Ebben a pillanatban keserű hang harsant a háta mögött:

– Most elégedett, remélem? Ha nem keresztezi a tervemet a Temple előtt, mostanra a Civakodó uralkodna a szépséges lotyójával, a királyság jövője nem forogna veszélyben, és a nagymester még mindig élne…

Olivier-nek hátra sem kellett fordulnia, felismerte a nehezen elfelejthető, rekedtes hangot, a koldusét, akit megakadályozott abban, hogy megölje a királyt, és aki Pierre de Montou-ként mutatkozott be. Ahogy felé fordult, megállapíthatta, hogy a férfi nem sokat változott: most is ugyanolyan sovány volt, ősz szakálla kócos, melyben azonban a hosszú sasorr mintha kevésbé pirosan ragyogott volna. Szemében harag tükröződött, ahogy folytatta:

– … ráadásul hazudott nekem!

Olivier-t felbőszítették a szavai:

– Más körülmények között felpofoznám, mert bár megfelelőnek találtam volna a hazugság csúfságát is, hogy megakadályozzam, hogy felkoncoltassa magát – ráadásul nem csak saját magát, méghozzá teljesen feleslegesen! –, az az igazság, hogy valóban láttam Roncelin de Fos-t. És a társam is látta őt, amikor a nevét kiáltottam. Egyébként a nyomába eredtünk…

– És utolérték? – nevetett keserűen a koldus.


– Nem. Maga is tudja, hogy az íjászok üldözőbe vettek, ezért tudott maga eltűnni.

Csak egy… barát jóvoltából menekültünk meg előlük. Ami Roncelint illeti, eltűnt, mint egy rémálom.

– És az elkövetkező években visszatért ez a rémálom?

– Egy percre sem hagyott el a visszavonultságomban, melyre kényszerültem, hogy életben maradjak. Pedig sokat kerestettem azokkal, akik menedéket nyújtottak nekem.

De túlzás, hogy így mentegetőzöm maga előtt. Bizonyára maga is a keresésére indult?

– Nem. Meggyőződésem volt, hogy csak azért kiáltotta a nevét, hogy megakadályozza a tervemet…

– Beszéljünk csak arról a tervről! Ami nem valósulhat meg az egyik nap, megvalósulhat egy másikon. Más alkalmat nem talált, hogy alamizsnát kérjen Fülöptől?

Hét év alatt lett volna rá ideje.

– Akár elhiszi, akár nem, nem kínálkozott alkalom – morogta Montou. – Pedig sokszor jártam a nyomában. Például amikor Poitiers-ba ment találkozni a pápával, de akkoriban túl sok ellenség ágált ellene, és Marigny anélkül, hogy beavatta volna, valóságos vasgyűrűt vont köré. Ráadásul… élnem kellett: ennivalót loptam a beaugencyi piacon… és a kastély börtönében találtam magam: komolyan az a veszély fenyegetett, hogy felkötnek.

– Miért nem tették meg? – vetette oda gúnyosan Olivier.

– Szerencsém volt, amilyen nem sokszor adódik az életben. A várúr25 távoli rokonom. Felismert, és kegyesen megmentett a kötéltől, nehogy a szégyen a családjára hulljon. Inkább hónapokon át fogva tartott. Egyébként elég jól bántak velem.

Végül Beaugencyból át kellett költöznie Loches-ba, egy másik kastélyba, ott pedig szabadon engedett, egyetlen vagyonként a szabadságommal… mégis sikerült visszajutnom Párizsba, ahol úgy éltem, ahogy tudtam… Egészen a borzalmas éjszakáig

– tette hozzá lehalkított hangjában őszinte fájdalommal –, amikor máglyára merészelték vetni a nagymestert és Normandia preceptorát!

– Voltak, akik megpróbálták megmenteni. Miért nem volt köztük?

– Ott voltam… néhány társammal a folyón voltunk egy csónakban, hogy segítsünk, amikor láttuk, hogy a nagymester nem hajlandó követni Mathieu de Montreuil-t.

Akkor elhúzódtunk…

– Felismerte Mathieu mestert?

– Igen! Egy időben gyakran találkoztam vele. Ráadásul jó az arcmemóriám. Magát is láttam. Jól harcolt, és gondolom, sikerült megmentenie Mathieu-t. Ezért aztán…

megbocsátok magának.

– Micsoda megértés – gúnyolódott Olivier, aki nem tudta eldönteni, hogy leüsse a férfit, vagy baráti kezet nyújtson neki. – No de mit bocsát meg? Hogy megakadályoztam, hogy megölje a királyt?

25 A várat irányító tiszt


– Pontosan! Habár… kezdek elbizonytalanodni, hogy olyan jó ötlet-e a Civakodót a trónra ültetni… Bár rajong a felfuvalkodott páva Charles de Valois-ért, puhány férfi, és a puhányok veszedelmesek. Különösen a kegyetlen puhányok, mint ő. Elég csak megnézni, mi folyik tegnap óta a Nesle toronyban…

– Mi? – szakadt fel Olivier-ből önkéntelenül a kérdés.

