Juliette Benzoni - A templomosok kincse

– Szó sem lehet róla! – mordult fel Olivier. – Mathieu mester sógornője, és…

Pillantása a csónak oldalának támaszkodó lányra esett: Aude visszanyerte az eszméletét, felemelte a fejét és körülnézett, de úgy tűnt, nyitott szeme ellenére semmit sem ért.

– Mindkettőjüket elviszem a családjukhoz! – jelentette ki a lovag ellentmondást nem tűrve.

Gildas máris ajánlkozott:

– Hadd menjek magával! Túl nehéz a csónak egy embernek.

– Köszönöm, de nem! Mathieu-t keresik…

– És attól tart, hogy feljelentem? Megsért, uram! Azért tanulok, hogy orvos és klerikus legyek… de nemes vagyok. Engedje meg, hogy segítsek!

Ahogy beszélt, pillantása minduntalan visszatért Aude-ra. A lány szeme meredten bámult előre, arcán könnyek csorogtak végig, de még mindig nem szólalt meg.

Egyetlen szó sem hagyta el remegő ajkát, mindössze egy furcsa, lágy nyögés. Olivier megértette, hogy megbízhat a fiúban, mert egész egyszerűen beleszeretett Aude-ba.

Azt ellenben nem értette, miért kellemetlen számára ez a gondolat.

– Biztos benne, hogy klerikus akar lenni? – tört fel belőle akaratlanul.

– Másodszülött vagyok, és nincs sok választásom… De megszerettem a tanulást, és orvos akarok lenni.

Montou, aki bizonyára úgy érezte, feleslegesen késlekednek, közbelépett:

– Fogadja el! – tanácsolta Olivier-nek. – Ismerem annyira az embereket, hogy felelősséget vállaljak érte – tette hozzá, s a sötétség elrejtette a mosolyát.

– Meggyőződésem, hogy Mathieu mester hűséges embert nyert ma éjjel…

– Miért nem jön maga?

– Még nincs vége az éjszakának, és dolgom van – simogatta meg a férfi íja fényes fáját.

– Egy újabb üzenet?

– Még nem végeztem a Civakodóval! Párizs népének meg kell tudnia, mi történt vele! Holnap mindenki rajta nevet a tereken. Ezért kíméltem meg. Viszontlátásra, társam! Ha szüksége van rám, tudja, hol talál…

Vállára vette az íját, ráterítette a köpenyét, karon fogta a fiatalembert, aki Bertrade-ot gondjaiba vette, és a többiekhez hasonlóan eltűnt a part mentén.

– Jól van – sóhajtotta Olivier. – Ha még hajnal előtt oda akarunk érni, indulnunk kell.

Gildas amilyen kényelmesen csak tudta, elrendezte Aude-ot, és ráterítette a ruháját, hogy ne fázzon annyira. Hűvös volt az éjszaka, és mintha egyre hűlt volna.

Olivier a holttest felett összezárta a zsák széleit, majd az evezőkhöz ült, meg sem várva, hogy Gildas is elhelyezkedjen. Könnyedén a folyóba lökte a csónakot, hogy elérjék az áramlást. Valóban nehéz volt a jármű, Sancie fia azonban még nem volt tudatában a benne lejátszódó különös változásnak. Cselekvésre vágyott, a természettől kapott erős teste összes izmának megmozgatására, hogy bebizonyítsa magának, hogy még mindig ugyanaz az ember, és semmi sem változott Miközben megveszekedetten evezett, a megszokott imák szavait kereste, de eredménytelenül. Képtelen volt levenni a szemét a mozdulatlan alakról a szövetek alatt, melyet inkább érzett, mint látott.

Pokoli iramot diktált. Nem akarta, hogy Gildas részt vegyen benne. Egyedül akarta visszavinni Aude-ot az apjához, és a másik nem makacskodott.

A kemény evezés jót tett Talán a könnyek is, melyek végigcsorogtak az arcán, anélkül, hogy észrevette volna.

A kemence kövére kuporodva, térdére könyökölve, fejét kezébe temetve Hervé sírt.

Körülötte csend uralkodott, az őt néző három férfi egyike sem mert közbelépni, még Olivier sem, akit felkavart a testvére fájdalma, akinél soha egyetlen könnycseppet sem látott. Ráadásul miféle vigaszt nyújthatna, mely nem hat nevetségesen, ennek a meggyötört, kitaszított férfinak, akit mindenétől megfosztottak, kivéve a becsületét, és aki éppen most tudta meg, hogy az unokaöccsei őrültsége nyomán még ezt a becsületet, sőt a nevét is elvették tőle? Hiszen a feudális törvény kérlelhetetlen volt: bárkit, aki a királyi fenség ellen támad, borzalmas halállal kell sújtani, javait el kell kobozni, saját és rokonai kastélyait le kell rombolni, címerét összetöri a hóhér, neve a becstelenséget jelenti, és örökre kitörlik a lovagok sorából és a nemesi jegyzékből.

