Juliette Benzoni - A templomosok kincse

– Súlyos?

– A rendőrfőnök kardja a vállán találta el. Valószínűleg eltört a csontja. Fájdalmai vannak, és felment a láza… De ha megengeded, majd később beszélünk – morogta Olivier.

Óvatosan kiemelték Mathieu-t a csónakból, és lefektették a homokra. Elvesztette az eszméletét, és tehetetlenül hagyta magát.

– Visszük – jelentette ki Olivier. – Messze van a ház?

– Nem, nincs messze. A normandiai út túloldalán, mely Párizstól a Szajna-parton fut.

Közben Cauvin behúzta a csónakot a nád közé, és elrejtette a fűzfák alatt.

– Nem tudom, eléggé rejtett-e így?

– Más csónakok is vannak néhány mérföldes körzetben, majd reggel gondoskodunk róla – felelte Rèmi. – Talán az lesz a legjobb, ha elsüllyesztjük. Most menjünk!

Hervé és Olivier felemelték Mathieu-t. Rèmi haladt az élen a lámpásával, és Cauvin zárta a sort. Felkapaszkodtak a parton, majd az úton átkelve egy sáros ösvényre fordultak, mely egy szúrós sövényhez vezette a kis csapatot Belökték a kaput, és feltűnt előttük Bertrade háza egy gyümölcsöskert közepén. Két emelet egy nagy tető alatt, három lépcsőfok felett nyíló ajtó: nem volt nagy ház, de mögötte két vagy három melléképület emelkedett. Becsukták az ablaktáblákat, és nem szűrődött ki fény, a léptek zajára azonban nyílt az ajtó, és egy gyertya lángjában kirajzolódott benne egy asszony sötét alakja. Juliane volt.

– Végre itt vannak, anyám – mondta Rèmi –, de nem jártak sikerrel, és apám megsebesült… A vállán – tette hozzá az édesanyja szemét elfelhőző aggodalmat látva. –

A fájdalomtól elvesztette az eszméletét Reméljük, nem súlyos…

Juliane mögött megjelent Mathilde, mankóra támaszkodva, mellyel az egyre nehezebb járást segítette, és Margót főkötője, aki máris összecsapta a kezét és elsírta magát. Mathilde rendreutasította, és elküldte, hogy hozzon valamit, amivel kimoshatják és bekötözhetik a sebet

– Fektessék le a padra – mondta Juliane, miután egy pillanatra a férje viaszfehér arca fölé hajolt, és a gondosan megrakott kandalló mellett álló hosszú lócára mutatott.

– Inkább az asztalra, ha lenne olyan kedves, és leszedné, amit kikészített nekünk.

Egyikünk sem éhes az átéltek után…

Az asszonyok kenyeret, sajtot, sonkát és bort készítettek ki. Bár mióta Margit királynét szolgálta, Bertrade ritkán jött ide, jó háziasszonyként mindig ügyelt rá, hogy

„vidéki birtoka” készen álljon a vendégfogadásra. A házat egy öreg házaspár gondozta és felügyelte, akiknek a néhai Imbert megengedte, hogy megtartsák az általuk művelt földdarabot, amikor Fülöp király eltörölte a jobbágyságot Egy kunyhóban laktak a gyümölcsös mögött tyúkokkal, nyulakkal és egy disznóval, és gondozták a méhkaptárakat is. És mivel az övék volt a gyümölcs- és méztermés fele, mindennap áldották az Urat, amiért megteremtette Imbert-t, akinek halálát őszintén megsiratták.

Jól ismerték Bertrade családját, és Rèmi és a három asszony érkezése nem lepte meg őket, de diszkréten visszavonultak, amikor megértették, hogy valami szokatlan történik. Aubin és Blandine volt a nevük, és olyan régóta éltek már együtt, hogy végül egészen hasonlóak lettek.

Egy perccel később Mathieu-t, miután Olivier borral és olajjal kimosta a sebet, levetkőztették és bekötözték, majd felvitték az emeletre, ahol két hálószoba nyílt A felesége és a fia felügyelete mellett ágyba fektették. Olivier és Hervé kimentek a gyümölcsös végében álló csűrbe, hogy a szalmán töltsék az éjszakát. Hideg volt, de az előző termésből megőrzött alma és körte finom illata terjengett. Így tartották továbbra is tiszteletben a Templom szabályzatát, mely nem engedte, hogy asszonnyal egy fedél alatt aludjanak. Cauvin is csatlakozott hozzájuk, és elalvás előtt együtt imádkoztak a mártírok lelkéért és a társaikért, akik hiába áldozták életüket…

– Holnap – mondta Olivier, mielőtt lehunyta a szemét – visszamegyek Párizsba.

Meg kell tudnunk, mi történik…

– Nos, akkor együtt megyünk – felelte Hervé eligazgatva feje alatt a szalmát –

Legalább annyit nyertünk a tragédián, hogy újra egymásra találtunk…

Másnap Olivier és Hervé a vízparti úton visszamentek Párizsba, és látták, hogy most is sokan tolonganak a Louvre falain és a Szénakikötőben, hogy lássák, ahogy a hóhér segédei eltakarítják a hatalmas máglya maradványait, mely egész éjjel égett.

