Juliette Benzoni - A templomosok kincse

– Honnan tudja mindezt? Ott volt a királynál? Az éjszaka jótékonyan eltakarta az udvarhölgy pirulását.

– Nem… de amikor láttam, hogy ilyen szokatlan öltözetben a királyhoz mennek a hercegnők… lementem a kertbe, és…

-… és mivel nyitva hagyták az ablakot, hogy beáradjon az orgona illata, minden kihallatszott?

– Pontosan így volt! – suttogta az asszony.

– És a hercegeket értesítették?

– Valószínűleg éppen most avatják be őket. Micsoda borzalmas történet! És mi lesz a szerencsétlen hercegnőkkel? Sosem hallottam még metszőbb, keményebb hangot, mint Fülöp királyét! Félek, Imbert asszony…

– Én is. De Mahaut d'Artois grófné, Jeanne és Blanche édesanyja erős asszony, és Burgundi Hugó herceggel, Margit fivérével biztosan mindent megtesznek majd az érdekükben. Egyikük sem elhanyagolható személyiség…

– Igen… de a herceg Dijonban van, Mahaut grófné Párizsban, és nem tudom, lesz-e egyáltalán idejük ideérni, mielőtt lecsap a király. Félek, hogy gyorsan és kőkeményen lép majd!

Igaza lett. Szép Fülöp már másnap összehívta a szűk tanácsát, két öccsét, Valois-t és Evreux-t, három fiát és Enguerrand de Marignyt, és Nogaret beszámolója alapján, aki egész éjjel kínozta az Aulnay fivéreket, kihirdette az ítéletét: Margitot és Blanche-ot életük végezetéig a Cháteau-Gaillard erődbe zárják Andelys-nél, Jeanne-t pedig, akinél nem találták nyomát, hogy vétett volna házastársi kötelezettségei ellen, de akit cinkosnak tekintettek a házasságtörésben, Dourdan vártonyába viszik, ahol addig marad, amíg a király úgy kívánja. Az Aulnay fivérekre a halál várt. Borzalmas halál.

Örökre el kellett venni mindenki kedvét attól, hogy túlságosan közel merészkedjen királyi személyekhez.

Másnap reggel a hercegnők hölgyeit, akikkel az apátnő annál is nagyobbra értékelhető jósággal bánt, hogy az egyik Aulnay fivér házassága révén az unokaöccse volt, beültették egy nagy kocsiba: elhagyták Maubuissont anélkül, hogy bárkivel is beszélhettek volna. Az apátnő mindössze az ítéletet közölte velük, valamint azt, hogy visszaviszik őket Párizsba, ahol mindannyian saját úrnőjük otthonába térnek vissza.

Semmi megnyugtató nem volt ebben azok számára, akik a Nesle palotába indultak: a Notre-Dame-la-Royale falai sem voltak elég vastagok ahhoz, hogy ne hallják meg a navarrai király dühének hangját, akit be kellett zárni a lakosztályába, hogy elhallgattassák. A gondolat, hogy előbb vagy utóbb a megveszekedett férfi elé kell állniuk, megfagyasztotta a háznépéhez tartozó hölgyek vérét. A többieknek kevesebb félnivalójuk volt uruktól. Bertrade szeretett volna módot találni rá, hogy elmeneküljenek Aude-dal, még mielőtt visszaviszik őket Párizsba, de észrevette, hogy ahelyett, hogy keletnek tartanának, behajtanak Pontoise-ba… Iszonyattal értette meg, mi vár rájuk, amikor a kocsijuk megállt a Martroi téren, mely már feketéllett a fegyveresek visszatartotta tömegtől az alacsony vesztőhely körül, melyen egy kettős akasztófa mellett két kerék és egy tőke állt, és a hóhérok éppen eszközeiket készítették elő.

Marthe rémülten kiabálni kezdett:

– Nekünk készítik? Megölnek minket? Ó, istenem, istenem!

Ezzel egy időben megpróbált a földre ugrani, és olyan hangosan kiáltozott, hogy Bertrade kénytelen volt felpofozni:

– Elég ebből! Nyugodj meg! Nem nekünk lesz… Azért hoztak ide, hogy tanúi legyünk azok kínlódásának, akiket tudtunk és akaratunk ellenére szolgáltunk… Semmi több, különben taligán lennénk, és nem kocsiban! Imádkozzunk, hisz szörnyű látvány vár ránk…

Az asszonyok megnyugodtak kissé, de továbbra is hallatszott foguk vacogása. Aude a nagynénje vállába csimpaszkodva, iszonyattól tágra nyílt szemmel figyelt. Rémülettel töltötte el a halál látványa. Montreuil-i élete, majd a Nesle palotában töltött évek megkímélték a förtelmes előadásoktól, melyeket a nép annyira kedvelt, talán mert kevés volt a szórakozás, és kőkemény idők jártak…

– Igazán végig kell néznünk? – dadogta.

– Csak az látja, aki nézi! Csukd be a szemed, és próbáld befogni a füled, mert…

– Ó, istenem, nézzék! Nézzék… azok ott tényleg a hercegnőink?