Olivier képtelen volt tovább nézni a férfi szenvedését és megaláztatását, akinek egyenes jellemét, vitézségét és nagylelkű szívét mindenkinél jobban ismerte. Letilt mellé vállát a vállához vetve, de ennél közelebb nem merészkedett:

– A Templom tönkretételével – mondta – Fülöp király évek óta arra kényszerít, hogy titokban, álnév alatt éljünk. Belőled favágót csinált, belőlem kőfaragót, aki Mathieu mester jó szíve nélkül már régen halott lenne… A borzalmas hír, melyet sajnálatosan hoztam, nem sokat változtat…

Hervé leengedte a kezét, és felé tárta feldúlt arcát: – Azt hiszed, magamat siratom?

Mint az imént mondtad, mi mindketten semmik vagyunk! Értük sírok, a szegény fiúkért, akikre örök szenvedést mértek. Nem akarom mentegetni őket: tudniuk kellett, mit kockáztatnak, ha ilyen magasra tör a szerelmük. Gautier azonban a keresztfiam volt, és azért ugyan hálát adok az Úrnak, hogy az apám már halott, és nem élte meg háza összeomlását, ott a bátyám…

– Aki megtagadta tőled a menedéket, amikor szükséged volt rá…

– Ez nem sokat számít, és nem is érte aggódom, hanem Agnèsért, Gautier feleségéért, és különösen a gyerekeikért! Mi lesz velük? Még csak három és négy évesek, és a legnyomorultabb ember is megvetheti, vadként üldözheti őket… Ezt a gondolatot nem tudom elviselni!

– Az unokahúgod Montmorency lány, nem azt mondtad? Ők a királyság első bárói.

A főparancsnoki kard szinte apáról fiúra száll náluk…

– Ettől csak még inkább el akarják majd törölni a botrány nyomát. Legjobb esetben Agnèst kolostorba zárják, a gyerekeit meg egy másikba, ha nem rosszabb sors vár rájuk.

Abban az előkelő családban nem szokás a szeretet. Csak a név nagysága és a házasságok fénye számít. Mindent meg fognak tenni, hogy elfeledtessék azt a frigyet, melyet a miénkkel kötöttek, velünk, akiket maga alá temet Philippe és Gautier vére. A hóhér csipeszei még az élethez való jogunkat is elvették…

– Ez borzalmas, tudom… De mit tehetnél? Mit tehetnénk? – pontosított Olivier. –

Az én dolgom mindig a tiéd is volt, ahogyan a tiéd is az enyém!

Ebben a pillanatban Mathieu hangja hallatszott, aki egy padon ült a terem végében, távol a két baráttól, a fia mellett:

– Megmondom, mit tehetünk: megbosszuljuk őket!

– Így lesz – állt fel Olivier –, de ez a mi ügyünk, nem a magáé! Maga és a családja már így is eleget szenvedett, nem kell növelnie a terhet!

– A maguk ügye, azt mondja? Amikor visszahozta a félőrült lányomat és szeretett Bertrade-unk megkínzott holttestét?

Ezek voltak az első viszonylag nyugodt szavak, melyek elhagyták a száját, mióta a kakas kukorékolása-kor, miután Olivier távolléte miatt egész éjjel nem tudott aludni, és a kemence oldalában virrasztott Rèmivel és Hervével, meglátta, hogy a lovag egyszer csak kirajzolódik az éjszakában, karjában a könnyektől eltorzult arcú, eszméletét vesztett, bíbor bársonytakaróba bugyolált lányával. Miután rövid magyarázat után a gondjaira bízta, Olivier közölte, hogy a sógornője élettelen teste a csónakban fekszik egy diák őrizetében. Mathieu-n, akinek először a szava is elakadt, annyira éles dühkitörés vett erőt, hogy egy pillanatra az ép elméjét féltették, és Rèmi és Olivier ketten is nehezen tudták elhallgattatni, nehogy üvöltözése fellármázza a környéket, egészen a kis királyi kastély őrségéig…

Azután a fájdalmat könnyek váltották fel. Bár a megbecsülésnél melegebb szálak sosem fűzték a sógornőjéhez, iszonyattal töltötte el, amit a Civakodó hóhérai műveltek vele, és miközben felhozták a lepedőbe csavart holttestet, a fogát csikorgatta és átkokat szórt, akkora átéléssel, hogy Juliane saját fájdalmát elhallgattatva vizet hozott a konyhából, és az arcába loccsantotta:

– Nincs elég bajunk, még a környéket is a nyakunkra akarja hozni, férjem uram?

Bertrade a nővérem volt, mégis maga üvölt, mint egy sebzett farkas? Adjon inkább hálát az égnek… és Messire Olivier-nek, hogy a lányunkat élve hazahozta…

Az eljárástól megdöbbenten, melyre sosem hitte volna képesnek a bölcs és nyugodt Juliane-t, Mathieu összeszedte magát, morogva megtörölközött, és miután az asszonyok letették Bertrade-ot a konyhaasztalra, hogy elvégezzék a halott mosdatást, Aude-ot pedig egy kupa meleg tejjel ágyba fektették a nagyanyja felügyelete alatt, csatlakozott a férfiakhoz, hogy meghallgassa Olivier részletes beszámolóját a történtekről.

