Ahogyan azt később Olivier-nek elmesélte, Moussyba való hazatérése nem keltett osztatlan örömet. Gautier bátyja éppen az elsőszülött fia, az ifjabb Gautier és Agnès de Montmorency házasságáról tárgyalt. Ráadásul két kisebbik fia az udvarban szolgált, így egy menekülő templomos érkezése – legyen bár a tulajdon öccse – komoly problémákat vetett fel. Gondosan elrejtették Hervét a kastély egyik távol eső zugában, épp csak nem a várbörtönben, bár lehet, hogy legszívesebben ezt tették volna. Az élelmezéséről gondoskodtak ugyan, de nagyon szűkösen, és minden kényelmet nélkülöznie kellett. Olyannyira, hogy a szerencsétlen végül úgy döntött, továbbáll.

Harag lakozott a szívében, és magában hálát adott Mathieu de Montreuil tisztánlátásának: Olivier-t minden további nélkül kidobták volna. No de hová menjen?

Főként hogy jó fivére azt sem akarta, hogy találomra útnak induljon, nehogy felismerjék, és az elfogásával katasztrófát zúdítson a házra.

A jajveszékelésébe belefáradva Hervé végül megszökött: parasztnak öltözött, és felszerelkezett egy kevéske élelemmel, melyet tejtestvérétől kapott, aki egy nagylelkű

és jószívű falubeli paraszthoz, Hamelinhez ment feleségül. Hervé azt tervezte, hogy Flandriába megy, mely mindig is „kényes” viszonyban állt a francia királlyal, de Hamelintől megtudta, hogy ott is kínozzák és megégetik a templomosokat. A Villers-Cotterete erdőben azonban talán menedéket találhat., a jó szándékú favágók között.

Így csatlakozott d'Aulnay lovag d'Aumont lovaghoz. Gyakran gondolt Olivier-re, de óvatlanság lett volna felkeresnie biztos rejtekhelyén.

A két barát egymásra találása hidat vert a két csoport között is, mely először kis híján ölre ment. Mivel ugyanazt a célt követték, egyesítették erőiket, és nem vesztegették az értékes perceket Közeledett az idő, amikor csónakba ültetik az elítélteket: rövidre kellett fogni a haditanácsot. A súlyos és nehezen kormányozható bárka helyett három nagy, de könnyű csónakot választottak, és megosztották az erőket: az egyik viszi Mathieu-t és Cauvint az embereik felével, a második Jean d'Aumont-t és az övéit, a harmadik pedig a kimaradókat Hervé és Olivier parancsnoksága alatt. Ez utóbbi indult elsőnek, átszelte a Szajnát, és a Szénakikötő

mellett kezdett várakozni, ahol katonák kordonja igyekezett visszatartani a tömeget, mely elárasztotta a partot és a kirakodó útvonalakat A sodrás miatt ki kellett vetniük a nagy rögzítőkövet A második csónak a Nagy híd egyik pilléréhez állt, hogy a lehető

legközelebbről követhesse az áldozatok hajóját. Végül Mathieu a Monnaie23 malomhoz horgonyzott, amennyire csak lehet, közel a szigethez, melyen a hóhér segédei tökéletesítették a magas és széles máglyát, melyből két pózna emelkedett ki. Senki nem figyelt fel a csónakok mozgására, hisz számos vízi jármű igyekezett a királyi kertek csúcsa felé, ahol egy balkonos torony állt: Szép Fülöp, a családja és a tanácsosai innen nézik majd az előadást.

Gyorsan esteledett. Hideg volt a folyón, és a csónakokban mindenki magába fordulva ajánlotta lelkét Istennek, hisz nem lehettek illúzióik a rájuk váró nehézségeket illetően. Vérvörös ragyogásban bukott le a nap, és a szomszédos sziget, valamint a part megtelt a kíváncsi bámészkodókkal, akik még létrákat is támasztottak a Nesle palota oldalának, mely lassan belemerült a sötétségbe. Egyedül a szigorúan őrzött máglyát világította meg több száz fáklya. Nehéz volt a levegő. Az emberek nem beszéltek, csak suttogtak, és a közeledő morajlást hallgatták. A Gréve kikötőben az elítéltek a rendőrfőnök kíséretében elfoglalták helyüket egy pikákkal és lándzsákkal őrzött csónakban. Tucatnyi láng világította meg tragikusan a két magas alakot, melyet a piros keresztes nagy fehér köpenybe öltöztettek, hogy még emelkedettebbé tegyék halálukat.

Szálfaegyenesen álltak, utolsó erejükkel elhallgattatva magukban a fájdalmat, mely meggörnyesztette volna vállukat, és a kortól és a hosszú bebörtönzéstől elgyötört arcukon derű tükröződött. A tömegben mindenfelé elszórt agitátorok ellenére az emberek némák maradtak. A csónakot a sodrásba lökték az evezősök.