Nagy lapátokkal a Szajnába dobták a hamut, az emberek pedig mozdulatlanul, némán figyeltek.

A műveletet felügyelő katonákat meglátva Hervé hangosan gondolkodott:

– Minek ide fegyveresek? Már nincs mit őrizni.

– Kivéve a hamvakat! – felelte rá egy háttal álló asszony. – Hajnalban, amikor kialudt a parázs, az emberek sírva, nagy tisztelettel odamentek, hogy eltegyenek egy-egy marékkal a nagymester és a társa hamvaiból, mint ereklyét.

Az asszony visszafordulva végigmérte a magas, szakállas alakot, akihez beszélt:

– Nem idevalósi, ugye, hogy ilyet kérdez? Nem is tudja, hogy elégettek valakiket a szigeten…

– De, de… Hallottuk útközben. Az unokatestvéremmel arról jöttünk – mutatott nyugat felé –, hogy munkát keressünk. Nem messze megálltunk a cserépégetőnél, de zárva volt az építkezés…

– Mi a munkájuk?

– A fa és a kő. Sok mindenhez értünk. Sajnos a kápolna, amelyen dolgoztunk, leégett…

– Jobban tennék, ha visszamennének oda, ahonnan jöttek – súgta a szája sarkából egy hordár –, ha nem akarják a börtön szalmáján találni magukat… Tegnap a Notre-Dame és a Templom kőművesei megpróbálták kiszabadítani az elítélteket. Többüket megölték, és Nogaret nagyúr ma reggel üldözőbe vett mindenkit, aki megmaradt…

Úgyhogy meneküljenek!

Mintha a tanácsát követnék, a két férfi félrehúzódott, de ahelyett, hogy visszamentek volna oda, ahonnan jöttek, folytatták útjukat a Gréve felé. Több mint nyugtalanító volt az, amit az imént hallottak, annak ellenére, hogy a lelkük mélyén számítottak a király embereinek durva reakciójára. Fel akarták mérni a veszedelem valódi kiterjedését, és saját szemükkel látni az eseményeket. Nos, láthatták…

A Chátelet-nál őrmesterek vezettek foglyokat: Olivier felismert köztük egy Gobert nevű kőfaragót, akit többször is látott a Notre-Dame építkezésén és Mathieu éjszakai összejövetelein. Háta mögött összekötözték a kezét, a nyakába pedig kötelet akasztottak, melyen vonszolták. Dühödten próbált kiszabadulni, miközben teli tüdőből azt kiabálta:

– Lássátok Fülöp király igazságszolgáltatását, jóemberek! Miután kivégezte a templomosokat, el akarja pusztítani azokat is, akik a templomaitokat építik!

Durván megrántották a kötelet, mire elterült a földön, és eleredt az orra vére. Két társát vezették ugyanígy mögötte, de ők hallgattak. Leszegték a fejüket, szemmel láthatólag lesújtotta őket a sorsuk. Az őrmesterek sietve beterelték foglyaikat a börtön sötét boltíve alá. A bámészkodók között suttogás, majd moraj támadt. Valaki azt kiáltotta:

– Csak természetes, hogy az ember meg akarja védeni azt, aki fizeti, és akiből él?!

Ma reggel üresek az építkezések, és azok az építőmesterek, akiket nem fogtak el, elmenekültek…

– Már rég nem a Templom fizetett – felelt rá egy másik hang… – A Notre-Dame-nál a püspök és a kanonokok!

– De a tudás a Templomból jött…

Félbeszakadt a párbeszéd. A lázadástól tartó rendőrfőnök utasította az íjászokat, hogy oszlassák szét a tömeget Vagy tucat katona jött elő a Chátelet-ből, lövésre készen feszülő íjakkal. Mindenki ment a dolgára. Csak egy vak koldus maradt a téren, aki mindig a Saint-Denis utca bejáratánál álló kis piacon felállított kálvária tövében üldögélt, és a foglyoknak ajánlgatta orrhangú imáit. Nem alhatott ki teljesen a szeme világa – ha egyáltalán sérült –, hisz Olivier felé nyújtotta fatálkáját, amikor a két barát elhaladt előtte, és a mennyek összes szentjére hivatkozva alamizsnát kért.

– Egy megveszekedett garasom sincs, szegény barátom! – sóhajtotta Hervé.