Három feketével leborított, de egyik oldalán szándékosan nyitva hagyott szekér hajtott be a térre és állt meg nem messze a vesztőhelytől. A rácsokba kapaszkodva mindegyikben egy kis, fekete csuhás, borotvált fejű sziluett állt, és Aude rémülten felcsuklott, ahogy az elsőben Margitra, a másik kettőben Blanche-ra és Jeanne-ra ismert. Margit még a baljóslatú járműben is királyi maradt büszke tartásával. Blanche a szekér sarkába rogyott, és kétségbeesetten sírt, míg úgy tűnt, Jeanne elveszítette az eszméletét.

A nép szánalmas állapotukat látva a királyi szigor keltette szent rémületben elhallgatott. Megérkezett a taliga is, melyen az elítéltek hevertek a szalmán, és a közfigyelem rájuk irányult.

Borzalmas állapotban voltak a kínzás után. Támogatni kellett őket a vesztőhelyre, ahol mindkettejüket egy kerékre kötözték. Azután megkezdődött a barbár szertartás, mely a halálba taszítja a felségsértés elkövetőit. Összetörték a csontokat a lábukban, a karjukban, a mellkasukban, majd kiherélték őket. Azután megnyúzták és frissen vágott torzsába forgatták őket, mielőtt kegyesen lemetszették volna a fejüket, végül hónaljuknál fogva felkötözték őket a bitófára: ember formájukat elvesztett, véres cafatok maradtak csupán.

A kocsiban a rémült asszonyok egymásba kapaszkodtak. Ketten elájultak. Bertrade maga is lehunyta a szemét, és imádkozott a két szerencsétlenért, akiket rossz sorsuk a túlságosan szép hercegnők ágyába taszított, akiknek nem tudtak ellenállni. Aude Bertrade gallérjába fúrta az arcát, semmit sem akart látni, ám a fülét nem zárhatta be az üvöltések és jajszavak előtt, melyek azonban egyre gyengültek, s végül elhaltak.

Amikor már semmit sem hallott, Bertrade kinyitotta a szemét.

– Vége – suttogta –, meghaltak, és indulnak a szekerek.

Aude Margitot kereste pillantásával. A királyné most is állt, a szekér fájába kapaszkodva, melybe körmeit mélyesztette, halottsápadtan, s fekete szeme annyira kitágult, hogy olyan volt, akár egy maszk az arca előtt. A végsőkig követte szeretője kínhalálát. Blanche elvesztette az eszméletét. Jeanne rémületében félőrülten kiáltozni kezdett, miközben a szekerét vezető őrmester megfordította a lovat:

– Mondják meg Philippe uramnak, hogy ártatlan vagyok, nem aláztam meg és nem árultam el a házasságunkat! Mondják meg neki, könyörgöm! Mondják meg neki!

A katonák nyomására kezdett szétoszlani a néma tömeg. Sokat hangoskodtak a kettős kivégzés alatt, mely kivételes előadás volt, s melyről sokat beszélnek majd még, a három fiatal hölgy sorsa azonban, akik tegnap még olyan tisztelettel övezettek, ragyogóak és szépek voltak, végül szánalommal töltötte el az embereket, hiszen hamarosan nyirkos, mindig hideg cellákba zárják őket. Nem láthatják többé a kék eget, nem érezhetik a tavaszi illatokat hozó lágy szelet, ahogyan azt a legnyomorultabb jelenlévők is élvezhették. Különösen Jeanne kétségbeesett kiáltásai találtak visszhangra a női szívekben. Ha valóban nem volt más bűne, mint hogy segédkezett az unokatestvére és a húga szerelmi életében, akikkel együtt nevelkedett, kegyetlenség ugyanazt az árat fizettetni vele, mint a többiekkel…

Pontoise-t elhagyva a lovasok körbevette szekerek elváltak egymástól: kettő

északnyugat felé fordult. Egyedül Jeanne-é indult délnek, ez volt az egyetlen különbség, melyet Poitiers szívósságának sikerült kicsikarnia apjától: Cháteau-Gaillard-ban a kormányzó lakását leszámítva csak börtönök voltak. Dourdan tornya szigorú volt, de ugyanúgy lehetett élni benne, mint bármelyik korabeli várban: Jeanne-t szigorúan őrzik majd, de kényelmes fekhelye és kandallója lesz. A nyomornak ezen a szintjén ez is hatalmas különbség volt… Megadta az életben maradás lehetőségét.

A szolgáló hölgyek kocsija is útnak indult, hogy teljesítse az utazás második szakaszát: a visszatérést Párizsba, ahová este érkeztek meg. A Marche és a Poitiers palota befogadta az utazók egy részét, akiket egyaránt kimerített a reggeli megpróbáltatás és az utazás. Végül a Nesle palota kapui is rázárultak azokra, akik ott várják majd a Civakodó visszatértét. Ha Bertrade azt remélte, hogy megszökhet Aude-dal, hamar rádöbbent, hogy lehetetlen. Már kiadták a parancsokat: Margit otthonát szigorú őrizet alá vették…

Párizs az irtózathoz közeli döbbenettel szerzett tudomást a hercegnők ügyéről.