Ahogy elhaladtak Jean d'Aumont mellett, ő a nyomukba eredt, erős evezőcsapásokkal megtartva a közelséget, míg Olivier a jobb oldalra kormányzott, Mathieu és az emberei pedig a balra. Egy csapásra három oldalról körülvették a csónakot. Balta-, kalapács- és tőrcsapásokkal küzdöttek, s a két fehér öregember körül megveszekedett csata, kegyetlen harc kerekedett, a palota tornyairól azonban máris lőni kezdtek az íjászok, miközben a rendőrfőnök körül a meglepetésükből magukhoz tért őrök erőteljesen védekeztek. Egy pillanatra Mathieu azt hitte, győzött, és a karjába vette Molay-t:

– Jöjjön, Jacques mester! Az építészeinek szükségük van magára!

A nagymester azonban eltolta magától:

– Nem! Menekülj, szerencsétlen, míg nem késő! Magam választottam a halált, hogy hősi képet hagyjak hátra a Templomról.

Ezzel hirtelen belökte a folyóba, ahol holtak úsztak körülöttük, éppen abban a pillanatban, amikor a rendőrfőnök megsebezte az építész vállát. Mathieu felkiáltott, és eltűnt a vízben.

Ezt látva Olivier utána ugrott, sikerült elkapnia, és Cauvin segítségével beültette a 23 A királyi kertek magasságában állt a Szajnán.


csónakba.

– Katasztrofális a helyzet! – nyögte a férfi. – Menekülnünk kell…

– Hagyjuk itt a többieket? Soha!

A többiek száma tragikusan fogyatkozott. D'Aumont lovag az elsők közt halt meg, és a most már kikötéshez készülődő csónakban a rendőrfőnök emberei leírhatatlan lármában szabadultak meg a többi támadótól. A csatazajra a tömeg üvöltése felelt, melyet a jobb parton lázba hozott a hősies mentési kísérlet, és a vízbe lökdöste a katonák sorfalát, majd pikáikat elragadva nem engedte kimászni őket. Olivier a csónakjában állva még harcolt, de Cauvin de Montois egy evezővel ellökte járművüket a szomszédos hajó mellől. Olyan hirtelen volt a mozdulat, hogy Olivier ráesett Mathieu-re, miközben Cauvin kétségbeesett erővel evezni kezdett, hogy megszabaduljon a mindenfelől záporozó nyilak alól… Olivér kiegyenesedett, és elkiáltotta magát

– Hervé! Itt vagy? Hallasz engem?

– Igen. Itt vagyok mögötted!

Hátrafordulva Olivier a csónakjuk és a part között megpillantott egy kis lélekvesztőt, melyben két nagyon fiatal fiú ült, s az egyik kihajolva próbálta behúzni Hervét, de a lovag túl nehéz volt neki.

– Elengedhetik! – kiáltotta oda. – Én felveszem!

Cauvin máris odaevezett. Egy perccel később beemelték a szétázott, de sértetlen Hervét, és Olivier is evezőt ragadott, hogy a sodrás közepére lökjék a járművet.

Nyílsebesen suhantak el a Louvre erődítménye mellett, ahonnan íjászok lőttek rájuk, nem törődve azzal, hogy eltalálhatják az ártatlan kíváncsiskodók hajóit is.

Sikerült elhagyniuk a veszélyes zónát és Párizs központját. A sötétség védelmében Olivier egy pillanatra letette az evezőt, hogy egy utolsó pillantást vessen a folytatódó drámára. A palota tornyainak fekete árnya előtt, melyek egyikének balkonján felsejlett a király magas alakja, a Szajnából alig kiemelkedő sziget, melynek fényei visszatükröződtek a vízben, olyan volt, mint egy fényes színpad, amilyeneken a misztériumjátékokat adják elő, itt azonban borzalmas előadás játszódott. A templomosokat megfosztották fehér köpenyüktől, és rongyaikban a hatalmas máglya tetejére állították őket, ahol majdnem egy magasságba kerültek a közönséggel.

Kikötözték őket a póznákhoz – később megtudták, hogy a nagymester kérte, hogy engedjék meg, hogy imára kulcsolja a kezét és a Notre-Dame felé forduljon –, a hóhérok pedig körbejárták a hatalmas farakást, és fáklyáikkal meggyújtották a hasábok közé kevert szalmát. A keletről fújó csípős szélben sűrű füst emelkedett fel, és fellobbantak az első lángok. Látták, amint a két törékeny, emberi sziluett ostromára indulnak, és felhangzott a nagymester első kiáltása. Nem fájdalmában kiáltott. Mint a katedrális előtt, hangja, mely mintha a túlvilágról szólt volna, a végzetes pillanatban emberfeletti erőre kapott, és miután még egyszer, utoljára kikiáltotta ártatlanságát, átokra nyitotta száját. Megátkozta Kelemen pápát, Fülöp királyt és közvetlen kivégzőjét: egy éven belül meg kell jelenniük Isten ítélőszéke előtt!


Látták, hogy a hóhérok tovább szítják a tüzet, Jacques de Molay-nak azonban nem volt több mondanivalója. A sűrű füstbe burkolózva elfulladt a hangja. Ahogy a szél szertefoszlatta a füstöt, a lángok beburkolták a két mártírt…

Olivier-t, ahogyan társait is, magával ragadta a csodálatos és félelmetes kép, és nem vette észre, hogy a magához tért Mathieu is felemelkedett és figyel.

