– Bizonyára – folytatta Olivier az ördög ügyvédjének állva, hogy jobban kifürkészhesse Montou tervét –, de hogyan?

– Ahhoz itt van ez…

Kihúzta magát a szoba közepén, feje teteje majdnem elérte a tető csúcsát, és keze keresni kezdett valamit, amit a tetőgerendák közé rejthetett. Olivier egy nagy kőrisfa íjat pillantott meg, melyet Montou feléje nyújtott, mielőtt egy másik gerenda mögül hosszú nyilakat vett volna elő.

– Ez aztán! – simogatta meg elragadtatva Olivier a sima fát, és hüvelykujjával ellenőrizte a kötél feszességét. – Hol talált ilyen gyönyörű fegyvert?

– Ilyesmit nem talál az ember. Megveszi, ha van rá pénze, vagy ellopja, ha nincs!

– Ellopja? – húzta el a száját Olivier. – Beaugency-beli tartózkodása nem gyógyította ki ebből a… hibájából?

Montou előrehajolt, megfogta a vendége vállát, és mélyen a szemébe nézett:

– Amit maga hibának nevez, biztosítja számomra az életet… ahogy mindenkiét odalent. Mind gazfickók, de nem elhivatottságból lettek azok, hanem mert mindannyiuknak, érti, mindannyiuknak szenvedniük kellett a király embereitől, és életük egyik vagy másik pillanatában a Templom sietett a segítségükre. Néhányan egykori őrmesterek, mások az építőmesterek környezetéből jönnek, mint maga. Megint mások igazi tolvajlelkek, de amikor egyetlen megveszekedett garas nélkül visszajöttem Párizsba, segítettek, talpra állítottak… és megtanítottak néhány trükkjükre. Mostanra a vezérük vagyok, és semmi okom sincs rá, hogy megfosszam őket a lehetőségtől, hogy megtömjék a zsebüket. Megértett?

– Ó, nagyon is világos, és kérem, bocsásson meg, ha megsértettem…

Olivier mindig szakértőként bánt az íjjal, és lassan egy gondolat kezdett körvonalazódni benne.

– … egy ilyen erős íj biztosan messzire lő! Lefogadom, hogy… például ennek a háznak a tetejéről elérheti az ember… a Notre-Dame kapuját is? Gond nélkül!

Montou sűrű szakálla széles mosolyra szaladt.

– Gond nélkül talán magának, de nem minden íjásznak. Megpróbálja?

– Nem, köszönöm. Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Nagyon ügyesnek és gyakorlottnak kell lenni, én pedig csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy maga volt az. Őrültség, amit csinál, hisz minden alkalommal az életét kockáztatja, de bevallom, csodálom!

– Ugye? – nevetett gúnyosan Montou. – Csodálatos érzés megrémíteni a püspököt és a kanonokokat a saját otthonukban, a Notre-Dame bosszúálló hangját hallatva.

Megrészegít, hogy nyugtalanságot okozhatok a könyörtelen királynak! Ez megér egy életet, higgye el. Az enyém különben sem ér sokat!

– Annyit ér, amennyit az ügy, melyet védelmez… nagyon sokat, szerintem… No de beszéljünk a Nesle palotáról. Kemény ügy lesz, azt hiszem, és nálam sajnos csak ez a kés van, hogy segítsek, bár jól bánok vele. Az én kedvenc fegyverem a kard – tette hozzá Olivier nagyot sóhajtva.

– Ez nem okozhat gondot!

A tetőszerkezet egy másik rejtekéből Pierre de Montou egy hosszú, kék acélpengéjű kardot vett elő, melynek hüvelyét és markolatát aranyozás díszítette…

megfogta a hegyét, és stilizált térdhajtással a lovagnak nyújtotta.

– Nyugodtan vegye el, nekem nem fog hiányozni -jelentette ki. – Van másik… Ó, el is felejtettem: egy kegyes éjszakán loptam egy piperkőctől, aki azt sem tudta, hogyan kell kihúzni a hüvelyből! Ellenére van?

Olivier elnevette magát. Őszinte, örömöt és vidámságot tükröző nevetéssel: ez az ördögi férfi ellenállhatatlan volt! Ráadásul a kard sokkal szebb volt, mint amilyet évek óta érintett! Pompás fegyver volt – főként a fém minőségének köszönhetően, hisz díszítése inkább szerénynek hatott! –, és sokkal jobb, mint az, amelyet Mathieu-től kapott, amikor De Molay és De Charnay megmentésére indultak, s melyet természetesen Passiacumban hagyott.

– Mit számít, honnan jön! – kiáltotta. – Boldoggá tesz… testvérem!

– Nem is emlékszem már az utolsó alkalomra, amikor így szólítottak… de kellemes hallani! – felelte hirtelen elkomolyodva Montou.

A két férfi szó nélkül, mélyen egymás szemébe nézett, azután megölelték egymást, ahogy a Templom köreiben tették volna, ökölbe zárt kézzel megveregetve a másik lapockáját. Ebben a pillanatban mindketten elismerték egymást a templomos testvériség tagjának, melyben remélték, hogy élhetnek és halhatnak. És mely nem létezett többé…

– Hogyan fogjuk csinálni? – kérdezte Courtenay a felindulás elmúltával.

