– Ha a király meghal, a Civakodó fog uralkodni, és maga is láthatta, mire képes –

vetette ellene Olivier. – Gondolja, hogy nyernénk a cserén?

– Jobban tenné, ha róla nem is beszélne – csikorgatta a fogát Mathieu. – Miért hagyta életben, amikor a kezében volt az átkozott tornyában?

– Mert nem vagyunk gyilkosok, és ez vonatkozik a király személyére is, akit szent olajjal kentek fel. Ráadásul Pierre de Montou, aki a vállalkozásunk lelke volt, úgy ítélte meg, hogy azzal, hogy megalázza, és köznevetség tárgyává teszi a Civakodót, nagyobb szenvedést okoz a királynak, mintha megfosztaná elsőszülött fiától. Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy Szép Fülöpnek nem tettünk volna szolgálatot azzal, ha megöljük Lajost, hisz Philippe de Poitiers-ban minden megvan, hogy nagy király legyen. Vagy legalább régens a kis Jeanne kiskorúsága idejére… akit, ahogy most alakulnak az események, könnyen fattyúnak nyilváníthat a Civakodó!

– Talán! Ennek ellenére az uralkodóváltás jót tenne az ügyeimnek, és úgy kell intéznünk, hogy a lehető leghamarabb megtörténjen…

– Ennek a szépséges műnek kívánja mostantól szentelni magát? – kiáltott fel Juliane, aki egy ideje a konyha küszöbén állt. – Elment az esze, Mathieu de Montreuil, vagy úgy gondolja, még nem szenvedtünk eleget?

– Nyugalom, asszony! Jacques mester átkának be kell teljesülnie, és egy ekkora ügyért semmi sem drága!

– Nem elég drága? Magát keresik, és a fiunkat is. Nincs otthonunk, és ha szegény nővérem nem engedte volna meg, hogy ide költözzünk, az utcán lennénk, valami lyuk mélyére rejtőzve, hacsak nem kapták volna már el, és nem himbálózna Montfaucon egyik láncán. Legalább nem tizedelődött meg a családunk, és bár hamarosan nem lesz miből élnünk, együtt vagyunk. Ezért hálát kell adnunk az Úrnak, ahelyett, hogy felszítjuk a haragját, és halálos bűnnel terheli meg a lelkét. Az ő kezében van a bosszú, és majd ő lecsap, amikor jónak látja. Ahogy mondta, a pápa halott. Legyen türelemmel.

Ne tartsa magát az ég küldöttének, amikor éppen hogy felgyógyult!

– Asszony, sosem mert még ilyen hangon beszélni velem!

– Talán mert eddig nem adott rá okot! Bölcs és a maga módján nagy ember volt, a szellemét a szép művek töltötték ki, melyeket Isten legnagyobb dicsőségére épített, s melyeket csodáltam! Ami őket illeti – tette hozzá a két lovagra mutatva –, joguk van azzal törődni, hogy segítsenek azoknak, akik a családjukból megmaradtak! Engedje el őket!

Mathieu nem felelt, de a rájuk szegeződő nyugtalan pillantásából Olivier megérezte, hogy azért aggódik, hogyan védelmezi meg Rèmivel kettesben az asszonyokat, ha újabb baj éri őket, tudva, hogy csak a jobb karját tudja használni.

Talán csak azért kiáltott halált Szép Fülöpre, hogy visszanyerje önbizalmát saját egykori erejében… Szerencsétlen férfi bizonyára jobban szenvedett, mint hitte volna.

Olivier rámosolygott:

– Juliane asszonynak igaza van, Mathieu mester. Nem szabad sürgetni a dolgokat.

A nagymester egy éven belül idézte Isten ítélőszéke elé a királyt: hagyjon neki időt a cselekvésre… és lábadozzon tovább, nyerje csak vissza az erejét, melyre mindannyiunknak szüksége van. A magunk részéről, engedelmével, Bertrade asszony temetése után elmegyünk Moussyba, de rögtön visszatérünk, amint bizonyosságot szereztünk Agnès d'Aulnay és a gyerekei sorsa felől…

A felhő eltűnt a fáradt tekintetből, és az építész szája sarkában gunyoros grimasz jelent meg.

– Azt hiszem, barátom, túlságosan jól ismer már! Tegyen, ahogy jónak látja! A gyerekeknek gyakran kell szenvedniük az apáik bűneiért…


* * *

Bertrade megmosdatott, felöltöztetett és gondosan megfésült holttestét a nagyterem asztalára fektették, melyet fehér lepedővel takartak le. Párnát helyeztek a feje alá, és a rögtönzött ravatal négy sarkába gyertyát állítottak. Összefonták a halott kezét a mellkasán, és ujjai közé rózsafüzért csúsztattak. Az asszonyok csodálatos munkát végeztek, hisz a csukott szemű arc, melyet szorosan tartott a finom vászon főkötő, nem sokat őrzött meg az átélt szenvedések nyomaiból.

