– Az a gazember biztosan abban a szobában rendezi a számlát, ahol Margit és az unokahúga fogadták a szeretőiket – köpött ki undorral Gildas.

Olivier nem felelt, és miután visszatette kardját a hüvelyébe és foga közé vette a kését, zajtalanul belesiklott a fekete vízbe. Gildas is követni készült, de ebben a pillanatban nyílt a torony ajtaja, s a kicsapó fényben két férfi jelent meg egy zsákba bugyolált testtel. A parthoz léptek, és egyszerűen beleejtették terhüket a folyóba. A katonák, akikkel halkan néhány szót váltottak, érdeklődéssel figyelték a jelenetet.

Eközben Olivier elúszott a torony és a párizsi városfal alkotta sarokhoz, és kikapaszkodott a partra. Gildas követte.

Rövid suhogás nyomta el mozgásuk enyhe zaját, majd rögtön utána egy másik követte. Hihetetlen sebességgel és ügyességgel kilőtt nyilak fúródtak a fegyveresek torkába, akik a döbbent szolgák lábához rogytak. Egy harmadik nyíl érte egyiküket, Olivier pedig a túlélő nyakába ugrott, és az alkarjával elszorította a torkát:

– Egyetlen kiáltás, és halott vagy! – súgta a rémült férfi fülébe, aki levegő után kapkodott, és éppen csak bólintani bírt, hogy jelezze, megértette.

Olivier nem engedte el, úgy kérdezte:

– A Civakodó? Az emeleten van?

Újabb bólintás volt a válasz.

– Hányan vannak vele?

A szorítás engedett egy kicsit, és a férfi végre megszólalhatott:

– Négyen…

– Az oromzaton vannak őrök?

– Nincsenek… Margit királyné nem akarta… és a férje sem!

A következő kérdést Gildas tette fel:

– Ki volt a zsákban? Férfi? Nő?

– Egy nő… a királyné ruhafelelőse…


– Kifogtuk – magyarázta fojtottan Montou, aki íjával a vállán, karddal a kezében érkezett. – Nem fiatal lány, hanem érett asszony…

Olivier megkönnyebbülten felsőhajtott. Istennek hála nem Aude az! Ekkor a foglya jó szándékról tanúskodva, felmérve, hogy nem ölik meg, hozzátette:

– De… van fönt egy fiatal lány. Most ő következik… és olyan szép!

A legkiszámíthatatlanabb módon elsírta magát. Olivier azonnal elengedte a nyakát, de megragadta a karját.

– Vezess, és ha azt akarod, hogy megkíméljünk, semmivel se próbálkozz!

A szolga egy szempillantással felmérte az ostromló csapatot, akik közül néhányan a vízbe dobták Montou áldozatait. Különös módon felragyogott az arca:

– Jöjjenek! – suttogta. – Sietni kell! Senki nincs a lépcsőn, csak az emeleten.

Valóban, a hosszú, keskeny csigalépcső üres volt. Felfelé indultak, és körülbelül félúton zokogó hangot hallottak:

– Ne! Könyörgök, ne!… Nem akarom! Ó, istenem!

Olivier-t elöntötte a düh, és foglyát félrelökve négyesével szedte a lépcsőfokokat.

Megpillantotta a két őrt, akiket lekötött a jelenet, melyet egy félig nyitva hagyott ajtón át figyeltek. Nemcsak nem hallottak semmit, de lándzsáikat is a falnak támasztották, hogy könnyebben mozogjanak. Lökdösődtek is izgalmukban. Olivier és Gildas villámként csaptak le rájuk. A következő másodpercben az őrök a földre rogytak, lapockáik közé mélyesztett, majd gyorsan kihúzott késsel. A két támadó máris berontott a nagy szobába, mely a hercegnők tragikus szerelmének fészke volt. Részben megőrizte a meleg hangulatot, amilyenre Margit tervezte: szőnyegek, keleties díványok, szőrmével és aranyszövéses vörös párnákkal díszítve, egy vázákkal és üvegcsékkel teli tálaló, egy nagy, aranyozott bronzedény, melyben illatosítókat égettek, egy kúp alakú kandalló, melynek csúcsa a boltívek középpontjához futott. Ám a boltívhez egy csigát rögzítettek hosszú kötéllel, melyek biztosan nem tartoztak az eredeti berendezéshez – ahogyan a fogók, csipeszek, kapcsok sokasága sem, mely a kandallóban várta, hogy sorra kerüljön.

Öt férfi volt jelen: a Civakodó harisnyában és sovány mellkasán nyitott ingben, puhányan feküdt egy alacsony ágy selyemlepedői között, kezében egy kupa borral, mellette egy édességgel teli tál, és rajta kívül négy hóhér. Egy lány volt velük, aki könyörögve zokogott. Olivier-n káprázat vett erőt: le sem tudta venni róla a szemét.