Viszonylag egyszerű volt a terv: az egyetlen használható bejárat a torony lábánál nyílt a víz szintjénél, vagyis sokkal alacsonyabban, mint a főbejárat a felvonóhídnál, mely a Szajna holtága alkotta árok felett ívelt át. Megvárják, míg kihozzák a szemetet, Montou leüti a kijárat védelmét ellátó két katonát, majd behatolnak, és megölik azokat, akik ellenállást tanúsítanak.

– A lehető legtöbb veszélyben lévő szolgát kimenekítjük. Én gondoskodom Cailleról, természetesen, míg maga megkeresi Mathieu lányát… meg kell próbálni elvinni az apjához.

– Ahhoz csónak kell. Mathieu Passiacumban bujkál a fiával, a feleségével és az édesanyjával – felelte Olivier nyugodtan.

– Sejtettem, hogy ha életben van még, valahol a folyónál lehet. Szerzünk csónakot… talán többet is a többi menekülőnek, hacsak nem akarnak szétszéledni a vidéken.

– Sokan vannak?

– Úgy húszan biztosan, nem számítva azokat, akik már meghaltak. Margit királyné udvartartása, és néhányan a Civakodó emberei közül. Igaz, ez sok – tette hozzá hirtelen elgondolkodva Montou. – Nem tudom, hány vízi járművet találunk a Saint-Germain rakpart mentén…

– Nagy baj esetén menedéket kérhetünk számukra a Saint-Germain-des-Prés-ben?

Pierre de Montreuil, Mathieu mester apja ott nyugszik a felesége mellett…

– Jó ötlet, de csak akkor használjuk fel, ha nagyon rosszra fordul a helyzet…

A nap hátralévő része a terv minden elképzelhető részletének kidolgozásával telt.

Pihentek is egy keveset, majd amikor besötétedett, elindultak. A két késsel felfegyverkezett Montou a vállára vette az íjat és a nyilakat, azután füstszínű, bő

köpenybe burkolózott, melyet mindenfelé lyukak és hasadások tarkítottak, de tetőtől talpig elrejtőzhetett benne. Adott egy hasonlót Olivier-nek is, hogy elrejthesse az övére akasztott kardot, majd miután elfújta a gyertyát, egy pillanatra kinyitotta az ablakot, hogy „megkóstolja az éjszakát”, ahogy mondta. Lementek a terembe, ahol már csak Gros-Moulut találták, aki egy tálban éppen a kupákat mosogatta.

– Visszajönnek az éjjel? – kérdezte.

– Nem tudom, egyáltalán valaha visszajövök-e még. Ha megakadályoznak… feltéve, hogy nem haltam meg, remélem, megtalálom a módját, hogy értesítselek, hogy kiadhasd másnak a szobát…

– Emiatt ne aggódjon! Jó darabig senki sem jön ide. Mindig itthon lesz…

Montou, talán hogy meghatottságát leplezze, egy szót sem szólt, mindössze megveregette a férfi vállát. Egy perccel később társával kiléptek a sötét sikátorba, és megindultak a Saint-Landry kapu felé. Úgy döntöttek, elővigyázatosságból ott ülnek csónakba, hogy a Szajnán át közelítsék meg a Nesle tornyot. Feltéve persze, hogy találnak egyet, mert a dereglyék, melyeken a szép fehér köveket vontatták Biévre partjaitól a katedrálishoz, s melyek feleslegessé váltak most, hogy senki nem dolgozott többé, túlságosan nehezek voltak két embernek. Kis hajókban ugyanakkor hiány volt a rendőrfőnök rendelete alapján, melyet a nagymester és társa megmentési kísérletének másnapján adott ki. Montou is tisztában volt ezzel, de remélte, hogy a Saint-Denis-de-la-Chátre perjelség mellett legalább a szerzetesek csónakját ott találják.

Így lett. Olivier teljes csendben az evezőkhöz ült, Montou pedig eloldozta a csónakot, gondosan ügyelve rá, nehogy megcsörrenjen a lánc. A sodrásba lökték a járművet, mely szerencsére békésebb volt, mint a tragédia éjszakáján.

Sötét volt a folyó. Délután a tenger felől sűrű felhők borultak a város fölé, esővel fenyegetve, mely azonban csak nem akart eleredni. Hirtelen elállt a szél, és a felhők mozdulatlanul, súlyos fedélként borultak a városra, de így legalább sötétebb és kedvezőbb lesz az éjszaka a szöktetéshez.

