– Micsoda? Ez minden? – suttogta Mathieu. – Nem mondják el, melyik 20 Mivel az eredeti szöveget sehol sem találtam, az ítélet szavait Maurice Druon Vaskirályából kölcsönöztem.


kastélyokba, melyik kolostorokba viszik őket?

Hirtelen azonban egy hang harsant, olyan erőteljesen, hogy szinte hihetetlen volt, hogy a nagymester beesett mellkasából szakad fel. A titokzatos mélységekből merítve, melyek a csatamezőkön inspirálták, Jacques de Molay beszélni kezdett:

– Bűnös vagyok, igen… de nem abban, amivel vádolnak! Bűnös vagyok, mert, hogy mentsem az életem, mindent bevallottam, amit akartak. Bűnös vagyok, mert elárultam a Templomot, melynek nagymestere voltam, bűnös vagyok, mert engedtem a félelemnek, a pápa és a király fenyegetéseinek és hízelgéseinek, a Templom azonban tiszta, a Templom szent, és mindaz, amit a szemére vetnek, hazugság, ugyanúgy, ahogyan hazugság az összes vallomás is!

Újabb hang ismételte el mondanivalóját, Geoffroi de Charnay hangja, szinte ugyanazokkal a szavakkal… a két másik vezető azonban igyekezett elhallgattatni őket.

Ők élni akartak, akár börtönben is.

– Istenem – nyögte Mathieu –, mit tettek? Visszaesőknek fogják nyilvánítani őket, és mint ilyeneket, kizárják az egyházból és átadják a király igazságszolgáltatásának!

A bíróság eközben a nagymester tiltakozása kiváltotta hangzavarban sietve átadta a foglyokat a rendőrfőnöknek, és visszahúzódott a Notre-Dame-ba. Szétoszlott mögöttük a tömeg, melyben Olivier felismert néhány férfit azok közül, akik éjszakánként Montreuil-ben jártak, vagy a katedrális építkezésén dolgoztak.

Egyértelmű volt, hogy utasításra várnak.

– Mit tegyünk? – kérdezte egyikük. – Visszamegyünk Montreuil-be végiggondolni a helyzetet?

– Nem. Most már Fülöp kezében a döntés, és gyorsan fog határozni. Nem szabad elhagynunk Párizst. Adjátok tovább: a Plátre utcai házban találkoznak azok, akiknek nincs fegyverük, és a Saint-Landry kikötő kunyhóinál azok, akiknek van… a rendőrfőnök egyenesen a palotába ment. Odamegyek, hátha megtudok valamit. Te, Rèmi, megkeresed a nagynénédet és elkíséred a Nesle palotába… és ne felejtsd el a kulcsot… aztán gyere utánunk.

– És én? – kérdezte Olivier.

– Jöjjön velem, kérem!


* * *

Nem volt hosszú az út a Notre-Dame-tól a palotáig, mely most már nem a Szajnára nyílt, mint Szent Lajos idejében, hanem egy tágas bejárattal a nagy Május udvarra, éppen szemközt a Draperie utcával a Barillerie és a Cour-la-Roi utca találkozásánál21.

Ployebaut valóban a királyhoz sietett. Mathieu és Olivier vártak egy darabig, de amikor a rendőrfőnök kijött, annyira ideges volt, hogy az építésznek szinte erővel 21 A mostani igazságügyi palota bejáratánál, hisz ez volt Szent Lajos palotája, melyet Szép Fülöp kibővíttetett és átalakíttatott.


kellett megállítania, hogy beszélhessen vele, mielőtt felszállna nyergébe.

– Nos? – kérdezte. – Mit határoztak?

Normál körülmények között Ployebaut elzavarta volna a szemtelent, aki faggatni merészeli – méghozzá milyen hangon! – Párizs rendőrfőnökét, Mathieu azonban nem volt akárki, és régóta ismerték egymást… Ployebaut nem volt önmaga: a semmibe veszett a tekintete.