Bizonyára éppen most szaggatták le a lányról a ruháit, és anyaszült meztelenül állt a csiga kötele alatt, mellyel két férfi a sápadt selyem hajzuhatag borította háta mögött összekötözte a kezét. Megdermesztette a félelem, szálfaegyenesen állt, semmit sem tudott elrejteni bájos testéből, mégis hihetetlen kecsesség áradt a finom, rózsás húsból.

Tökéletes formák, a mellek és a csípő lágy vonalainak fiatalsága, a combok ruganyos nyalánksága, semmi sem hiányzott a felfedett szépségből, melyről a templomos egy szempillantás alatt megértette, hogy sosem fogja elfelejteni…

Beléptükkor a Civakodó éppen azt mondta:

– Válassz gyorsan, te lány! Vagy magadtól idejössz, vagy megtudod, mi a szenvedés…

Ördögien egyszerű volt a szerencsétlen lányra váró fenyegetés: elég csak meghúzni a csigán átbújtatott kötél végét, és az felemeli a karjait, majd az egész testét, kifacsarva a vállát, melynek izmai és ízületei szétszakadnak…

A kardját előreszegező Olivier betörésére Aude feléje fordította az arcát, és sírástól kivörösödött szemében fájdalmas, hitetlen boldogság jelent meg, mintha maga Szent Mihály arkangyal jelent volna meg előtte, de egy olyan arkangyal, akit varázslat bénít meg. Olivier, aki mindig is menekült a nők elől, akiknek megvetette a hatalmát, akiknek szépségét soha nem akarta megcsodálni, akikben csak csapdát látott az Istennek felajánlott tisztaság útján… Olivier, aki mégis gyakran kénytelen volt aszkézissel és imával elnyomni teste természetes kívánkozását, hirtelen egy fiatal lány testének és síró, imádnivaló arcának isteni megnyilatkozásával találta szemközt magát.

Csak egy nagyon rövid pillanat volt, de elég lehetett volna ahhoz, hogy mindkettőjüket elveszejtse, ha Olivier egyedül van. Gildas, Pierre de Montou és vagy fél tucat társuk is berontott azonban a nyomában, és a Civakodónak torkára forrtak utolsó szavai: Gildas rávetette magát. Éppen elvágni készült a nyakát, de Montou kiáltása megállította:

– Nem! Ne öld meg!

A kiáltás felébresztette Olivier-t transzából. Lecsapott a kardja egyszer, majd még egyszer. A hóhérok elestek… és utánuk Aude is ájultan rogyott a földre… magával rántva a kötelét. Olivier térdre esett mellette, de nem merte megérinteni. Montou észrevette, és idegesen odavetette:

– Mire vársz, a mindenségit! Oldozd el! Fektesd le a másik ágyra, és takard be valamivel…

Olivier automataként engedelmeskedett, kioldotta a kötelet, és felemelte az eszméletlen testet. Ahogy keze a lány finom bőrét érintette, remegés futott végig a gerince mentén, olyan édesen, de akkora erővel, hogy egy pillanatra azt hitte, belehal.

Magához szorította Aude-ot, őrült vágy tört rá, hogy elmeneküljön vele, messzire vigye ezektől az emberektől, akik teljes szépségében megcsodálhatták, messze ettől a szerelemre berendezett szobától, mely a szenvedés helye lett, és végül messze a hercegtől, aki, amiért a lány nem akarta engedelmes rabszolgaként elfogadni a közeledését, kivégeztetni készült, hogy a szenvedése látványán élvezkedjen… Megöli Lajost!

Letette Aude-ot a párnákra, egy selyemlepedővel betakarta, és megtiltotta kezének, hogy tovább érintse a testét. Annak a vágynak azonban nem tudott ellenállni, hogy megsimogassa szőke, selymes haját: arról is megfeledkezett, hol van, és mi folyik körülötte…

Ez alkalommal a Civakodó keserű, haragtól remegő hangja térítette magához:

– Hagyja… hagyjanak! – dadogta. – Ne… érjenek hozzám! Ez… felségsértés!

Lovakkal tépik szét magukat!

– Azt te érdemelnéd meg, rossz herceg! – morogta Montou. – De nyugodj meg, életben maradsz! Túl egyszerű lenne megölni. Sokkal jobb, ha életben maradsz, és kinevet a nép! Még nevetségesebb leszel, mint eddig. Elintézzük… hogy még többet szórakozzon a nép a rovásodra. Ti meg fogjátok le és kötözzétek össze, mint egy csirkét. De előbb tömjétek be a száját, hogy ne is halljuk többet!

– Miért hagyjuk meg az életét? – mordult fel Olivier. – Szörnyeteg, aki csak rosszra képes! És egy nap ő örökli a királyságot.

– Pontosan! Szó sem lehet arról, hogy a társainkkal vállaljuk a felnégyelés veszélyét. Ha király lesz, ha eljut odáig, majd gondoskodunk róla!

– Talán jobb lenne nem késlekedni itt – szólalt meg Gildas, aki odalépett Aude-hoz, és megkísérelte megitatni egy kis borral, hogy magához térítse. – Különben is ki kell vinni innen!… Istenem, milyen szép!

