A királyné érkezése azonban, akit Clermont-ban fogadtak a nagybátyjai, Charles de Valois és Louis d'Evreux, valamint Philippe bátyja, ragyogóan hatott. Isabelle fehér kancán ült, melynek farán szétterült egy ugyanolyan kék bársonyköpeny, mint a szeme, fejét zafírokkal díszített karika fogta körbe, és igazán nemesen festett, ahogy áthaladt az apátság boltíves kapuja alatt, melynél egy magas kőkereszt őrködött. Nagybátyjai és fivére az oldalán lovagolt, mögötte pedig fia és udvarhölgyei jöttek. Előreléptetett a felhajtóig, ahol az apja várta, Lajossal, Charles-lal és a feleségeikkel az oldalán.

Sápadtsága és előkelő arcára kiülő halvány melankóliája ellenére Isabelle nagyon szép volt, s ez a szépség döbbenetesen hasonlított apjáéra. Talán mert azúrkék szeme pillái alig pislogtak, és mert gyengéd, de büszke vonalú szája mintha elveszítette volna a mosoly képességét.

A protokollt figyelmen kívül hagyva a király maga ment le elé, hogy tőle ritkán tapasztalt szeretetteljes mozdulattal lesegítse a nyeregből, s szemében büszke láng villant a lánya képviselte tökéletes királyi fenség láttán. Isabelle térdet hajtott előtte, azután visszafogottan megölelték egymást. Az érkező köszöntötte Isabelle de Montmorencyt, Maubuisson apátnőjét, aki pásztorbotjával a kezében jött elé a kolostor élén. Azután Isabelle odahívta a dajkát, aki karján egy gyönyörű, szemmel láthatólag kicsattanó-an egészséges szőke kisfiút tartott, aki kezét a nagyapja koronája felé nyújtva gügyögni kezdett. Fülöp túláradó mosollyal emelte magához:

– Az nem az öné, Sire Edward! – húzta el a fejét. – Be kell érnie az apja koronájával… Legalábbis reméljük – tette hozzá a fiai felé fordulva, akik szemmel láthatólag nem örültek a megjegyzésnek.

Isabelle azután megölelte a sógornőit, de mozdulata hűvös maradt Margit saját ruházata pompájának tulajdonította ezt, és őszintén örült Végre bementek a kastélyba, hogy az angol királyné elfoglalhassa a lakosztályát, és pihenjen egy keveset a nagy esti ünnepség előtt

Mint a hercegnők többi hölgye, Aude és Bertrade is csak távolból figyelték Isabelle megérkezését. A lány boldog volt, hogy megcsodálhatta úrnőjét a keze alól kikerült gyönyörű köpenyben. Gyermeki öröm töltötte el, mely hamar kihunyt, látva, hogy a nagynénje nem osztozik benne. Sőt, Bertrade nyugtalanítóan sötét arccal figyelt

– Milyen gondterhelt… sőt ijedt! Mintha… az ördögöt látta volna!

Bertrade sötét pillantást vetett rá:

– Te aztán jól választod meg a szavaidat! De nem tévedsz. Ha nem is magát az ördögöt, az egyik művét!

– Csak nem Isabelle királyné indítja ilyen sötét gondolatokra? Igaz, elég távolságtartó, és nem látszik boldognak, de igazán gyönyörű! Nem annyira természetesen, mint Margit királyné, de igazán szép és igazán királyi!

Bertrade megint csak lemondott róla, hogy elrontsa az unokahúga tiszta örömét, rámutatva, hogy Isabelle távolságtartása és a hűvösség, mellyel a sógornőit köszöntötte, könnyen fakadhat az alamizsnás erszényekből, melyeket az Aulnay fivérek viseltek, akik a hercegükkel kivonultak a királyné köszöntésére, és még most is valahol Maubuisson kertjeiben parádéztak. Ez alkalommal a kétségnek – ha egyáltalán a szerencsétlen asszonyban eddig maradt volna egy csöppnyi is – nem maradt helye: az Aulnay fivérek voltak Margit és Blanche szeretői, méghozzá olyan szeretők, akiket annyira szerettek, hogy fel mertek ékszerezni a sógornőjük ajándékával, akitől pedig inkább tartaniuk kellett volna.

– Még szerencse, hogy nem hárman vannak a nemes urak – gondolta magában Bertrade. – Így legalább arra van még esély, hogy Jeanne hercegné hű feleség! Hacsak nem ügyesebb és kevésbé meggondolatlan…

A lelke mélyén azonban nem így gondolta. Úgy tűnt, a félénk és diszkrét Jeanne őszintén szereti a férjét. Igaz, hogy Philippe de Poitiers sokkal ragyogóbb és vonzóbb volt, mint az ostoba Charles vagy a kötözködő Lajos. Bertrade abban reménykedett, hogy Isabelle-t lekötötte a büszkeség, hogy megmutathatja a fiát, és bizonyára nagyobb gondjai is vannak, mint a sógornői viselkedése – boldogtalannak mondták a házasságát, hisz a férje nem is titkolta, hogy jobban kedveli a jóképű fiatalembereket, mint a szép nőket! –, és semmit sem vett észre.