– Máglya – vetette oda. – Még ma este elégetik a két templomost, és a Zsidók szigetén kell megrakatnom a tüzet, hogy Fülöp királyunk a palotából nézhesse a kivégzést… nem tudom, hogyan fogadja majd a nép… nem lesz-e zendülés? Elmondták a királynak, hogy a nagymester szavai nagy hatást tettek az emberekre… Most engedjen! Sok dolgom van!

Mathieu segítségével nyeregbe szállt, és nem is hallotta, hogy az építőmester azt suttogja: „nekem is”. Olivier ugyanakkor meghallotta:

– Mit tervez, Mathieu mester? Megértette? Még ma este meg fogja ölni őket, és nem tudom, mi akadályozhatná meg…

– Talán mi, a kő és a fa emberei, akik sokkal többen vagyunk, mint gondolná… és ha Isten, mint remélem, segít nekünk. Jöjjön! Egy percet sem vesztegethetünk.

Olivier szó nélkül követte, szívében örömre emlékeztető érzéssel: a békés Mathieu, akinek keze alatt minden kő ég felé szökő imádsággá változott, szeme láttára alakult hadvezérré. Keményre váltó hangja, a szemében cikázó villám nem hagyott kétséget: valóban arra készült, hogy megtámadja a királyi csapatokat, és nyílt lázadásba kezd a félelmetes Fülöp király ellen, hogy kiszakítsa a kezéből „Jacques mestert”, akit annyira tisztelt, hogy kész volt mindent feláldozni érte… nagyon izgalmasnak tűnt a tétlenség hosszú évei után!

Miután visszamentek a Rèmi hátrahagyta lóhoz, melynek széles hátán ketten is elfértek, visszamentek Montreuil-be. Mathieu néhány gyors mondatban kiadta az utasításait: amint Rèmi visszatér, az asszonyok beszállnak a kocsiba az értékeikkel, de kevés csomaggal, nehogy magukra vonják a figyelmet. A fiú Saint-Maurice-ba kíséri őket, ahol a kocsit a szerzeteseknél hagyják, ahogyan szokták, amikor a szép napokon csónakázni mennek. Leeveznek a Szajnán Passiacumig, ahol Rèmi beköltözteti őket Bertrade házába…

Felmérve, hogy komoly idők érkeztek el, és minden tiltakozás csak időveszteség lenne, az asszonyok nem ellenkeztek.

– Magára marad a szeretett házunk? – jegyezte meg mindössze Juliane.

– Miért maradna magára? Csak meglátogatnak egy gondokkal küszködő rokont Meaux környékén. És azonnal visszahozom magukat, amint biztos lehetek benne, hogy nincs mitől tartani. És maga, anyám, maga sem maradhat itt! Bertrade-nál akarom látni.

Megölelte őket, majd továbbra is a némán figyelő Olivier-vel a sarkában visszaindult. Ez alkalommal gyalog mentek a Plátre utcai házba, ahová a Temple előtti felfordulás után az építész egykor belökte a két templomost.


Sokan jártak az utcákon. Megálltak, beszélgettek, kommentálták a hallatlan eseményt, és biztosra vehető volt, hogy a nagybetegeket leszámítva senki sem megy ágyba aznap este, míg be nem teljesedik a tragédia. Hatalmas tömeg lesz a Szajna-parton. Az ajtón bekopogtató néhány férfi senki figyelmét nem vonta magára. Olivier ismerte néhányukat: ott volt Cauvin de Montois, Francois le Dauphiné, Lucien d'Arras, Joseph d'Argenteuil, Ronan le Breton, mind annak a testvériségnek a tagjai, mely a templomok és katedrálisok építésének szolgálatába állította tudását. Mind régóta dolgoztak együtt Mathieu-vel, és szinte mind a Templomtól szerezték végzettségüket és ismereteiket.