– Holttestek, barátom, holttesteket dobnak a Szajnába a kis kapun át: két férfit tegnap este, kettőt meg egy nőt ma reggel. Nem szép látványok, mondhatom!

– Gondolja, hogy ő követte el a gyilkosságokat?

– Ki más? Megöli őket, bizonyára azután, hogy megkínozza őket, hogy megtudja tőlük, mióta szarvazták fel. Ha Philippe d'Aulnay több mint két éve munkálkodott a feleségén, lehet, hogy az eljövendő francia királynő – vagyis a kis Jeanne – nem is tőle van.

Olivier érezte, hogy döbbenetében égnek áll a haja. Bár kislány kora óta nem látta Aude-ot az apja házában, Rèmitől tudta, hogy a navarrai királyné szolgálatában állt a nagynénje, Bertrade Imbert irányítása alatt. Méghozzá közeli szolgálatában, hisz a ruhatárát gondozta. Montou pedig azt mondta, öt holttestet dobtak a vízbe, és az egyik egy nő volt.

– Istenem – nyögte –, az az ember megbolondult! Miért a háznépére támad?

– Micsoda kérdés! Azért, mert úgy gondolja, hogy Margit cinkosai voltak! Mi lelte?

Van ott valakije?

– Nem nekem, hanem Mathieu mesternek! A lánya… Aude Margit királyné szolgálója volt… Bocsásson meg, most mennem kell!

Köszönésképpen intett és indulni készült, de Montou hosszú karja kinyúlt és elkapta az övét:

– És hova igyekszik?

– Bocsásson meg, de nem tartozik magára.

– Téved! Semmi sem közömbös számomra, ami a Civakodónál történik. Az a helyzet, hogy nekünk is van valakink a házában.

– Nekünk?

– Jöjjön! Elmagyarázom. Bárhogy is van, az, amit megtudtunk, megmagyarázza a Nesle toronyban történteket, és tanácsot kell tartanunk. Jöjjön, mondom! Nincs vesztegetni való időnk, ha a jó Mathieu lánya a Civakodó markában van.

A komoly és parancsoló hang felülkerekedett, és Courtenay minden további kérdés nélkül megindult az egykori templomos nyomában. Belevesztek a sötét és bűzlő

utcácskák szövevényébe – összesen öt ilyen volt –, mely a zsidókat fogadta magába egészen 1330-ig, amikor Szép Fülöp kiűzte őket. Furcsa tetők és mocskos házak halmaza volt a környék, melyek mélyen behajoltak a középen futó, szennyel teli kanális fölé, s olyan keskenyek voltak az utcának nevezett járatok, hogy gyakran két szemközti ablakból kezet lehetett volna fogni. Kevés üzlet nyílt itt, csak ócskásboltok és három kocsma, melyekben a legkülönfélébb gazfickók adtak találkát egymásnak, akiket nem riasztott el az egykori zsidó kerület rossz híre: azt beszélték, hogy a zsidók keresztény kisgyerekeket sütöttek meg, hogy megegyék őket, és az volt a kedvenc időtöltésük, hogy a lehető leggusztustalanabb módokon megszentségtelenítsék az ostyát. Hiába állt három templom a mérgezett környék körül, nappal kellemetlen, éjszaka egyenesen veszedelmes volt oda merészkedni. Még az őrjáratozó íjászok is elkerülték.

Montou nyomában Olivier egy bűzlő kloákaféleséghez jutott. Lement egy olvashatatlan cégérű fogadó három lépcsőfokán, ahol erős szagú faggyúgyertyák égtek, melyekre fényes nappal is nagy szükség volt, annyira piszkosak voltak az alacsony és keskeny ablakok. Asztalok álltak bent zsámolyokkal, melyeknél vagy fél tucat rossz arcú férfi beszélgetett a fogadóssal, egy nagydarab emberrel, akinek hasán olyan foltos kötény feszült, hogy az már szinte furcsa dísznek hatott. A piros arcú, sapkája alól meghatározhatatlan színű, merev hajat elővillantó, borvirágos orrú, mélyen ülő szemű

férfit Léonnak hívták, de általában a Gros-Moulu, Megtört Dagi becenévre hallgatott örökös siránkozása miatt, melyet a hatalmas pocak jelentette megterheléstől és a hordók emelgetésétől sajgó gerince szakított fel belőle. „Teljesen össze vagyok törve” –

nyögte rendületlenül, és két kézzel megtámasztotta a derekát…

Montou beléptére megindult felé, miközben minden fej felemelkedett, és meglepő

udvariassággal köszöntötte:

– Már várják, nagyuram. A kikiáltó szavai után ide jöttek.

– Így gondoltam én is. És hoztam egy barátot. Mathieu de Montreuil társa, de a nevét nem árulom el, és ő sem tudja meg a tiéteket. Ma este mégis együtt fogunk harcolni…

– Hol? – kérdezte az egyik férfi, aki egykor katona lehetett.

Tartásában ennek nyomait őrizte, és szakadozott tunikája alatt egy sodronyzubbony acélja látszott.

