Clément testvértől, akit nagyon ritkán láttak, mert magas tisztsége messzire szólította Trigance-tól, az úrnő megtanulta birtoka igazgatásának művészetét. A hűséges Maximin volt segítségére, valamint Gilles Pernon, akit a szép napsütés, a kakukkfű, a rozmaring és a fokhagyma mindennapos fogyasztása megfiatalított, és aki mindenhová követte. Sok dolguk volt: Charles d'Anjou-nak éveken át kellett harcolnia, hogy városról városra visszafoglalja provence-i grófságát az anyósától, az özvegy Beatrix de Savoie-tól.

A háború elől sokan menekültek a Verdon völgyének magaslataira. Néhányan olyan jól érezték magukat, hogy most, hogy megtörtént a békekötés, úgy döntöttek, végleg itt telepszenek le, felduzzasztva a lakosságot és felvirágoztatva a környéket. Egy fazekascsalád, mely megőrizte a görög hagyományokat, s először Marseille-ből, majd Brignoles-ból menekült, Moustiers-ban telepedett le, ahol nem hiányzott sem az agyag, sem a víz, sem a tűzifa. Ott is maradtak, megalapozva a városka hírnevét2, melyet eddig is sok zarándok látogatott.

Azután eljött az a karácsony éjjel, melynek emlékére Sancie-n most is remegés futott végig…

Hideg volt aznap este. Az Alpok felől fújó szél söpörte a vidéket, a legmélyebb völgyekbe is elvíve a parasztokat éjféli misére szólító harangok csengését. A csillagoktól ragyogó ég királyi palástként borult a jóemberekre, akik lámpásokkal és fáklyákkal felszerelkezve igyekeztek az ünnepre a templomokba és kápolnákba.

Valcroze harangja a többihez hasonlóan zúgott, hogy irányt mutasson a falubelieknek – mintegy húsz lámpásnak – a kastélyig, ahol várták őket. Az udvar bejáratánál felragyogtak az arcok, ahogy megérezték a konyha felől áradó ínycsiklandozó illatokat, hisz tudták, hogy a mise után ott a helyük a nagyteremben, ahol úrnőjük megosztja velük a finomságokat.

Sancie a kivilágított kis szentély bejáratánál fogadta őket. Szeme színével 2 A híres porcelán csak a XVII. században született meg.


harmonizáló, arannyal hímzett szép zöld ruhát viselt, hermelinszegélyes köpennyel, ugyanilyen színű fátyol keretezte arcát és nyakát egy kis hímzett kalapka alatt: szép volt, akár egy angyal a kissé hosszú orra ellenére is, mely mindig elkeserítette.

Mindenkit kecses mosollyal fogadott, mellyel megnyerte a jóemberek szívét, akiknek társaságában szívesebben töltötte a karácsonyt, mint illusztrisabb vendégkörben.

Hálásak voltak ezért, és most már Valcroze-ban egész évben várták a karácsonyt. Ez volt a fény, mely felé mentek, ahogy a három királyok követték a betlehemi csillagot.

Sancie mellett, de valamivel hátrébb ott állt Honorine sötétvörösbe öltözve, és Gilles Pernon legjobb szarvasbőr zekéjében. Ott volt a kövér Barbette is, Maximin felesége és a családja legszebb ruhájában, szemmel láthatóan büszkén rá, hogy milyen közel állnak az úrnőhöz.

Pernon hirtelen megérintette Sancie karját:

– Madame! – suttogta örömtől elcsukló hangon –, nézze, ki jön ott!

A meredek hegyoldal miatt lovát kantáron vezetve egy lovas lépte át a kastély küszöbét. Nagyon magas volt, kissé görnyedten járt, bizonyára elfáradt a hosszú úton.

A bő köpeny alatt páncél csillogott, a vállára hátraengedett sisak azonban szőke hajat, kemény, szép, napbarnított arcot fedett fel, mélyfekete szempárral, melynek oldalán a szépséget nem csorbítva hosszú heg futott a halántéktól a száj sarkáig.

Sancie úgy érezte, elakad a szívverése. Falta szemével a lovagot, aki felé tartott, szemében még sosem látott tűzzel. Odafutott hozzá, és megtartotta állva, amikor a férfi térdet akart hajtani, hogy jobban megnézhesse.

– Renaud! Tényleg maga az?

– Ami maradt belőlem! Alig mertem remélni, hogy felismer… szívem hölgye!

– A sebesülés miatt? Nem sokat számít, hisz alig változott!

–Ó, nagyon is megváltoztam. Ön azonban csodálatosan szép. Pont olyan, amilyennek régóta álmodom!

– Rólam álmodott? Ha így van, tényleg sokat változott… de jöjjön! Kezdődik a mise, és már csak ránk várnak! A végén bemutatom az embereknek az urukat, akinek visszatértében ugyanúgy bíztak, mint én is.

– Ez azt jelenti, hogy elfogad… a hosszú távollét után is?

– Marseille-ben azt mondtam, hogy akkor jön, amikor akar. Itt van! Minden rendben. Jöjjön – fogta kézen.