Ez az illúzió nem tartott sokáig. Még aznap este bekövetkezett a dráma, melytől Bertrade annyira rettegett.

Rövidre fogták a vacsorát, hogy az angol királyné időben lefekhessen, ám ahogy a végére értek, és a király a kis szobába indult, ahol elmélkedni szeretett, a lánya kérte, hogy vele tarthasson. Fülöp igent mondott. A három hercegnő jó éjszakát kívánt, majd a lakosztályba vonult, melyen mindig osztozott a maubuissoni tartózkodások idején. A férjeik maguk közt maradtak.

Levetették díszeiket, hölgyeik segítségével selyem háziköntöst öltöttek, és Margit szobájában beszélgettek a kandalló előtt elrendezett párnákon, melyben kellemes tűz égett. Gúnyosan tárgyalták Isabelle viselkedését és gyászos arcát, holott az utazása egyáltalán nem volt kellemetlen. Körülöttük Aude és Marthe, a kedvenc szobalány összehajtogatták és elrakták a levetett ruhákat, amikor a király kamarása jelezte, hogy Fülöp látni kívánja a hercegnőket.

– No de már levetkőztünk! – tiltakozott Margit. – Nem várhat?

Hugues de Bouville, a király kamarása és egyik leghűségesebb szolgálója idős, tapasztalt és kifinomult ember volt. A fiatal királyné döbbent arcát látva kedvesen csak annyit felelt:-

– Tudja jól, felség, hogy a király nem szeret várni. Ráadásul egyedül van Isabelle királynéval: elég lesz egy köpeny…

Aude a levetett fehér köpenyt kínálta úrnőjének, de az visszautasította:

– Adja a dalmatikámat, kicsim! Hideg van a folyosókon.

Miután felöltöztek, a három asszony követte Hugues de Bouville-t, s hirtelen elszállt a jókedvük. Olyan szokatlan volt ez a meghívás! Aude a szoba közepén állt, és nézte, ahogy távoznak, majd Bertrade felé fordult, aki merev tekintettel ácsorgott a kandalló mellett, és idegesen gyűrögetett a kezében egy muszlinkendőt. Hirtelen olyan sápadt lett! Aude megremegett:

– Nem érzi jól magát?

Szavai mintha el sem érték volna a nagynénje fülét: szinte hipnotizálta az ajtó, amelyen a hercegnők távoztak, mintha egy tüzes ujj azt írta volna rá: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”, mint a Pokol kapuján Danténál, a firenzei költőnél, akit Charles de Valois száműzötté tett.24

Aude odament hozzá, hogy megismételje a kérdését, és Bertrade végre ránézett.

Tekintetében olyan szorongás tükröződött, hogy a lány egészen megrémült:

– Könyörgök, mondja meg, mi történik! Megrémiszt…

Bertrade leejtette a sálat, és megfogta az unokahúga karját:

– Gyere! Menjünk imádkozni! Ez az egyetlen értelmes dolog, amit tehetünk…

Letérdeltek egy szép Szűz Mária-szobor elé, mely két mindig égő gyertyával kis szentélyféleséget alkotott Margit szobájában.

– A hercegnők – suttogta Aude – veszélyben vannak?

– Attól tartok! Azért imádkozzunk, hogy ne legyen igazam.

24 1301-ben VIII. Bonifác pápa kérésére, aki végre véget akart vetni az örökös hadakozásnak a guelfek és a gibellinek között. Szép Fülöp

bátyja elfoglalta Firenzét, és száműzetésre ítélte Dantét, aki a város egyik magisztere volt.


Aude nem faggatózott tovább, és engedelmeskedett. Túlságosan szerette ahhoz Margitot, hogy ne zaklassa fel a gondolat, hogy baj érheti… de a baj már megtörtént! A két nő még mindig térdelt, amikor újra nyílt az ajtó, de ez alkalommal Alain de Pareilles, a király gárdakapitánya keze alatt. Mögötte először Margit lépett be, halottsápadtan, de felszegett fejjel. Majd a két testvér, Jeanne és Blanche, könnyek között, kölcsönösen támogatva egymást, nyomukban a szemmel láthatólag rémült Madame de Courcelle-lel.

– No de Messire de Pareilles – tiltakozott az asszony –, ez lehetetlen. A király nem parancsolhatta, hogy…

– De igen. Határozottan ezt parancsolta, madame. A hercegnőket mostantól az embereim őrzik. Tilos kimenniük vagy bárkivel is beszélniük, még a rokonaikkal és a férjükkel is.

Ami a hölgyeiket és cselédeiket illeti… így önt is, madame, önöket átkísérik a cisztercita apácákhoz, akik gondoskodnak az elszállásolásukról…

– Nem… jaj, nem!