– A Nesle palotában. Amit most a kikiáltótól megtudtunk, megmagyarázza a holttesteket: a Civakodó bezárkózott, megkínozza és megöli az embereit, hogy minél többet megtudjon a felesége hűtlenségéről. És nemcsak Martin la Caille van ott, hanem a társam azt mondja, ott van Mathieu de Montreuil lánya is a nevezett feleség szolgálói között, vagyis rá nagyobb veszély leselkedik, mint a konyhában szolgáló Martinra.

– Hány éves? – kérdezte az egykori katona.

Olivier némi gondolkodás után felelt:

– Úgy húsz lehet, azt hiszem… még kislány volt, amikor utoljára láttam. A király nagy támadása előtt volt.

Az egyik iszogató felvonta szemöldökét jéghidegen csillogó fél szeme fölött – a másikat kötés takarta.

– Az apja társa volt, és annyi ideje nem látta? Szinte kézzelfogható bizalmatlanság csengett a hangjában. Montou válaszolni készült, de Olivier egy mozdulattal leintette:

– Akkor lépett Margit királyné szolgálatába egy nagynéninek köszönhetően.

Ráadásul úgy alakult, hogy amikor meglátogatta az apját, én nem voltam ott. Beéri ennyivel?

– Be kell érnie – lépett közbe Pierre de Montou. – Mindannyiunknak van titkolnivalónk, és a társulásunknak éppen az az alapja, hogy nem próbáljuk kifürkészni a többiek titkait…

– Egyetértek… Azért csak tudnunk kellene, hogy néz ki az a lány! Csak hogy biztosak lehessünk benne, hogy nem ő lebegett reggel a Szajnán… A Saint-Germain-apátságnál kéregettem, és láttam, amikor egy szerzetes kihúzta a vízből… Fiatal, barna, elég szép lány volt. A szeme tágra volt nyitva, és sötétnek látszott…

Olivier emlékezetéből hirtelen egy nagyon világos szőke kislány képe bukkant elő.

Eszébe jutott a szeme szinte áttetsző kék színe is, ahogy félénksége ellenére a lány egyszer fülig pirulva ránézett.

Nem, a ma reggeli áldozat nem lehetett Aude. Azonnal közölte is.

– Jól van – állapította meg Montou. – Ebben az esetben ma éjjel be kell hatolnunk a Nesle palotába.

– Megőrültél? – tiltakozott a félszemű. – Tele van fegyveresekkel! A Civakodó jobban őrizteti magát, mint maga a király. Fel fognak koncolni!

– Ha ügyesek vagyunk, nem. A bejutásról én gondoskodom. Ti csak keressétek meg a többieket. Késő este Garinnál találkozunk… Ha valamelyikőtök úgy érezné, hiányzik a bátorsága, három dologra gondoljatok: először is tartozunk ennyivel Mathieu de Montreuil-nek, aki mindent feláldozott a nagymesterért, másodszor hacsak nem maradunk itt örökre, és ki se dugjuk az orrunkat, mind szerepelünk a hóhér listáján, bármit is teszünk, és végül a Nesle palotában bőven van mivel megtömni a zsebeinket, ha nem a nagy tárgyakra támadunk!…

Azután Gros-Moulu-höz fordult:

– Adj kenyeret, sonkát és egy kancsó fűszeres bort.

Miközben a többiek visszaültek az asztalaikhoz, hogy kiürítsék kupáikat, Montou egy tálcával, melyen ott volt minden, amit kért, valamint egy gyertya, melyet Olivier-nek adott, az egyik sötét sarokba húzódott, ahonnan meredek lépcső indult felfelé egy padlásszobába, mely teljesen kitöltötte a tetők közötti teret. A puszta földön egy szalmazsák hevert két gondosan összehajtott takaróval, és egy nyitva hagyott ládában ruhák látszottak. Courtenay meglepetésére a kis szoba tiszta és rendes volt. Annyira látványos volt a megdöbbenése, hogy a vendéglátója elnevette magát:

– Nos, igen, a jó szokásokat nem felejti el az ember. Ha valaki egykor templomos volt, valami örökre megmarad belőle. De üljön le, és először is együnk, igyunk.

Csendben fogyasztottak – szintén a templomos múlt maradványaként –, nem megfeledkezve a Benedicitéről és a hálaadásról. Evés közben nyugodtan gondolkodhattak, de amint a végére értek, Olivier megkérdezte:

– Valóban be akar juttatni minket ma éjjel a Civakodóhoz? Igaz, sosem figyeltem meg különösebben a Nesle palotát, de úgy tudom, Párizs falai védik, és gyakorlatilag bevehetetlen…

– Nem is erőszakkal vesszük be, csak beszökünk. Esténként a konyhából kiviszik, és a folyóba dobják a szemetet. Ezt fogjuk kilesni, és így jutunk be…

– Egyetlen kardcsapás nélkül?


– Nem ezt mondtam, de remélem, ez nem ijeszti meg. Meg kell szabadulnunk az őröktől, míg a társaink semlegesítik a kuktákat…