Együtt léptek a kápolnába, ahol éljenzés fogadta I őket. Az örömkönnyeket hullató Pernon nem várta meg a felbukkanásukat, s hamarabb bejelentette a várúr érkezését.

Ebből kisebb rendetlenség kerekedett, melynek a ministráns megrázta csengő hangja vetett véget. Belépett a pap, a kastély káplánja ünnepi díszben.

Az alacsony boltíveivel és vaskos oszlopaival szerény kis kápolnában, melyben fenyő és a környék minden illatos növényének füstje keveredett a tömjénnel, nagyon szép misét tartottak. Sok további követte még az elkövetkező napokban, de ez az egy örökre Sancie szívébe vésődött. Mert megtörtént a hihetetlen, mert a tekintetből, mely rá szegeződött, a kéz szorításából, mely egy percre sem hagyta el az övét, megértette, hogy Renaud szereti. Talán ugyanannyira, amennyire a királynét szerette, sőt jobban is, hisz harmincöt évesen most már érett férfi volt, aki biztos választásában és érzelmeiben.

Amikor pedig az éjjeli étkezés végeztével kettesben maradtak a nagy hálószobában melybe, mint nászszobába vezették őket, Sancie elfeledkezve aggodalmairól, fenntartásairól, melyeket a régi erőszak hagyott benne, hagyta, hogy Renaud kioldja inge szalagját, és átadta magát a szenvedélynek, melyről most már tudta, hogy nem egyedül érzi át, s mely minden reményüket felülmúlón boldoggá tette őket…

Csak másnap kezdtek beszélgetni.

Renaud többet mesélt természetesen. Annyi mondanivalója volt! Először az élete Konstantinápolyban, a veszedelmekkel telivé vált városban a nélkülöző császár mellett, aki amennyire tőle telt, dacolt Paleologos Mihállyal, a görög trónkövetelővel. Gyilkos összecsapások, egyre kalandosabb hadjáratok, cserbenhagyások, egészen az éjszakáig, amikor a város egyik lakója egy földalatti járaton át beengedte az ellenséget, anélkül, hogy a császár, aki nyugodtan aludt a palotájában, bármit is sejtett volna. A görögök visszafoglalták városukat, és többé nem eresztették. Menekülni kellett. II. Balduinnak néhány hűséges kard védelmében sikerült hajóra szállnia, miután útközben eldobta a diadémját, bíbor köpenyét és császári méltósága minden jelképét. A latin császárság, melyet egy vallásos céljától elterelt keresztes hadjárat hozott létre, ötvenhét évnyi létezés után összeomlott.

– Negrepont-ba3 mentünk, aztán Szicíliába, végül Nápolyba, aztán hosszú út vezetett Courtenay-ba, ahol betegen, illúzióitól megfosztva a császár végre csatlakozott a feleségéhez, Marie-hoz… ahogyan én is visszatértem önhöz, ugyanolyan dicstelenül!

– De jó egészségben, amiért sosem lehetek elég hálás az égnek! Tehát azok közül, akik Cipruson megesküdtek, hogy a szerencsétlen uralkodó segítségére sietnek, maga volt az egyetlen, aki állta a szavát?

–Nagyjából igen, de gondoljon bele, hogy a többiek közül sokan meghaltak, mások pedig kiszabadulva kemény egyiptomi fogságukból csak arra vágytak, hogy végre hazatérhessenek. A király is hazajött, és a sikertelen keresztes hadjáratban elszegényedett kincstár ellenére visszatért bölcs uralkodásához, mely kivívta számára az alattvalói szeretetét és a szomszédai csodálatát. A Szentföldön egyébként több városban is helyreállíttatta a védelmi rendszereket, erődítményeket hozatott rendbe, és nyugalomban hagyta ott az országot…

– De kijelölt király nélkül, helyreállított hadsereg nélkül, valódi hatalom nélkül, miközben egyik oldalról a mongolok, a másikról a kegyetlen Bajbarsz ácsingózik a frank birodalom maradványaira!

A felségünk talán békét teremtett a lelkében azzal, hogy elvégezte a zarándoklatot, melyről álmodott, de szerintem jobban tette volna, ha itthon marad…

Renaud elnevette magát:

– Úgy látom, nem változtak az érzelmei a királyi családdal szemben! Most is 3 Euboia szigete


ugyanolyan szigorú!

– Nem mindenkivel szemben. Madame Marguerite-et sajnálom… és egy pillanatra sem szűntem meg szeretni. És maga?