A csónak békésen siklott a Cité partjának védelmében, el a perjelség, majd a palota mellett, áthaladtak a Nagy híd malmai között, a királyi kertek, majd a Zsidók szigete mellett, mely kopasz és üres volt: többé nem legelnek itt a bárányok, minden élettől elzárja a földdarabot a félelem és a babona… Ahogy eleveztek a csúcsánál, feltűnt előttük a torony fekete tömege csipkés oromzatával és emelőcsigájával. Kanyart vettek, s az eléréséhez elhaladtak mellette, ahogyan a holtág mellett is, hogy egyenes szögben fussanak ki a Pré-aux-Clercs-hez, ahol a diákok és a folyó népe előszeretettel rendezte nézeteltéréseit és szórakozott az őrjáratok szemétől távol, két vagy három kocsmában és más hasonlóan piszkos helyen, melyek elszórtan álltak a hosszúkás mezőn, melyet egy út választott el a Saint-Germain-des-Prés apátságtól.

Normann Garin tanyája volt az egyik legnépszerűbb, s egyben a Nesle palotához legközelebbi. Olyan savanyú suresnes-i bort szolgáltak fel, hogy a fogyasztóknak lúdbőrzött tőle a háta – füveket kevertek hozzá, melyek egy eunuchot is feltámasztottak volna –, de a sör nem volt rosszabb, mint máshol. Fél tucat húsos örömlány emelte a hely hírnevét, s néha még magas rangú urak is szórakoztak itt, megbízva Garin diszkréciójában, akit akár Némának is nevezhettek volna. Mindent látott, de soha semmit sem mondott. A majdnem a vízszintnél emelkedő kocsmája olyan volt, akár egy dudor, s éjszaka egy nagy, kushadó kandúr benyomását keltette az ablakokban világító két sárga fénypont miatt.

Courtenay-vel a nyomában Montou törzsvendégként lépett be, és látta, hogy az emberei már ott vannak, diákok közé keveredve, akik szokatlanul nyugodtan viselkednek. Egyetlen lány sem volt közöttük, ami szintén ritkaságnak számított.

Montou Garint faggatta pillantásával. A férfi kifelé bökött a fejével. Ebben a pillanatban elviselhetetlen fájdalomról tanúskodó sikoly hasított az éjszakába. Mintha rugó lökné előre, az egyik diák felpattant, és ököllel az asztalra csapott. Olyan sápadt lett, hogy arca szinte összeolvadt a sapkája alól előtűnő szőke boglyával.

– Az az átokfajzat még annyi fáradságot sem vesz, hogy a pincében csinálja!

Mindenkinek meg kell tudnia, hogy mészárolja az embereit!

– Biztosan azt hiszi – felelte Montou –, hogy ha félelmet kelt, azzal elfeledteti, hogy felszarvazták.

– Senki nem fogja elfelejteni, és az eszébe is idézik majd! De addig ezt kell hallanunk! Még a lányok is elmenekültek, mert most megint egy asszony üvölt…

Kétségnek nem volt helye. Másodszor is sikoly hatolt át a falakon.

– Ki kényszeríti, hogy maradjon? Menjen innen! – vetette oda megvetően Montou…

– Én – ragadta meg a kardját Olivier – nem hallgatom tovább…

Kirohanni készült, de Montou vasmarokkal visszatartotta.

– Még nincs itt az idő – mondta, szemét a jelzésekkel ellátott nagy gyertyára szegezve a kandalló párkányán26. – A szemetet csak…

– … szűk negyedóra múlva hozzák – fejezte be Garin. – Odafent pedig csak most kezdődött. Az egész múlt éjjel is ez ment…

Látszólag érzéketlenül rendezgetni kezdte a tüzet, de Olivier képtelen volt nyugton maradni: meg akarta mentem a szerencsétlent, akit a Civakodó kínzott. Úgy érezte, belebolondul a gondolatba, hogy Aude is lehet az, a ragyogó szemű, szőke kislány…

– Odamegyek, és ne is próbáljanak visszatartani. Kiiktatom a két őrt a parton…

– Miután átúszott az árkon? És hogyan nyitja ki a kaput? – morogta Montou. –

Erős a fája, higgyen nekem… Ráadásul lehetnek katonák az oromzaton is. Lőhetnek 26 Szent Lajos alkalmazta ezt az időmérési módszert, hogy nagyjából azonos szakaszokra oszthassa az éjszakát, amikor sokat

imádkozott.


magára…

– Nagyon sötét van – vágott vissza Olivier. – Semmit sem látnak.

Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni ezt a szörnyűséget, mert talán éppen Mathieu lánya szenved, és ha nem teszek meg mindent, hogy megmentsem, nem merek többé a mester szemébe nézni.

– Magával megyek! – kiáltotta a diák. – Csak egy késem van, de jól bánok vele…

Gildas d'Ouilly a nevem!

A társai egy emberként álltak mellé:

– Mi is megyünk! Vesszen a Civakodó!

– Elég legyen – dörögte Montou. – Először is csendet! Miért nem keresnek rögtön egy trombitát, és figyelmeztetik Lajos embereit, hogy jönnek!

Ezután csendben indultak kifelé, és az ajtóban megálltak. Valóban nagyon sötét volt kint. A kocsmából kiszűrődő halvány fényen kívül érve egy percig vakon pislogtak a szemek. A toronnyal szemközti földsávon megállva a lovag és a diák a keskeny, megvilágított ablakra emelték a tekintetüket. Innen jöttek a sikolyok…