Mielőtt visszavonult volna pihenni egy keveset, Olivier hosszan elnézte az örökre mozdulatlanságba dermedt arcot, melyet úgy szeretett volna kifaggatni a furcsa, utolsó mondat miatt, mely ketrecbe zárt mókusként száguldozott az elméjében: „Szereti magát”…

Kétség sem fért hozzá, kire vonatkozott: Aude-ra. Azt azonban a lovag képtelen volt felfogni, hogyan lehetséges ez. Évek óta nem látta, és a gondolataiban kislányként élt tovább. Mégis szeretné őt, az érett kor határára ért férfit, akit már hét éve megfosztottak templomos lovagi presztízsétől? Amikor felidézte teljesen felfedett szépsége felkavaró – és gyötrő! – képét, hihetetlennek tűnt. Sőt, őrjítőnek! Mostantól égető álmai, melyek rémséggé változtatták éjszakáit, arcot is kapnak, még akkor is, ha a gyönyörű lány a feje feletti szobában pihen a Nesle torony démonaival küzdve, az őrület kapujában… Még egy ok, hogy elmenjen innen. A segítség, melyre Aulnay-nak szüksége volt, talán számára is jótékony lesz…

Bertrade eltemetése felvetett egy problémát: a passiacumi ház a távoli auteuil-i parókiához tartozott. Ráadásul az, ha idehívnak egy ismeretlen papot, hogy lássa el a végső teendőket a tulajdonos körül, akit szinte sosem láttak itt, veszélyes lehet.

Vidéken hosszúak a napok és ritkák a szórakozások, így a nyelvek legalább olyan gyorsan peregnek, mint a városokban. Nem is beszélve a királyi kastély közelsége jelentette veszélyről… A bujkálóknak le kellett mondaniuk arról, hogy a megszentelt napokon misére menjenek és áldozzanak, és be kellett érniük azzal, hogy az előírt órákban egybegyűlnek és közösen imádkoznak a jobb napokra várva. Juliane azonban nem akarta megszenteletlen földbe, a gyümölcsösbe temetni a nővérét. Mathieu hiába magyarázta neki, hogy ha Montou embereinek nem sikerült volna kihúzniuk a vízből a zsákot, melybe zárták, a holtteste most a Szajna torkolata felé úszna, a felesége tőle szokatlan makacssággal kapaszkodott a gondolatba:

– Szegény nővérem gyónás nélkül halt meg, nem vette fel az utolsó kenetet, senki sem áldotta meg, és maga mégis azt akarja, hogy beleegyezzek, hogy a kertje végében egy gödörben földeljék el? Milyen keresztény maga, férjem uram?

– Olyan, aki hiszi, hogy az Úr nem tagadja meg könyörületet egy rendes asszony lelkétől, aki soha senkinek nem ártott, és akit ráadásul az a sorscsapás ért, hogy egy semmirekellő mészárolta le.

– Igaz, de félek, nehogy ugyanezt az utat kövesse maga is, Mathieu mester, maga, aki csakis bosszúról álmodozik, olyannyira, hogy a királygyilkosságtól sem riadna vissza. Be merné vallani egy papnak, mi lakozik ma a szívében? Már a kárhozattól sem fél?

– Nem, mert hiszek az isteni igazságszolgáltatásban, mely biztosabb és nagylelkűbb, mint az embereké. Miért nem megy rögtön a kastélyba, és kéri meg a káplánt, hogy adjon helyet a kápolnájában? Azután talán lenne olyan jó az a káplán, és elmond egy misét a férjéért és a fiáért, akiket felkötnek, aztán a várárokba dobják, amit a varjak meghagynak a holttestükből…

Ez a borzalmas kép észre térítette Juliane-t, aki zokogva egy zsámolyra rogyott, de bánatának sem sikerült éket vernie a férje haragjába. Ezt látva Mathilde, aki amíg az unokája aludt, lejött, hogy kivegye részét a virrasztásból, jónak látta, ha közbeavatkozik:

– Semmire sem megyünk a vitatkozással – jelentette ki. – Miért nem kéritek meg Blandine-t és Aubint, hogy vezessenek el oda, ahová hetente egyszer felváltva eljárnak egy kevés élelemmel?

Juliane szipogott, kifújta az orrát és megtörölte a szemét:

– Nem is vettem észre… Honnan tudja?

– Nincs más dolgom, mint kinyitni a szemem és figyelni. Ez az öreg pár, mely nem csap nagyobb zajt, mint egy egér, s mely oly nagy segítségünkre van, miközben a lehető


legkevesebbet mutatkozik, éli az életét… és vannak barátai is. Egy legalábbis!

– Igen? – nézett fel Mathieu. – Kicsoda?

– Egy remete, aki a szomszédos erdő egyik barlangjába vonult vissza. Aubin véletlenül fedezte fel egyszer, amikor az elszökött disznaja után szaladt. Nem tudja sem a nevét, sem azt, honnan jön, de pap, aki mindennap mondhat misét, hála a kenyérnek és a bornak, melyet rendszeresen visznek neki…

– Mégis Auteil-be mennek vasárnaponként, ahogy mindig is tették! Úgy irigylem őket! – sóhajtotta Juliane.

