Letaglózta a szörnyű látvány. A hosszú gyaloglásban megfáradt lábát megdermesztette az irtózat, lerogyott egy útszéli kereszt alapzatára, de eszébe sem jutott, hogy imádkozzon. A látvány rosszabb volt, mint képzelte: a parasztok reszkető sorain kívül egy lelket sem látott, akitől megtudhatta volna, hogy a parázs élő emberek sírja lett-e egyben.

Olivier összefont karral, némán és sötéten állt mellette, és a borzalmat figyelte, képtelen volt szavakat találni, melyek elcsitították volna a szinte a húsában érzett szenvedést, hiszen nagyon szoros volt a kötelék közte és a Templomtól kapott testvére között Ezért meg sem lepte, hogy Hervé felteszi a benne is felmerülő kérdést:

– No de hova lettek? Hol van a bátyám, a sógornőm és az embereik? Csak nem zárták be őket, mielőtt meggyújtották a tüzet?… Borzalmas lenne!

– Borzalmasak az idők… szerintem a rokonaidat mégis inkább letartóztatták és elvitték valamelyik börtönbe…

– Az sem lenne sokkal jobb, de nem hiszem, mert ismerem a bátyámat, a kemény szívét, a fennhéjázó hangulatait, a szélsőséges természetét és a vitézségét is! Tíz évvel idősebb nálam, de a lándzsával vagy karddal vívott párbajban még ma is legyőzne!


Biztosan nem adta meg magát harc nélkül…

– Harcolna a király ellen? Hisz végül is erről van szó!

– Habozás nélkül! Ahogyan én is megtettem, és megteszem újra. Gondolj bele, hogy nem volt vesztenivalója, hisz nincs többé neve, sem becsülete…

– Meg kell tudnunk! Maradj itt, kikérdezem a parasztokat…

– Nekem kell odamennem – állt fel Hervé.

– Pedig, testvérem, nyugton fogsz maradni. Téged gyerekkorod óta ismernek.

Engem sosem láttak. Én csak erre járó vagyok, egy munkát kereső kőfaragó… velem szóba állnak…

– Nem vagyok biztos benne… Túlságosan megrémültek, és egy újabb idegen közeledtére, legyen az akár vándor szerzetes, könnyen elmenekülhetnek…

Egyikük sem hallotta az asszony – bár az „ifjú hölgy” vagy „kisasszony” kifejezés jobban illett volna rá – közeledtét, aki hirtelen felbukkant előttük.

Nem parasztlány volt. Magas alakját hosszú fekete köpeny burkolta be, melynek hátraengedett csuklyája nőies, intelligens és erős jellemű arcot fedett fel. Bőre meleg elefántcsontfehér volt, haja barna, vonásai mozgékonyak, s nagy, sötét szemének árnyalatát képtelenség volt kivenni a sötétedésben. Egyenesen állt, de nem mereven, tartása egyszerre tükrözött természetes büszkeséget és bájt. Kesztyűs kezében lovaglóostort tartott. Ezt látva a két férfi meghajolt.

– Nemes hölgy – kezdte Olivier, de a megszólított egy mozdulattal félbeszakította, és a társához fordult:

– Maga Hervé d'Aulnay, ugye?

– Gondolja?

– Ó, kétségtelen. Maguk Aulnay-k mind hasonlítanak egymásra. Bár maga nem is annyira a szerencsétlen bátyjára, mint a szegény bolond Gautier-ra emlékeztet. Viszont ha maga a család utolsó élő férfi tagja, csakis Hervé lehet.

– Az utolsó élő férfi? Úgy érti, a bátyám halott? Az ismeretlen fejével a tűz felé mutatott, míg hangja haraggal telt meg:

– Odabent van, és mostanra semmi sem maradhatott belőle… Sem hűséges feleségéből, aki nem akart elválni tőle.

– Megölték őket?

– Aulnay nagyúr elutasította az ediktumot, mely nincstelen senkiségre ítélte. Vitéz bátorsággal, büszkén küzdött. Megölték, ahogyan Isaure asszonyt is, aki fájdalmas kiáltással rogyott a holttestére, míg a cselédek és szolgák elmenekültek. Annyi ideje sem maradt, hogy megcsókolja. Egy lándzsa vasa a férje testéhez szögezte…

– Istenem! No de honnan tudja mindezt? A sógornőm társnője volt?

A finom vonalú száj megvető ráncba húzódott:

– Villeneuve úrnő vagyok, Marianne. Néhai férjem tavaly lelte halálát a pünkösdi dammartini tornán. Tudja meg, hogy Agnès de Montmorencyvel gyermekkorunk óta barátnők vagyunk. És ez a barátság csak még szorosabb lett, amikor hozzáment a maga Gautier unokaöccséhez. Biztosan emlékszik rá, hogy Villeneuve nincs messze…


Hervé meghajolt:

– Valóban… Emlékszem Damien nagyúrra, aki a bátyám barátja volt… és kortársa…

No de a maga férje inkább a fia lehetett…

– Nem, ő maga. Ötvenéves volt, amikor hozzáadtak… Azt pedig, ami itt történt, onnan tudom, hogy itt voltam, csak nem a kastélyban. Olyan szép idő volt, hogy Agnèsszel és a gyerekekkel a gyümölcsöskertben sétáltunk.