Mathieu könnyen elrejthető fegyvereket osztott szét közöttük, tőröket és parittyákat a rövid zubbonyok alá, kardokat a hosszabbak alá. Olivier magával hozta a kardot, mellyel Rèmit tanította… ugyanakkor elfogadott egy tőrt is. Azután elhagyták a házat, melyről mindannyian tudták, hogy szükség esetén hol találják a kulcsát, és szétszéledtek az utcák forgatagában, hogy később a Saint-Landry kikötőben találkozzanak, a Cité északi csúcsánál.

A szomszédos román templom nevét viselő kikötő nagyon régóta létezett. Sokáig az egyetlen kikötő volt, még abban a korban, amikor Párizst Lutaeciának hívták, és a város mindössze a Cité szigetből állt. Később hamar túlnőtt rajta a forgalom és a város, és szerepét átvette a Gréve kikötő, melyet VII. Lajos, Fülöp Ágost apja hozott létre. A Citét azonban továbbra is kiszolgálta, különösen, amikor a Szajnán szállítottak építőanyagot a Notre-Dame építéséhez, mely még nem fejeződött be, s mely másfél évszázaddal korábban kezdődött, amikor ugyanez a VII. Lajos lerakta a Maurice de Sully érsek megálmodta mestermű alapkövét. Ez a kikötő biztosította a katedrális kanonokjainak és a Cité lakosságának élelmiszer-ellátását is.

A Gréve kikötőhöz érve a kis csapat látta, hogy máris tömeg van, de a partot szigorúan őrzik a katonák: a nap végén itt fogják csónakba ültetni az elítélteket, hogy kivégzésük helyére vigyék őket, a királyi kertek csúcsánál elterülő két sziget egyikére22.

Megindultak a hídon, ám Cauvin de Montois, aki Mathieu építésvezetője volt, a kikötő felé pillantott, melynek egy részét eltakarta a Saint-Denis-de-la-Chatre perjelség és a vízre épült „Nagy malom”, és különös látványra lett figyelmes: férfiak egy csoportja éppen fehér vászonköpenybe bújt, amilyet a kőművesek viselnek, hogy megvédjék ruhájukat a cementtől vagy a gipsztől.

– Kik azok? – kérdezte a mesterét. – Nem ismerem őket, és ráadásul az volt a parancs, hogy a lehető legkevésbé vonjuk magunkra a figyelmet!

– Nézzük meg!

Futni kezdtek, és a hídon átérve lecsúsztak a kikötőbe a lejtőn, melyet a nehéz áruk szállításához használtak. Mintegy tucatnyi, dús szakállú és hajú férfival találták szemben magukat, akik éppen egy üres csónakhoz közelítettek, azzal az egyértelmű

szándékkal, hogy beszálljanak.

– Kik maguk? Mit keresnek itt? – dörrent rájuk Mathieu. – Ez a csónak az enyém…

22 Ez a két sziget alkotja ma a Vert-Galant teret mely felett a Pont-Neuf-ön IV. Henrik szobra uralkodik.


Az egyik legmagasabb férfi, aki a vezérüknek látszott, odament hozzá, a többiek pedig felsorakoztak mögötte:

– Bocsásson meg, polgár, de szükségünk van rá, és sietünk. Jobb, ha nem zavar meg!

A hangnem és a fellépés egyaránt ellenséges volt, bár türelmesnek akart látszani, ám sem Mathieu, sem a társai nem hagyták megrettenteni magukat.

– Ugyanígy van velünk is! És először is nevezzék meg magukat, ha nem tolvajok.

Én Mathieu de Montreuil vagyok, a Notre-Dame főépítésze.

– Az én nevem Jean d'Aumont, és köszöntöm önt, hisz tudom, hogy becsületes ember. Ezért kérem, ne akadályozzon…

– Nem fog akadályozni – jelentette ki az egyik álkőműves előrelépve. – Sőt, még az is lehet, hogy segít? Azért jöttünk, hogy…

Olivier lendülete, mellyel odaugrott hozzá és megszorította a vállát, belefojtotta a szót. Néhány szó elég volt számára, hogy felismerje a hangot.

