilde – bár ilyen mélységekig nem olvasott a fejében – jól ismerte a menyét.

Amikor Mathieu közölte, hogy szeretné, ha egy időre átköltözne Párizs másik oldalára az anyósával, méghozzá már másnap; Juliane kereken visszautasította:

– Hagyjam el a házunkat, és szakítsam ki innen az édesanyját is? Erre ne számítson! Elment az esze, hogy ilyesmit javasol?

– Isten segítségével nem végleg kell elköltöznie. Csak egy időre, hogy tudjam, hogy biztonságban van, és nyugodtan gondolkodhassak. Aude is csatlakozik magukhoz…

– Aude nincs közvetlen veszélyben, míg maga, meg mernék esküdni rá, hogy hamarosan veszélybe kerül. A felesége vagyok, a házunk természetes őrzője, és önszántamból sosem hagyom el. Ellenben – tette hozzá Mathilde felé fordulva –, talán bölcs dolog lenne biztonságba vinni az édesanyját. Már nehezen mozog, és…

– Elég, lányom! – tiltakozott felháborodottan az öregasszony. – Ha veszély esetén menekülni kell innen, biztos, hogy a lábam nem bírná a gyors futást, de ez nem nagy katasztrófa. Elég öreg vagyok a halálhoz, és a ház romjai, ahol legszebb napjaimat leéltem, nagyon is megfelelő sírbolt lesznek.

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Bertrade felsóhajtott, majd kijelentette:

– Meglepett volna, ha mást hallok! Azért Rèmi csak jöjjön el a kulcsokért! Nem tudom, mire készülnek, de lesz hová visszavonulniuk…



* * *

Másnap amint kinyitották a kapukat, Bertrade Mathieu, Rèmi és Olivier kíséretében visszament Párizsba. Az asszony először találkozott sógora láthatatlan vendégével, de nem mutatták be neki, amikor felbukkant az udvaron, kantáron vezetve a két lovat, melyek egyike Mathieu-t, a másik pedig a lovagot és Rèmit viszi majd.

Üdvözlésképpen biccentett felé, ahogyan azt bármelyik építőmunkás tette volna.

Bertrade-on furcsa remegés futott végig, melyben ösztönös rokonszenv és bizonyos aggodalom keveredett. Egyszerű ruhái ellenére – félhosszú, barna gyapjúzubbony hozzá illő nadrággal, nagyon hosszú csúcsú sapkával kiegészítve, melynek vége meggörnyesztett, széles vállát verte – a férfiből tagadhatatlan előkelőség áradt. A keskeny, katedrálisbeli szent szobrára emlékeztető arc kifürkészhetetlen és hideg volt, de mennyi báj áradt az egyenes szemöldök alatt ragyogó szürkészöld szempárból! Mint a húga, ő sem lepődött meg többé az unokahúga kitartó szerelmén a húszévnyi korkülönbség ellenére sem, és sóhaját elfojtva szállt fel öszvérére.

Kora reggel volt, de a király városszerte tudatta, hogy a Notre-Dame előtt a Templom vezetői végre meghallhatják ítéletüket. Az utcák megteltek a két részre oszló tömeggel: azokkal, akik a Temple felé tartottak, hogy a foglyok kilépését nézzék meg, és elkísérjék őket, és azokkal, akik egyenesen a katedrális elé igyekeztek.

Mathieu és az övéi ez utóbbiakhoz tartoztak.

Párizsban szokatlan hangulat uralkodott. Az üzletek és boltok zárva tartottak.

Mindenki az utcákon tolongott, mint egy ünnepségen. Most is előadásra számítottak, és a nép imádta a műsorokat. Mindenféle műsort, a vidám királyi felvonulásoktól kezdve a tereken előadott misztériumjátékokon át az utcasarki komédiákig. Aznap reggel nem ilyesmiről volt szó: kegyetlen kíváncsisággal arra vártak, hogy meglássák, mit tett a majdnem hétévnyi börtön a pompás nagyurakkal, a nagymesterrel és legrangosabb testvéreivel. Nem sajnálták őket: olyan borzalmas praktikákat, olyan gyűlöletes tetteket vallottak be, hogy mostanra gonosz varázslóknak tartották őket, akik képesek lábbal taposni és leköpni a keresztet, és egy bálványfejet imádni, mely csakis a sátáné lehet. Csakis ő, az átkozott démon tehette ennyire gazdaggá őket!