Olivier, akinek a szobrászi munka hozott egy kevés jövedelmet – bár Mathieu-nek a rosszabb napokra hivatkozva is nagyon nehéz volt rávennie, hogy elfogadja, hisz a templomos szabályzat megtilt minden birtoklást a lovagoknak! –, elővett egy pénzdarabot, és a koldus tenyerébe tette, aki egy pillanatra megfogta és félmosollyal megtapogatta a kezét:

– A kő embere vagy, és lehet, hogy a barátod is az. Ne maradjatok itt. Egy órával ezelőtt a király kikiáltatta a tereken, hogy élve vagy halva el kell fogni Mathieu de Montreuil mestert, akit felismertek a templomosok kiszabadítási kísérletében…

– Miért érintene ez minket? – jegyezte meg Hervé. – Ketten vagyunk…

– Ne fáradj! Pontosan tudod, hogy igazam van. Gyakran koldulok a Notre-Dame körül. A munkások ismernek, és én is ismerem őket! Főleg Mathieu-t! Jószívű férfi és jó bajtárs… Ha találkoztok vele, mondjátok meg neki, hogy menjen el… amilyen messzire csak tud…

Ezzel a furcsa vak koldus sarkon fordult, és imáiba merülve visszatért a keresztje lábához….

– Mit csináljunk? – kérdezte Hervé.

– Be kell számolnunk. Felesleges tovább maradnunk.

Ezzel visszaindultak, ahogyan jöttek…

A Szajna túlpartján még valaki aggódott Mathieu-ért és az övéiért. Bár Bertrade nem volt hajlandó a Nesle palotából végignézni a kivégzést, mely iszonyattal töltötte el, és inkább a szobájába zárkózott Aude-dal, akit végtelenül felkavart, hogy templomosokat vetnek máglyára, pontosan tudta, mi történt a Szajnán. Barátja, a nagydarab Denis, aki egy morzsát sem vesztett az eseményekből, hajnalban mindenről beszámolt.

Az aggodalom azonban valóságos rettegésbe csapott át, amikor egy kikiáltó a palota tövében kihirdette, hogy a sógorát élve vagy halva el kell fogni. Nem önmagáért rettegett, hisz ő tulajdonképpen csak a felesége nővére volt, hanem Aude-ért. A királynak nem volt szokása egy vádlott családjának asszonyaira vagy gyermekeire támadni – kivéve a fiúkat, ha azok olyan korban voltak, hogy cinkosok lehettek! –, az unokahúga helyzete azonban a leendő francia királyné mellett igencsak bizonytalanná vált. Lehet, hogy egyszerűen kiteszik az utcára – ebben az esetben Bertrade is megy vele –, vagy ami még rosszabb, az aljas Nogaret felhasználja, hogy előcsalogassa az apját a rejtekéről, ha egyáltalán van rejtek, hisz beszámolójában Ployebaut gondosan megemlítette a sebesülést is, melyet az építőmesteren ejtett. Mivel valószínű volt, hogy ez a helyes feltételezés, Bertrade úgy gondolta, jobb, ha elébe megy a dolognak, és azonnal eltávozást kér mindkettőjük számára Navarra királynéjától.

Még az ágyban, de kitűnő hangulatban találta Margitot, nem véletlenül: mivel a hercegek a királyi palotában maradtak az éjszakára, hogy részt vegyenek a kivégzésen és az azt követő tanácson, Blanche az unokatestvérénél töltötte az éjszakát, és visszavonultak a toronyba.

Brokátfüggönyei között, félig elheverve a selyemlepedők és takarók halmazán, csodálatos haját meztelen vállán szétterítve Margit éppen tejet ivott és édességet rágcsált elmerengve. Gondolatai különösen kellemesek lehettek, ahogyan azt húsos ajka félmosolya és fekete szeme ragyogása jelezte. Gond nélkül igent mondott a Bertrade kérte négyszemközti beszélgetésre. Madame de Courcelle egyébként magától visszavonult, meg sem várta, hogy felkérjék rá. Nem kerülte el a figyelmét a varrónő

feldúlt arca.

– Nos, jó Imbert-em, mi történt? – kérdezte Margit, aki álmodozásában semmit sem vett észre.

– Madame, arra kérem felségedet, engedjen el engem és az unokahúgomat. Már mától.

A királyné összerezzent a szóra, és döbbenten bámult a cselédjére.

– Engedjem el? Mindkettőjüket? Éppen amikor a sógornőm, az angol királyné látogatását várjuk? Ne is gondoljon erre!

– Muszáj, felség. Másra sem tudok gondolni, hisz különösen Aude számára nagyon nehéz napok ezek!

Bertrade térdre ereszkedett az ágy lépcsőjén. Margit közelebbről láthatta elgyötört arcát, könnyben úszó szemét hihetetlen volt az erős tartású asszonytól.

– No de mi történt? Meghalt az anyja, és az apja hazahívja?

– Egyelőre nem tudjuk, él-e még az apja.

Kéjes pózát elhagyva Margit felemelkedett a párnáin, és intett Bertrade-nak, hogy üljön az ágy szélére.

– Meséljen! – utasította.

Úrnője közelsége és a vastag brokátfüggönyök ellenére lefojtott hangon Bertrade elmondta Denis beszámolóját és a hirdetmény lényegét.

– Ha Mathieu nem halt meg, törvényen kívül került Tudnom kell, mi lett a húgommal, és menedékbe kell vinnem Aude-ot a király… és Lajos herceg haragja elől –

magyarázta.