Aude-ból szakadt fel a zokogás, aki Margit lábához vetette magát, és a térdét kezdte csókolgatni. Ölelésében annyi fájdalom tükröződött, hogy kissé életre keltette Navarra királynéját. Margit lehajolt, kezébe fogta a lány arcát, és megcsókolta a homlokát:

– Bátorság, kicsim! – suttogta. – Nem szabad feladni a reményt.

– Felség, ó, felség!

Eközben Madame de Courcelle még nem végzett a gárdakapitánnyal:

– Foglyok leszünk? – faggatta.

– A legkevésbé sem! Azt mondtam, elszállásolják magukat. Nem elzárják.

Mindannyian szabadon mozoghatnak a kolostor keretein belül, míg vissza nem térünk Párizsba. Most kérem, hagyják el ezt a helyiséget, és vigyék magukkal a csomagjaikat.

Menjenek az apácákhoz, már várják magukat… Ne vegyék sértésnek – tette hozzá az előkelő hölgy arckifejezését látva, aki bár egy rangos báró özvegye volt, most olyan bánásmódban részesült, mint egy egyszerű szobalány –, csak rövid időről van szó, és a főapátnő illendően fogadja majd…

Amikor az asszonyok indulni készültek, Margit visszatartotta Aude-ot:

– Egy pillanat! Vidd magaddal a rubincsatos fehér köpenyemet, és őrizd meg nekem! Szomorú lenne, ha az az asszony szerezné meg magának, aki csak azért jött, hogy romboljon!

– Felség!… nem tudom, megtehetem-e – pillantott a lány a gárdakapitány felé.

– Miért ne tehetned? Ha jól tudom, még mindig Navarra királynéja vagyok! Rád bízom ezt a köpenyt. Majd visszaadod… ha visszajövök. Különben…

Az egyszerű szóban annyi fenyegetettség csengett, hogy Margitnak elcsuklott a hangja, szorosan összekulcsolta két, gyűrűkkel teli kis kezét, majd egy mély lélegzet után folytatta:

– Különben megőrzöd az emlékemre! Ez lesz a hozományod, de remélem, egy nap nagyon drágán visszavásárolhatom tőled… Menj! Engedelmeskedj! Ragaszkodom hozzá!

Aude felemelte a csodálatos ruhadarabot, gondosan összehajtotta, és csatlakozott társnőihez.


* * *

Ezután a három fogoly – immár azok voltak – egyedül maradt a tágas szoba közepén, melyet egymás után elhagytak a szolgálók. Lehajtott fejjel, nehéz szívvel álltak, lesújtotta őket a hallatlan sorscsapás, melyből semmit sem értettek, különösen azt nem, mi válthatta ki. Madame de Courcelle, majd Bertrade, végül Aude egymás után kezet csókoltak Margitnak. Marthe, a hűséges szobalány úgy zokogott, hogy támogatni kellett lefelé a kertbe és a kolostorba vezető kő csigalépcsőn. Mintha a szomorú hölgyek bármiféle veszélyt jelenthettek volna, négy íjász kísérte őket a kolostorépületig. Blanche és Jeanne hölgyei is csatlakoztak hozzájuk. Szép és enyhe volt az éjszaka, és a már a nyár közeledtét idéző, mélykék égen kirajzolódott a háztetők vonala a kápolna két harangtornya mellett. Útközben Bertrade Madame de Courcelle-hez húzódott:

– Tudja, mi történt? – suttogta.

– Emlékszik az alamizsnás tarsolyra, melyet nem olyan régen kerestünk?

– Amelyik Londonból érkezett múlt karácsonykor? És amelyiket Margit királyné nem szeretett?

– Pontosan. Nos, Isabelle királyné felismerte… Valois nagyúr egyik emberének az övén…

– Lehet, hogy elveszett… ellopták és eladták? – vágta rá védekezőn Bertrade.

– Lehet, de La Marche grófné tarsolyát az illető fivérének övén látták, aki Poitiers nagyúr embere. Isabelle királyné jelezte a királynak, és megerősítette az Angliában terjedő híreket: a királyné éppen azért jött, hogy azokról beszámoljon a felségünknek.

Valójában nem is volt más célja a látogatásnak: csakis az, hogy figyelmeztesse az apját a sógornői bűnös viselkedésére.

– És azután?

– Az Aulnay fivéreket letartóztatták és átadták Monsieur de Nogaret-nak, aki Pontoise-ba viszi őket „kihallgatni”. Szegény fiúk! Fiatalok, és ha Nogaret olyan eszközökkel él, mint a templomosokkal szemben, bármit bevallanak!

– Igaz, de az is, hogy hallatlanul óvatlanok voltak! És a hercegnők?

– Róluk ugyanannyit tud, mint én. A szeretőik vallomása alapján ítélik el őket.

– No de Madame de Poitiers? Róla semmit nem beszélnek, hacsak azt nem, hogy mindig a másik két hercegnő társaságában van.

– Ő határozottan ki is jelentette a király és Isabelle királyné előtt: „Állítom, hogy tisztességes feleség vagyok.” Mégis fizetnie kell a többiekkel együtt, bár a király azt mondta, bűneihez méri majd a büntetést.