Ebben a kérdésben megoszlottak a vélemények: voltak, akik azt állították, hogy az erődítményeikben aranyhalmokat találtak, mások azt mondták, hogy az ördög figyelmeztetésére a föld mélyére rejtették kincseiket.

Míg óvatosan vezette lovát Mathieu-é mögött, akit sokan ismertek és köszöntöttek, Olivier figyelt, elraktározta magában a rosszindulatot, az ostoba megjegyzéseket, melyek csak megvetést váltottak ki belőle. Várakozással teli megkönnyebbülés töltötte el: végre viszontláthatja Clément testvért, remélve, hogy a börtön nem emésztette fel túlságosan az erejét. Főleg pedig megtudja, hová viszik az ítélethirdetés után, hogy valóra válthassa, amiről régóta álmodik: kiszakítja fogvatartói kezéből. Lehetetlen volt, míg a donzsonban tartották bezárva, de talán egy vidéki erődítményben könnyebb lesz… Bármennyire kemény is a feladat, nem félt tőle, éppen ellenkezőleg! Végre a legnemesebb ügynek szentelheti az életét! Még az az öröm – őszinte öröm – is eltörpült ezen reménység mellett, melyet akkor érzett, amikor keze alakokat teremtett.

A Gréve térre érve látták, hogy az új Notre-Dame híd – szép ácsmunka! – mely egy évvel azelőtt váltotta fel a régi Mibray átkelőt, a katedrális felé tartó lassú tömegtől feketéllik.

– Sosem engednek át – állapította meg Mathieu. – Gyalog kell mennünk, mint mindenkinek… utat vágunk a könyökünkkel. A Polgárok Háza szélfogója alatt hagyjuk a lovakat…

– Én is? – tiltakozott Bertrade. – Nem akarom, hogy eltapossanak…

– Ebben az esetben vagy a jószágokkal marad, vagy Rèmi elkíséri a Nagy hídig, de a Citén át kell visszajönnie a Kis hídhoz… mely biztosan ugyanilyen zsúfolt…

– Itt maradok – morogta az asszony. – Elég csak megvárni, hogy véget érjen a szertartás!

A három férfi tehát gyalog indult tovább, és gyümölcsöző türelemmel és elszántsággal belevetették magukat a tömegbe. A Lanterne, a Juiverie és a Neuve-Notre-Dame utcán át átszelték a Cité artériáinak szűk hálóját, míg meg nem látták a katedrálist. Az előtte elterülő térre már nem jutottak ki, minden hely foglalt volt, de az elöljáróság gárdistái egy széles sávot üresen tartottak19. Nem kellett sokáig várniuk: egyre növekvő moraj támadt, hozták a foglyokat, és az őket szállító szekér hamarosan megérkezett a térre az íjászok sűrű sorfala között… Olivier-nek elszorult a szíve.

Négyen voltak, négy csontsovány, rongyokba öltözött, megláncolt vénember, akik amennyire tudtak, megkapaszkodtak a szekér rácsaiba. Ugyanakkor felismerhetők maradtak: a nagymester, Normandia preceptora, Geoffroy de Charnay, Aquitánia preceptora, Geoffroy de Gonneville és Hugues de Pairaud, Franciaország látogatója…

Az ötödik, Clément de Salerne, Provence preceptora nem volt köztük. Hacsak a kínzások nem döntötték le a lábáról, és nem a szekér szalmáján feküdt…

Olivier-re hirtelen rémület tört, és a foglyokhoz akart futni, hogy megbizonyosodjon róla, de Mathieu erősen megragadta: ösztönösen megérezte, mi zajlik a lovagban.