– Hervé testvérem! – kiáltotta. – Miféle csoda folytán láthatlak viszont? Merre jártál?

Miközben Mathieu visszafogta az embereit, akik készen álltak, hogy rávessék magukat az idegenekre, a két barát összeölelkezett, egy pillanatra megfeledkezve a szomorú helyzetről, melyben egymásra találtak, az azonban hamar utolérte őket, és későbbre halasztották az elbeszélést, mely csak őket kettőjüket érdekelte volna.

Az álkőműveseket ugyanaz a cél vezérelte, mint Mathieu-t és a társait: ki akarták szabadítani az elítélteket, hogy a beálló sötétségben leevezzenek velük az aznap nagyon erős sodrású folyón Saint-Cloud erdejéig. Állt ott egy, a Templomnak elkötelezett perjelség, ahová Jean d'Aumont vonult vissza, és ahol legalább néhány napra menedéket találhattak. Mint Mathieu-t, Aumont-t is felkészületlenül érte a nagymester hirtelen őszintesége és az abból fakadó drámai következmények. Azért jött ide a társaival, hogy meghallgassa az ítéletet és megtudja, hol tartják majd fogva a vezetőket, ám így sürgető megoldást igénylő helyzettel találta szemközt magát, melyben hatalmas kockázatvállalásra volt szükség, hisz az építőmesterhez hasonlóan neki sem voltak illúziói annak nehézségét illetően, hogy a halálraítélteket a folyón elszakítsák őreiktől.

– Kevesen vagyunk, és rossz a fegyverzetünk az íjászokkal és a királyi fegyveresekkel szemben, de arra gondoltunk, hogy ha nem sikerül kiszabadítanunk a nagymestert és Normandia preceptorát, legalább másképp megadhatjuk nekik a szabadságot: megöljük őket, hogy kevésbé kegyetlen és gyorsabb legyen a halál, mint az, amely rájuk vár. Már az is győzelem lesz, ha csak holttesteket hagyunk Fülöp kezén.

A halálra is készek vagyunk ezért…

– Mi is. Honnan jöttek? – kérdezte Mathieu a bizalmatlanság utolsó árnyával.

Soissons vidékéről érkeztek, ahol olyan sok volt a templomos parancsnokság, hogy péntek 13-i összehangolt támadás hálóján többen is kicsusszanhattak, különösen azok, akik farmon vagy erdei házban éltek. Aumont a vidék anyaházához tartozott, az erős Mont-de-Soissons elöljárósághoz, ám előző este a roziéres-i parancsnokságra küldték, és a környező erdő sűrűjének köszönhetően sikerült megszöknie és menedéket találnia a nagy Longpont apátságban, ahol a ciszterciták befogadták. Ott maradhatott volna, de képtelen volt elviselni a határtalan igazságtalanságot, és bár már nem volt fiatal, fel akart készülni, és fel akarta készíteni társait is, hogy harcba induljanak a király ellen.

Akkoriban történt, amikor a nagymester unokaöccse, Jean de Longwy a burgundiakkal létrehozott egy ligát, mely többé-kevésbé a herceg védelmét élvezte, s mely sok borsot tört a hatalom orra alá, mielőtt földalatti mozgalommá alakult volna. Aumont Longpont-t elhagyva a szerzetesek segítségével beköltözött a hatalmas Villers-Cotterets erdőbe, ahol több szökevény is csatlakozott hozzá, és hamarosan favágó közösségé alakultak, remélve, hogy a pápa végül igazságot szolgáltat nekik és lehetővé teszi, hogy újra nyíltan éljenek, talán kevésbé gazdagon és nagy hatalmúan, de tisztességben és Isten dicsőségére… Hervé d'Aulnay is közöttük volt.