Előtte azonban teljesítette a hála és a vendéglátás kötelességeit Gildas d'Ouilly felé.

Az idegen váratlan felbukkanása nem volt ínyére, hisz a diákokat általában üresfejű

bajkeverőknek tartotta, akik inkább hajlanak az orgiákra, mint a kegyes cselekedetekre.

Az azonban, hogy ez a diák spontán módon részt vett Aude kiszabadításában, köszönetet érdemelt. Mathieu hangulata mégsem tért vissza a megszokott derűhöz.

Étellel kínálta Gildast, ahogyan Olivier-t is, majd felajánlotta a diáknak, hogy pihenjen egy keveset a fészerben, ahol a két templomos és Rèmi laknak. Gildas visszautasította, érezve, hogy az építőmester szívesebben beszélgetne az övéivel a számára ismeretlen fiú jelenléte nélkül. Már az is elég volt, hogy tudta, hol rejtőznek…

– Hajnalodik – mondta –, és nem olyan hosszú az út. Visszamegyek a kollégiumba… de megengedi, hogy valamelyik nap eljöjjek érdeklődni?

– Igazán azt hiszi, hogy olyan helyzetben vagyunk, hogy látogatókat fogadhatunk?

– morogta fásultan Mathieu. – Hálásak vagyunk magának, de mindenkinek jobb lenne, ha még a létezését is elfelejtené ennek a háznak, és mindazoknak, akik itt találtak menedéket.

– Remélem, nem attól tart, hogy feljelentem? – kiáltotta felháborodottan a fiú. –

Hisz én is törvényen kívüli lettem, amikor a társaimat magammal rántva a torony ostromára indultam.

– És meg is köszöntem! Kiérdemelte a hálámat. Imádkozni fogok magáért, de ennél többet ne kérjen, és hagyjon sorsunkra! Különben is, lehet, hogy holnap már nem vagyunk itt!

Merev, szinte sértő volt a hangja, és látva, hogy a diák elvörösödik felhorkanó haragjában, Olivier a védelmére akart kelni. Neki sem volt kedvére a makacsság, mellyel a fiú a nyomába – pontosabban Aude nyomába – szegődött, de a tettei mégiscsak kedvesebb bánásmódra jogosították fel. Rosszul járt azonban: Mathieut-t annyira elöntötte a harag, hogy ellene fordult:

– Tudom, mit beszélek! Minek kellett idehoznia ezt a fiút?

– Csak nem veti a szememre, hogy elfogadtam a segítségét? – vágott vissza a lovag.

– Valójában Mathieu mester, alig ismerek magára…

– Apám, gondolja végig, mit mond és kinek mondja. Bocsásson meg neki, Olivier!

Felkavarta a szörnyűség, ami a húgommal és a drága nagynénémmel történt, és…

– Elég felnőtt vagyok, hogy magam kérjek bocsánatot, és Olivier tudja, hogy majdnem ugyanúgy szeretem, mint téged…

Ezzel kiment és becsapta maga mögött az ajtót, hagyva, hogy Rèmi kísérje ki Gildast, és nyugtató balzsammal kenegesse sértett önérzetét. Amikor a fiú visszajött, apját a nagy teremben találta a hátsó padon ülve, némán, de egyre sötétebb arccal hallgatva, amint Olivier szinte szóról szóra elismétli a királyi hirdetményt a bűnös hercegnők és szeretőik sorsáról. Ezután mondták fel a szolgálatot Hervé d'Aulnay idegei…

– Bosszuljuk meg őket? – vette át a szót. – Pillanatnyilag nem ezt érzem a legfontosabbnak. Azon túl, hogy a Templom törvénye tiltja a személyes bosszút, sokkal szívesebben sietnék a szegény Gautier gyermekeinek segítségére.

– Tényleg azt hiszed, tehetsz valamit? – kérdezte Olivier végtelen együttérzéssel.

– Valójában nem tudom, csak annyit érzek, hogy addig egy perc nyugtom sem lesz, míg nem szerzek valamiféle bizonyosságot. Ehhez pedig Moussyba kell mennem. Talán még nem volt idejük lerombolni a kastélyt. De ha meg is tették, valaki csak tud felvilágosítással szolgálni…

– Végül is miért ne? Majd meglátjuk…

– Meglátjuk? Velem akarsz jönni?

– Remélem, nem lep meg.

Mathieu azonban még nem végzett. Elhagyta a padját, és odament a két baráthoz:

– Nem érzik úgy – szólalt meg, s hangja lágysága különös kontrasztot alkotott az ötlete erőszakosságával –, hogy a segítségnyújtás hatékonyabb lehetne, ha Fülöp király nincs az élők sorában? Először meg kell ölni, hogy valóra váltsuk Jacques mester jóslatát. A pápa meghalt, Nogaret-val nem tudom, mi van, de valaki majd csak megöli őt is. Ha a király meghal, a döbbenet és iszonyat sújtotta nép sietve kiszabadítja majd áldozatait, bekötözi sebeit…