– Ne mozduljon! Megyek én! Engem ismer a rendőrfőnök…

Minden gyengédség nélkül átküzdötte magát a tömegen, melyre nagy hatást tett mind erős testalkata, mind gazdag ruházata. Olivier az Hotel-Dieu egyik felhágókövére állva látta, amint fekete bársonysapkája elbilleg egészen a párizsi rendőrfőnökig, Jean Ployebaut-ig, aki unott pillantással követte a taliga útját a lépcsők aljáig, ám ahogy meglátta az építőmestert, barátságosan elhúzta a száját és előrehajolt a nyergében, hogy beszéljen vele. Egy perccel később Mathieu sötét arccal tért vissza. Olivier érezte, hogy kiszárad a szája:

– Ott van a szalmában? – kérdezte.

19 A Notre-Dame előtti tér hatoda volt mai méretének. Ráadásul a katedrális tizenegy lépcsőfok tetején emelkedett, melyek a tér

sorozatos átalakításai során eltűntek, lassanként elnyelte őket a föld szintjének emelkedése.


– Nem. Ma reggel holtan találták a cellájában. Tegnap Nogaret ismét megkínoztatta, miután egy névtelen – hacsak nem elhallgatták a nevét – feljelentő

közölte, hogy ő a felelős a Templom kincseinek eltűnéséért. Még élt, amikor visszavitték a cellájába, de amikor érte mentek… Isten megkönyörült, azt hiszem, mert Ployebaut szerint ő volt az egyetlen, aki soha semmit nem vallott be. Ezért pedig rá a máglya várt, míg a többiekre életfogytig tartó börtön…

Olivier lehunyta a szemét: elképzelhetetlen fájdalom vett erőt rajta. Ugyanaz, melyet Valcroze-ban érzett, amikor az aljas Roncelin tűz fölé készült tartani az apját.

Clément testvérnek köszönhette az elhivatottságát, a legszebb álmait.

– Tényleg nem tudni, ki jelentette fel? – kérdezte elhalón.

– Nem…

– Én tudom… csakis ő lehetett…

– Arra a Roncelinre gondol, akit a letartóztatás után kerestem? Annak már hét éve, azóta biztosan meghalt!

– Meg mernék esküdni rá, hogy él… Az aranyéhsége és az ura, a sátán életben tartja, hogy bajt és fájdalmat okozzon útján!

– Nyugodjon meg, kérem! Ne vonja magára a figyelmet!

Valójában ettől nem kellett tartani, hisz a tömeg a kezdődő előadásra szegezte szemét és fülét. A katedrális kapuja előtti emelvényen feltűntek az inkvizítorok, Guillaume de Paris és Bemard de Gui ibolyaszín, fekete és fehér ruhái a pápai bizottság három bíborosának borvöröse mellett. Jean de Marigny, a sensi érsek ruházata különösen gazdag volt: mindenképpen ki akart tűnni. Szemben velük ott álltak a templomosok, akiket a szekéren hagytak, hogy a tömeg jobban láthassa őket.

Néma volt ez a tömeg. Itt-ott ugyan felszállt néhány átok vagy „halál rájuk” kiáltás

– bizonyára Nogaret embereitől –, ám ezek hamar elhaltak. Megkezdődött a dráma utolsó felvonása. Legalábbis mind azt gondolták, ez lesz az utolsó…

A prelátusok leültek, és a sainte-sabine-i bíboros, Arnaud Nouvel előrelépett a lépcsők széléhez, kezében egy vaskos tekerccsel, melyet kibontott. Azután tiszta hangon, a megtört, döbbent férfiakkal szemben olvasni kezdte a vallomások hosszú sorát, nemcsak a jelenlévőkét, hanem sok másét is, akiket élve megégettek vagy a kínzásban teljesen tönkretéve engedtek szabadon:

– Meghallgattuk Guy Dauphin testvért… Géraud du Passae testvért…

Hosszú volt a borzalmas pincék mélyén tűzzel-vas-sal kierőszakolt vallomások sora. Mások félelemből vagy különös bűnbánatból vallottak. A foglyok szó nélkül hallgatták, mintha nem is hallanák, mintha ez a rémisztő litánia elszállna a fejük felett.

Végül eljött az ítélet:

– „… börtönre és hallgatásra ítéljük őket hátralévő életükre, hogy bűnbocsánatot nyerjenek, és könnyek közt bánják bűneiket…”20

Hatalmas csend támadt, ahogy a bíboros leült.