Mintha kérlelhetetlen szigorral követték volna egymást a rossz hírek. Kelemen pápa bombaként ható halála után, egy hónappal a nagymester átka után, a lázító üzenetek után, melyeket egy ördögi és elkaphatatlan íjász szegezett rendszeresen a Notre-Dame kapujára, a király három fia házasságának hajótörése, mely máskor remek pletykálkodásokra adott volna alkalmat, ezekben a sötét napokban az átkot idézte, mely nem hagyta nyugodni a népet.

Megszokott ridegségével Szép Fülöp elejét vette a fantáziadús híreszteléseknek, és az egész városban kidoboltatta Margit, az unokatestvérei és a szeretők ítéletét, hogy mindenki meggyőződhessen róla, hogy a rang sem ad felmentést a becsület követelményei alól. Éppen ellenkezőleg: annál nagyobbnak kell lennie a zuhanásnak, és annál példásabbnak a büntetésnek. A király beleegyezésével a püspök elrendelte, hogy a parókiákon a házasság szentségéről és az azt megszegő lelkekre váró veszedelmekről szóljanak a szentbeszédek.

A kikiáltó lova, aki tekercsével a kezében térről térre járt, fullasztó csendet hagyott maga mögött, mely azonban nem tartott sokáig, és hamarosan kiabálásban és kommentárokban tört darabokra. Felidézték, hogy a Civakodó feleségének csak egy egészen fiatal kislánya van, Jeanne-nak, a legkevésbé bűnösnek, három gyermeke, Blanche pedig gyermektelen. Mindez azt jelentette, hogy ha a király meghal, fiú örökös híján a királyság darabokra hullik, hacsak az ég nem teremt valahogyan rendet. Azt azonban senki sem állíthatta, hogy Franciaország jó egészségnek örvendene.

Aznap reggel Olivier egyedül ment be Párizsba. Mathieu mester ragaszkodott hozzá, hogy naponta friss híreket kapjon, és társai felváltva járták az utcákat, hogy begyűjtsék az információkat Mindig csak egyvalaki ment, hogy elegendő védelmező

maradjon a mester és a három nő körül, ha esetleg kellemetlen támadás érné őket.

Mathieu nehezen gyógyult a sebesülésből, mely sokáig magas lázzal járt, és minden meggondolatlan mozdulatra nedvedzeni kezdett. Nagyon fájt a rendőrfőnök eltörte kulcscsontja, hiába rögzítette Hervé egy ötletes szerkezettel, melyet Cipruson látott egy zsidó orvostól: egy összetekert lepedődarabot vezetett át a nyakánál és a hónalja alatt, majd a háta mögött megkötötte, hogy mozdulatlanságra kényszerítse a vállakat, Mathieu azonban sokat mocorgott, és amilyen sötét volt a hangulata, olyan lassan gyógyult a sebe. Az építőmestert felbőszítette, hogy kénytelen odabent maradni, ki sem dughatja az orrát, miközben arról álmodik, hogy a lázadás tüzét hinti el az összes katedrálisban: Beauvais-ben, ahol a kórus harminc évvel azelőtt leomlott, és az újjáépítése még távolról sem készült el, Orléans-ban, Bourges-ban és másutt. A vérét megmérgező gyűlöletben azt akarta, hogy a félbehagyott mesterművek hirdessék királyságszerte a király aljasságát és a nagymester bosszúját. Nem indulhatott azonban útnak, ezért megbízta Cauvint, hogy tartsa a kapcsolatot a gentil-lyi kőfejtőkkel, ahol a szöktetési kísérlet előtti megállapodás szerint a túlélőknek gyülekezniük kellett, hogy megvárják a parancsait. Teltek azonban a napok, és amikor visszatért, a kőfaragó nem merte bevallani, hogy lassanként szétszéledtek az emberek, hogy megpróbáljanak újra elviselhető életet teremteni maguknak. Jacques mester sajnos meghalt, de a hátramaradóknak élniük kellett…

Mellkasán összefont karral, az Hotel-Dieu falának támaszkodva Olivier oda sem figyelt a teret elhagyó kikiáltóra, és a májusi napban ragyogó Notre-Dame-ot nézte, mely a szobrait és faragványait díszítő aranyozásban és színes festésben úgy csillogott, akár egy hatalmas imakönyv. Három nappal ezelőtt a vörösre festett főkapun még ott díszelgett a katedrális haragja és Istenhez szóló felhívása annak érdekében, hogy vonják vissza az igazságtalan ediktumokat, melyek kivétel nélkül sújtanak mindenkit, aki egykor a szépségén, a szilárdságán dolgozott. Olivier az ismeretlen íjászra gondolt: az erős felügyelet ellenére sem sikerült elcsípni. A lovag csodálta merészségét és szinte ördögi ügyességét. Bár csak tovább szította a püspök, a kanonokok és a rendőrfőnök haragját, zseniális ötletnek tartotta, hogy lázadó hanggal ruházták fel a katedrálist. A király három fiát sújtó dráma után remek oka lesz, hogy azonnali igazságtételt követeljen!… Addig is neki vissza kell mennie a házba, hogy beszámoljon a többieknek…