– Tudom, hol van a családja, és elviszem hozzájuk – felelte szárazon Olivier, szívében furcsa kis szúrással nézve, ahogy a fiatalember Aude körül serénykedik, ami neki álma bénultságában eszébe sem jutott.

– Gondoskodj róla! – utasította Montou, aki megkötözte a Civakodót, és karját-lábát groteszk és kényelmetlen helyzetben hátra rögzítve, tagjai közé nyársat fűzve, mintha meg akarnák sütni, letette. – Mi a társaimmal megkeressük Caille-t és a többi szerencsétlent, akit ez a sátán meg akart ölni…

– Nem kell messzire menniük – nyögte a szolga, aki idevezette őket, és szemmel látható örömmel figyelte az eseményeket. – Odavezetem magukat, aztán menedéket keresek. A palotabeliek parancsot kaptak, hogy ne közelítsenek a toronyhoz, bármit hallanak is, de a Louvre őrszemei a túloldalon észrevehetik, hogy valami szokatlan történik…

Mielőtt elhagyták volna a helyszínt, Montou gazfickói magukhoz vettek minden könnyen mozdíthatót, amit túlzott terhelés nélkül elvihettek. A diákok Gildashoz siettek, segítettek neki takarókba burkolni és a partra vinni Aude-ot. Olivier sötét tekintettel hagyta, beérte annyival, hogy összeszedte a lány ruháit, majd elsőként indult meg a lépcsőn… Úgy érezte, a lelke is megfagyott, de nem átázott ruhái miatt.

Mellkasában nehéz és fájdalmas volt a szíve…

Elhagyatott volt a part, leszámítva Montou csónakját és a tartalmát: az egyik diákot, aki a folyóból kifogott zsák fölé hajolt, melyet egy késsel teljes hosszában felhasítottak. Olivier-t látva odalépett hozzá:

– Tényleg nő – mondta –, de nem fiatal, és sokat szenvedhetett. Mégis lélegzik még: nagyon sok vizet kiköpött. Semmivel sem tudom magához téríteni…

Olivier a csónakba dobta a ruhákat, és visszafutott a toronyba, egyetlen pillantás nélkül félrelökve Gildast, aki olyan elragadtatott tekintettel hozta Aude-ot, mintha az oltáriszentséget tartaná a kezében. Felragadta az üveget, melyet az imént a diák is használt, és ugyanilyen gyorsan visszaindult.

– Fogja! – nyújtotta az asszonnyal foglalatoskodó fiúnak. – Próbálja megitatni.

Segítek.

Letérdelt, és gyengéden feltámasztotta az áldozat meztelen vállát. A hóhérok annyi fáradságot sem vettek, hogy legalább egy inget ráadjanak, mielőtt betették a zsákba, és ahogy az ajtóból kiszűrődő halvány fény megvilágította, Olivier láthatta az idős testet borító égésnyomokat. Látta a halottsápadt, kitágult orrlyukú arcot is, melyen most is a fájdalom tükröződött, a feldagadt szemhéjat, és érezte, hogy elszorul a szíve, hisz a szerencsétlen Bertrade volt. Sikerült szétfeszítenie a száját és belediktálni néhány csepp maiváziát, mely először kifolyt az ajkai közül, a harmadik próbálkozásra azonban az asszony lenyelte. Kis idő után kinyitotta a szemét, mely a fölé hajoló arcra szegeződött:

– Maga… az?

– Igen. Hogy érzi magát?

– Rosszul.

Hirtelen zihálni kezdett, majd teste kegyetlen fájdalomban íjként megfeszült.

– Ó… a szívem!… Aude! Segíteni kell neki… Hagyjon …oda kell… Gyorsan! Menjen gyorsan! Szereti magát!

Ezek voltak utolsó szavai. Abban a pillanatban, amikor Gildas odaért a félájult lánnyal, Bertrade Olivier karjában kilehelte a lelkét.

A lovagnak ideje sem maradt megérteni, amit hallott. Rövid habozás után Gildas a csónak másik végébe fektette Aude-ot, látva, hogy elöl már van valaki.

Elővigyázatosságból eloltották a lépcsőt megvilágító fáklyát, és alig lehetett látni. Jobb volt így, hisz egymás után kijöttek a megszállók, és a torony lába mentén elsiettek a Kis híd felé. Többé-kevésbé torz formákká alakította a csendes árnyakat mindaz, amit magukkal hoztak. A diákok visszatértek a kollégiumukba, a tolvajok a kocsmáikba, azok pedig, akiket Montou emberei kiszabadítottak, szabadon távozhattak. Az álkoldus lépett ki utolsóként, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Kezében tartotta az íját, és odalépett a csónakhoz, ahol Gildas éppen azt kérdezte, mi az ördögért fogták ki a holttestet.

– Én akartam így – felelte. – Tudni akartam, kit végeztek ki, és jól tettem, mert még él.

– Már nem – szólalt meg a fiú, aki Bertrade-ról gondoskodott. – Épp most halt meg. Talán vissza kellene dobni a vízbe?