Az amilyen egyenes, olyan váratlan kérdést előreszegezve Sancie érezte, hogy egy pillanatra elakad a szívverése. A férje arcáról azonban nem hervadt le az öröm. Nem válaszolt azonnal, de a karjába vette a feleségét, és belecsókolt a hajába. Végül felsóhajtott:

– Az a tűz már régen kihunyt. A hihetetlen hasonlóságból született, mely a királyné és a nagyanyám, Jeruzsálemi Isabelle között mutatkozott, akibe, azt hiszem, beleszerettem egy kicsit, amikor megláttam a portréját, hisz sosem láttam még elragadóbb arcot. A képzelet megtette a többit, de az esküvőnk után, az utazás alatt, amikor oly távol tartott magától, aztán az elválásunkkor… és végül a sok-sok év alatt, melyet a minden eddiginél bizáncibb földön töltöttem, ahol nem értettem semmit, ahol nagyon idegennek éreztem magam a császár barátsága ellenére, másképp láttam a dolgokat, és lassanként befészkelte magát a szívembe a bánat, amiért elvesztettem magát, anélkül, hogy valaha is megnyertem volna. Maga csak Istent akarta, és a királyné iránti szeretetből volt hajlandó hozzám jönni…

– Honnan verte, hogy a királyné iránti szeretetből? A király, akár tudatában volt, akár nem, belebetegedett a féltékenységbe. A fejét akarta… én pedig belehaltam volna a bánatba, ha megöli magát. Többé semmi okom sincs rá, hogy titkoljam, édes uram.

Azért lettem a felesége, mert szerettem. Ez az egyetlen oka! A hatalmas szégyennel azonban, hogy a szultán mocskát viselem magamon… a következményével együtt.

– Gyermeke született… tőle?

– Isten megkönyörült rajtam: elvesztettem a hajón, a nagy vihar alatt. Csak Honorine tudta. Én inkább elvágtam volna a torkom, semhogy eláruljam magának…

– Ne gondoljon rá többet, szívem, lesz még gyermekünk. Nekünk kettőnknek!

– Nincs még túl késő? Harmincéves vagyok.

– Én meg harminchat! Távolról sem vagyunk vénségek.

– Igaz, ha már gyerekekről van szó, mi lett a kis Basile-lal? Annyira örültem, hogy magát viszontlátom, hogy rá nem is gondoltam, de remélem, nem történt vele… semmi rossz?

– Nem! Egyszerűen megnősült. Bizáncban, ahol találkozott egy görög posztókereskedő elragadó lányával. Szerelemre lobbantak, és Melissa szülei, akiket meglágyított a hozomány, mellyel a császár ruházta fel őket, tárt karokkal fogadták.

Basile visszatért az ősei foglalkozásához. Boldog… és máris két fia született. Bevallom, irigyeltem. Nagyon szeretném, szerelmem, ha apává tenne…

– Természetesen maga is fiúkat akar!

– Semmi kifogásom a lányok ellen, ha magára hasonlítanak!

Sajnos sokáig kellett várniuk. Sancie négyszer is teherbe esett, de a gyerekek holtan születtek, vagy alig néhány órát éltek, szüleik kétségbeesésére. Sancie többször is elzarándokolt Saint-Baume-ba, ami hosszú és gyakran nehéz utazást jelentett, de végül letett róla, férje kitartó kérésére, akinek sosem engedte, hogy elkísérje. Egy nap Renaud vitte el Moustiers-ba, miután kijelentette, hogy jobb egyenesen Istenhez fordulni, mint szentjeihez, és Szűz Mária alkalmasabbnak tűnik a gyermekkérdés megoldására, mint Magdolna, aki gyermektelen volt. Teljesült a vágyuk: 1270 karácsonyának éjszakáján, miközben egymásnak felelgettek Provence harangjai az ugyanolyan csillagos és tiszta éjszakában, mint az volt, melyen Renaud hazatért, felharsant Olivier első sírása.

Távolról sem az utolsó volt, hisz úgy tűnt, az egész környék legerősebb tüdejével áldották meg.

Utána a házaspárnak, akinek szerelme nem fakult az évek során, nem született több gyermeke, de úgy tűnt, ez az egy különben is magának követel minden helyet.

Apjától örökölte szőke haját, anyjától szép zöld szemét, melybe szürke árnyalat keveredett, s az évek múlásával elgondolkodóvá tette tekintetét. Örökölte mindkettőjük egyenes, határozott és bátor természetét. Ügyesen bánt a karddal, melynek forgatására élemedett kora ellenére Pernon tanította meg. Imádták a kastélyban. Édesapja és édesanyja mégis gyengeség és túlzott kényeztetés nélkül nevelte. Talán akaratlanul, de még valaki szerepet játszott a fiú formálásában: Clément testvér, aki többéves távollét után visszatért a környékre.

Most már a rend magas méltósága volt. Miután hosszasan időzött az északi templomosoknál, ahol Guillaume de Beaujeu, a nagymester mellett tevékenykedett, vele együtt elutazott Akrába.

Guillaume testvér a király rokona volt, igazi nagyúr, szilárd erkölcsi tartással és rendkívüli ügyességgel, és sikerült a Szentföldön visszaadnia a Templom ragyogását és gyakran fenyegetett glóriáját. Bármenynyire sajnálta is, hogy meg kell válnia jobb kezétől, akit különösen szeretett, visszaküldte Clément testvért Provence-ba, ahol Charles d'Anjou herceg, most már Nápoly és Szicília királya elvárásai és a városok zúgolódása között, melyek közül többen Marseille-hez hasonló kiváltságokat követeltek, a templomos házak nem voltak könnyű helyzetben.