– A Templomnak vége – szólalt meg rekedt, harag és fájdalom átjárta hangon –, de vége a katedrálisok idejének is… Soha többé nem dolgozom rajtuk, hisz Isten elhagyta a Templomot!

Olivier nem vitatkozott. Mondhatta volna, hogy néhány „testvér” már régen elhagyta Istent furcsa hiedelmek és még furcsább vágyak kedvéért. Felidézhette volna azt a másik átkot, melyet egy másik máglyán mondtak el a Hattin-szarvnál, melyben elenyészett az Igazi Kereszt, hősiességével azonban Jacques de Molay visszaadta a Templomnak kezdeti tisztaságát, és fehér köpenyével betakarta a sötétséget, az árnyakat, a hibákat és a bűnöket. Nem szabad érinteni ezt a finom leplet, mely tiszta és törékeny, mint a tavaszi hó…

A felegyenesedés erőfeszítésétől még jobban sajgó sebesülésében Mathieu visszahanyatlott a csónak aljára. Cauvin és Hervé, akiket szintén rabul ejtett a máglya, alig figyeltek rá. Olivier újra megfogta az evezőket, és megkérte Hervét, hogy gondoskodjon az építészről.

– Amennyire látom – állapította meg a társa –, mély sebet ejtettek a bal vállán, és erősen vérzik… nincs mivel elállítanunk a vérzést…

Olivier félbehagyta az evezést, levette a zubbonyát és az ingét, és az utóbbit Hervének nyújtotta.

– Próbáld meg ezzel!

Hervé erősen bekötözte a sebet.

– Tudod, hova megyünk?

– Csak annyit, hogy egy lámpást kell figyelnünk a folyó jobb partján. Egy Passiacum nevű helyet, de nem tudom pontosan, merre van…

– Úgy egy mérföldre innen – morogta Mathieu. – Evezzenek, fiúk, evezzenek!

Minél előbb odaérünk, annál jobb! Imádkozzanak azért is, hogy Rèmi odaérjen az asszonyokkal, különben eltévedünk a sötétben…

– Mi, azt hiszem, Saint-Cloud-ban akartuk elrejteni a nagymestert….

– Az még messzebb van, az erdőben… Passiacumot hamarabb elérjük…. Most jut eszembe, a falu felett áll egy udvarház egy nagy toronnyal, az biztosan kirajzolódik még a sötétben is…

Mathieu hirtelen nevetni kezdett:

– Jó Fülöp királyunké, aki szívesen elmélkedik itt, amikor nem akar túlságosan távol kerülni Párizstól… mi meg pont a tövébe menekülünk! Tréfás, nem igaz? Ismerjék el, tréfás!

– Kezd felmenni a láza, Mathieu mester – morogta a foga között Cauvin, aki indulás óta egy szót sem szólt, csak kezelte az evezőket. – Túl sokat és túl hangosan beszél. A víz elviszi a hangot… és mi szökésben vagyunk.

– Majd én gondoskodom róla – súgta Hervé, és leguggolt a sebesült mellé, hogy megtámassza, erősen rászorítsa a kötést, és ha kell, befogja a száját Cauvinnek igaza volt: felment a láza, és könnyen veszélyessé váló izgalom uralkodott el rajta. Aulnay-nak minden erejére szüksége volt, hogy nyugalmat kényszerítsen a nála jóval idősebb, de erős felépítésű férfira. Egy pillanatra még az is eszébe jutott, hogy leüti…

Hihetetlenül lassan teltek a következő percek. A négy kar erőteljes evezőcsapásai alatt a csónak sebesen siklott, de volt valami aggasztó ebben a vak menekülésben, hiszen egyetlen támpont sem irányította őket. Ilyen sebességgel észrevétlenül elhaladhatnak a tanya mellett is. Azt ugyanakkor látták, hogy a jobb parton egy domb körvonalai rajzolódnak ki, míg a bal part lapos. Hirtelen egy torony sötét sziluettje bontakozott ki előttük, és Olivier szinte azonnal jelentette:

– Nézzék! A parton… egy lámpás!

Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel az elszorult torkokból. Rèmi teljesítette a küldetését. Elérhető közelségben volt a menedék, és megindultak felé. Valaki azonban lehetett ott, mert az evezők csobbanására a lámpás mozogni kezdett. Közelebb érve látták, hogy egy férfi az. Néhány evezőcsapásnyira a parttól, ahonnan még könnyen visszafordulhattak, Olivier megkérdezte:

– Rèmi?

– Igen, én vagyok!… Vezetem magukat.

Nem maradt több kétség, és a csónak lágyan a parthoz siklott, ahol körülbelül a fiatalember lábánál kifutott a homokra. Rèmi felemelte a lámpást, hogy jobban lásson.

– A templomosok? Hol vannak? – suttogta csalódottan.

– Meghaltak, az apád pedig megsebesült!