– Természetesen, különben tömeg lenne az erdőben. A remete pedig ragaszkodik a magányához… és talán a titkához, de szerintem remélhetjük, hogy elfogadja egy szerencsétlen asszony társaságát, aki egy herceg őrült kegyetlenségének esett áldozatul

– tette hozzá lágyan Mathilde.

Valóban, ez jó megoldásnak látszott. Aubin annál is szívesebben vállalta, hogy a remete segítségét kéri, mert a többiekhez hasonlóan ő is arra vágyott, hogy a jótevője illő temetést kapjon. Azonnal útnak is indult, és amikor besötétedett, az élére állt a kis menetnek, mely utolsó útjára kísérte Bertrade-ot. Olivier és Hervé vitték a halottat, mögöttük lépkedtek a többiek. Csak Mathilde maradt a házban a még mindig eszméletlen, bár már kevésbé lázas Aude ágya mellett, és Margót, hogy szükség esetén segítséget nyújthasson az öregasszonynak.

Nem volt hosszú az út. Kicsit nehéz volt megtalálni, de Aubin és a felesége annyiszor megtették már, hogy csukott szemmel is odataláltak volna. A remete a sír mellett várta őket, melyet délután ásott Aubinnel, két lépésre a barlangtól. Sovány, aszott férfi volt, akinek kócos ősz haja és dús szakálla egy színevesztett, szakadozott, Blandine által ezerszer megvarrt csuhára hullott, mely egykor szerzetesi öltözék lehetett. Félelmetesen piszkos volt, és madárijesztőre emlékeztetett, de tüzes hit ragyogott belőle, és talán sosem mondtak még temetési szertartást több melegséggel és együttérzéssel. Mivel a remete megáldotta az erdőnek ezt a szegletét, Bertrade ugyanolyan keresztény földben nyugszik majd, akár egy temetőben.

Mindenki sírt, amikor a gödörbe fektették, még Olivier és Hervé is, akik pedig nem ismerték az elhunytat, olyan megható szavakkal búcsúztatta a barlang furcsa remetéje ezt a polgárasszonyt, akinek az élete kényelmes házakban és egy gyakorlatilag királyi udvarban zajlott, és akinek a férje mellett kellett volna nyugodnia a Saint-Laurent-templom temetőjében, mely alá a rőfösök gazdag céhe tartozott, de akit egy felesége megalázta herceg dühe arra ítélt, hogy egy folyó vizében végezze, és végül nem talált más nyughelyet, mint egy sáros gödröt egy erdő mélyén…

Olivier napközben bükkfából keresztet faragott, melyet a sír fölé állítottak, hogy jelet hagyjanak, és a jövő tudja, hogy nyugszik itt valaki, ám nem véstek rá nevet, és bizonyára eljön majd a nap, amikor a remete is eltűnik, és semmi sem marad hátra…

Másnap hajnalban a két egykori templomos útnak indult a Szajna mentén, Párizson át, ahol ráfordulhatnak a Soissons-ba vezető régi római útra.

Másnap estére érkeztek meg…



* * *

Még égett a kastély…

Síksági erőd volt, melynek árkait egy folyó tiszta vize táplálja, a közelben egy faluval és egy templommal, de úgy égett, mintha csak fából és vályogból épült volna, akár egy kunyhó, nem pedig nagy faragott kövekből, melyeket egy évszázaddal azelőtt metszettek ki a kőfejtőből. Bár a külső falak még omladozva tartották magukat, a belső

épületekből nem sok maradhatott Nogaret emberei nem fukarkodtak a lőporral, hiszen a pokolból felszálló sűrű fekete füst alatt a nagy torony tetejéből lángok csaptak fel.

Messzire hallatszott a tűz heves ropogása. Talán egészen az erdő mélyéig, melynek sűrű, sötétzöld szőnyege övezte a birtok körül művelt területeket. A víz túlpartjáról a falusiak szürke kőszoborként figyeltek…

Amikor a katonák behatoltak a kastélyba, bizonyára az erdőbe menekültek, de most, hogy halálos művük bevégeztével távoztak, a falubeliek visszatértek: örültek, hogy érintetlenül találják kunyhóikat. Csak álltak ott, megbabonázta őket az apokalipszis, melyben összeomlik uraik családja… Valószínűleg nem tudták felmérni, mekkora a katasztrófa. Csak annyit tudtak, hogy semminek sem szabad maradnia abból a házból, ahol bűnözők születtek, akik hallatlan merészségükben a királyi felség ellen támadtak. Mielőtt elmenekültek volna, a tüzet hozók parancsnoka még ezt kiáltotta oda nekik, és ahogy nézték, amint a kárhozatra ítélt Aulnay-k kastélyát elemésztik a lángok, azon tanakodtak, vajon nem űzik-e el őket, parasztokat is.

Bár útközben Hervé igyekezett felkészülni a háza romba dőlését hirdető drámai helyzetre, arra nem számított, hogy a király emberei ennyire gyorsan cselekszenek.