– Miattuk jöttem vissza. Ők nem…

– Ne aggódjon, élnek… Amikor láttuk, hogy megérkeznek Nogaret katonái, Agnès megkért, hogy maradjak a kicsikkel, ő pedig visszament a kastélyba, hogy megtudja, mi történik. Azután nem jött vissza. Bevallom, egy pillanatig nem tudtam, mit tegyek: odabent megkezdődött a harc, és láttam, hogy Philippe és Aline dajkája iszonyodva szalad elő. Agnès küldte hozzám, hogy vigyem biztonságba a gyerekeket. Szegény asszony halálra rémült, és csak dadogott, de végül megértettem, hogy a király emberei közt ott volt Agnès egyik fivére, hogy őt magával vigye… de a gyerekek nélkül!

Az utolsó szavak legyőzték Olivier hallgatását, aki diszkréten félrehúzódott.

– Miért a gyerekek nélkül?

A hölgy pillantásában nem volt semmi melegség. Úgy gondolta, az ismeretlennek nem szabad a beszélgetésbe avatkoznia. Mégis hajlandó volt válaszolni:

– Aulnay-k… vagyis semmik. Egy elítélt gyermekeinek nincs helyük a Montmorency családban. Hozzáteszem, Agnèst is erővel vitték el. Épp annyi ideje volt, hogy kiküldje hozzám Marie-t, hogy vigyem el a gyerekeket, míg nem késő. Ezt tettem… Uram, megmondaná, kicsoda?

– Olivier de Courtenay…

– Courtenay? Híres név!

– De kis személyiség. Én is templomos voltam.

– Bocsásson meg – felelte a hölgy kissé megenyhülve. – A tegnapi események bizalmatlanná tettek… és egy kissé támadóvá.

– Ki ne lenne az ilyen körülmények között? Tehát a gyerekek magánál vannak?

Sikerült elvinnie őket?

– A dajkájukkal együtt, de nem volt könnyű. Nem mehettem a kancámmal, mely az istállóban állt, és gyalog indultunk el. Marié vitte Philippe-et, én Aline-t. Szerencsére hamar elértük az erdőt… és a Gaucher torony nincs messze.

– Szeretném látni őket – jelentette ki Hervé. – Túl nagy kérés lenne, hogy…

– Hívjam meg magamhoz? Ez természetes. Itt nincsenek biztonságban. Jöjjenek.

Gondolom, sokat gyalogoltak idáig.

– Meg lehet szokni – felelte Olivier mosoly árnyékával.

Villeneuve úrnő karcsú válla megemelkedett a bő fekete köpeny alatt, és a két férfi orra alá emelte pálcáját:

– Nos, nekem is meg kell szoknom! Egyetlen öszvért leszámítva semmi sem maradt az istállómban, és bevallom, abban a reményben jöttem most vissza, hogy megtalálom a kancám. Nogaret emberei azonban biztosan elvitték a többi zsákmánnyal együtt, mielőtt felgyújtották a kastélyt. Jöjjenek velem, uraim!

Megindult előttük az ösvényen, melyen érkezett, és hamarosan elnyelte őket az erdő sűrűje. Körülbelül egy mérföldet mentek. Marianne haladt az élen, felvetett fejjel, határozott léptekkel, feleslegessé vált lovaglóostorával itt-ott megcsapkodva a növényeket. A két férfi nem mert felzárkózni mellé – úgy érezték, nem akarná –, és csendben követték, de körülbelül ugyanazzal a gondolattal: az ifjú hölgy bizonyára gazdagabb címekben, mint aranyban, hisz egyetlen kanca elvesztése így felkavarta.

Különösen Hervét lepte meg, hisz emlékezett, hogy gyermekkorában Villeneuve ura jelentős uraság volt, és a kastélya, bár nem volt olyan nagy, mint Moussy, méltó helyet foglalt el a környék nemes otthonai között, és nem megvetendő termőföldek és erdőségek tartoztak alá. Ráadásul nehezen tudta elképzelni, hogy egy a Montmorency családhoz közel álló kisasszony egy többé-kevésbé elszegényedett öregúrhoz menjen hozzá…

Közelebb érve megállapíthatta, hogy megváltoztak a dolgok… A Gaucher torony – a kastély – sosem volt impozáns épület: inkább erőteljes udvarház, mint kastély volt, de egykor egészség és prosperitás levegőjét árasztotta, mely mostanra szertefoszlott. Mint Moussyban, itt is a folyó táplálta az árkokat, de mivel sosem tisztították, elzöldült a vize. Zöldek voltak a falak is, melyeken a mohának sem sikerült elrejtenie a gyíkokat. A kőcsipkék omladoztak, a tető több helyen rogyadozott, és a felvonóhíd lánca, melyet nem sokat használhattak, rozsdától vöröslött. Az egykori, tíz főre tervezett őrházban csak két őr volt, s ők is elég öregnek látszottak.

Az udvar közepére érve, ahol szabadon nőtt a fű, Marianne visszafordult a társai felé:

– Íme a palotám! – jelentette ki keserűségét rosszul leplező iróniával. – Isten hozta önöket!

– Ez hihetetlen! – suttogta Hervé. – Csak a Gaucher torony fantomja! Hogyan jutott idáig?

– A tornák miatt, lovag, a tornák és az egyéb ünnepségek miatt, melyeken mindenáron részt kellett venni, méghozzá nagy pompával, s melyeken ritkán nyertünk!

Az utolsó végzetesnek bizonyult, de bevallom – tette hozzá hirtelen kegyetlenséggel a hangjában –, hogy megkönnyebbülten lélegeztem fel. A földek és a többi vagyonunk is ráment. A következő tornán biztosan elvesztettük volna még a házat is. Jöjjenek! Azért a konyhában még van mit enni…

Tágas, egy egész marha megsütéséhez is elég nagy kandallójával, melyben mindössze egy üst rotyogott fel-felemelkedő fedővel, hosszú asztalával, padjaival és csodálatosan karbantartott eszközeivel a konyha az udvarház egyetlen élő helyiségének hatott, hisz a bútorok nagy részétől megfosztott termekben csak az egykori gazdagság visszfénye tükröződött. Olivier-t mégis Valcroze-ra emlékeztette, a belőle áradó melegség miatt, és a középpontjában álló asszony miatt. Idősebb volt Barbette-nél, de ugyanolyan gömbölyded, ősz hajú és nevetős szemű. Jacotte volt a neve, és tizenöt éves Tiennot fiával ők ketten alkották a ház személyzetét. Normális időkben legalábbis, mert most egy szép, pirospozsgás parasztlány ült az asztalnál, és két szőke kisgyereket etetett, a kislányt a térdére ültetve. Természetesen Marie volt, a dajka.

A meghitt hangulatba lépve Hervé csakis a gyerekeket látta. Nem ismerte őket, hisz a születésükkor már Aumont lovag favágóközösségében élt, és elszakadt a családtól, de egyetlen pillantás elég volt, hogy felismerje a rokonságukat, hisz bajosabb kicsiket nem is képzelhetett volna. Szőkék voltak és kék szeműek, kerek arcocskájuk meglepő hasonlóságot mutatott, mintha ikrek lettek volna, bár Philippe egy évvel idősebb volt a húgánál. Hangot is adott nagyobb erejének, és kanalával ütötte az asztalt, hogy repetát követeljen, míg úgy tűnt, a dajkának nehezebb dolga van a szoknyájába vackolódó kislánnyal. Aline törékenyebbnek látszott a kisfiúnál, aki szemmel láthatóan kicsattanóan egészséges volt.

Kopogását abbahagyva Philippe szigorú szemmel méregette a dús hajú és szakállú ismeretlent, aki megállt vele szemben az asztal túloldalán, és elragadtatott arccal nézte őt, ami sehogyan sem tetszett a kisfiúnak. Fenyegetőn felé emelte a kanalát:

– Nem! – jelentette ki határozottan. – Csúnya vagy!

Hervé a többiekről megfeledkezve széles mosollyal könyökölt az asztalra:

– Csúnya? Ugyan, nem, a nagybátyja vagyok, Messire Philippe. Nem tetszem magának?

– Nagybácsi? – ráncolta a szemöldökét a kisfiú. – Nem! Csúnya, mondom!

Olivier és Marianne mosolyogva figyelték a jelenetet, Olivier mosolya azonban hamar lehervadt. A fiatalasszony, ha nem is nyomorgott, szemmel láthatólag nehéz körülmények között élt, bár úgy tűnt, ez nem befolyásolja jellemét. Két gyerek bizonyára nehezen vállalható teher számára.

– Mit fog csinálni velük? – kérdezte, miközben Hervé és az unokaöccse párbeszédét figyelte, aki nehezen akarta elismerni a családi köteléket.

Marianne a karjába vette Aline-t, akinek etetését Marie abbahagyta. A kis, szőke fürtös fej boldog sóhajjal simult a nyakához.

– Micsoda kérdés! – pillantott a lovagra az asszony. – Természetesen itt tartom őket. Nehezen tudnám elképzelni magam, amint magukra hagyom őket az út szélén, vagy elviszem szegényeket egy kolostor kapujához, ahol mindenüktől, még a nevüktől is megfosztanák és a méltatlanság pecsétjével bélyegeznék meg őket. Megalázott, nyomorúságos… és bizonyára rövid élet várna rájuk… Soha! Szeretem őket, képzelje el!

– Bocsássa meg a nyerseségem, de el tudja tartani őket?

– A zöldségeskertből és az állattartásból van mit ennünk. Van egy gyümölcsösöm is, és néhány bárányom, melyek gyapja öltözteti majd őket. Ami a többit illeti, Isten kezében vagyunk, de ha az anyjuk nem tudja magához venni őket, itt maradnak… Most kezet mosnának? Mindjárt felszolgálják a levest.

– Csak a kezünket? Engedelmével megmosakodnánk az udvari kútnál. Ha a kis Philippe reakcióját nézzük, ijesztően piszkosak lehetünk!