– Ahogy kívánják! Előkészítenek maguknak egy szobát…

– Ne, köszönjük, madame! Nem kérünk szobát! Az egyik csűrben alszunk. Még mindig templomosok vagyunk, tudja…

– És nem alhatnak egy fedél alatt egy nővel, igaz, is… Úgy lesz, ahogy óhajtják.

Talán hogy Courtenay-nak mutassa, hogy nem annyira nincstelen, mint hiszik, Marianne a díszteremben szolgáltatta fel a vacsorát, ahonnan eltűntek a kárpitok és szőnyegek, csak egy címergyűjtemény maradt, mely a család előkelőségéről tanúskodott, és a kandalló felett egy nagy, kétkezes kard. Semmi sem szolgálta a kényelmet, a helyiség mégis nemességet árasztott. Az asztalt fehér abrosz borította, egy csokor friss virággal. A fiatalasszony ezüstszegélyes kis gallérral egészítette ki fekete ruháját, melyhez hófehér muszlinkendőt kapcsolt.

Olyan kecsesen és méltón invitálta az asztalához a vendégeket, mintha csak a Montmorency családban lennének, vagy bármely más nemesi házban. Fűszeres nyúlragut szolgáltak fel vaddisznópástétommal – maga Marianne vadászott! –, és a kertben termett cseresznyét. A bor Burgundiából származott, s egykor a nászajándéka részét képezte, melyet azóta is gondosan őrzött.

Különös módon leginkább Olivier-vel beszélgetett. Hervé elgondolkozva, csendben evett-ivott, tekintete azonban gyakran állapodott meg vendéglátójukon, de Olivier képtelen volt megfejteni kifejezését. Courtenay nem volt beszédes természetű, inkább Marianne beszélt, a családjáról és az életéről kérdezte, mindarról, ami azóta történt vele és Hervével, hogy a Templom összeomlott… Ő is mesélt magáról, nem hivalkodón, csak hogy a vendéglátói kicsivel többet megtudjanak róla.

A nemesi Dougny családban született, és árván maradt, miután az apja meghalt Flandriában, az édesanyja pedig a szülés fájdalmában vesztette életét. Mivel rokonságban állt a Montmorency családdal, náluk nevelkedett Agnès mellett, aki olyan volt számára, mint a testvére. Amikor Agnès hozzáment Gautier d'Aulnay-hoz, elintézte, hogy Marianne is a közelben találjon férjet. A lány pedig inkább iránta érzett gyengédségből, mint szíve hajlandóságából mondott igent Villeneuve bárónak, aki, bár a lány nem nélkülözte a bájt, legalább annyira értékelte a hozományát, mint a személyét… Sajnos nem telt sok időbe, és a kérdéses hozomány szertefoszlott mindazzal, amit Damien még megőrzött egykori szép örökségéből.

Az általa nem kívánt frigy dicstelen vége nem keserítette el Marianne-t. Sőt, életének ezt a rövid szakaszát humorral fűszerezve festette le, a két férfi örömére, hisz egyikük sem szerette a siránkozó nőket. Amikor elbeszélése végére érve Marianne a kupájáért nyúlt, Hervé végre kilépett hallgatásából, és megjegyezte:

– Ön még fiatal, Marianne asszony… és szép, ha megengedi. Újra férjhez mehetne…

A nő elnevette magát, és nevetése friss patak csobogásaként csilingelt:

– Férjhez menni, én? Soha! Talán vagyonom már nincs, de megvan a szabadságom.

Elég ritka kincs ez egy nőnél, és megtanultam becsülni. Ráadásul ha Isten úgy akarja, hogy mostantól én gondoskodjam a gyerekekről, mindent el fogok követni, hogy ne szenvedjenek az őket sújtó tragédiától. Végül pedig… ha egyáltalán akadna lovag, aki elég őrült ahhoz, hogy egy gyakorlatilag nincstelen özvegyasszony kezére pályázzon, és véletlenül még nekem is tetszene, túlságosasan félnék attól, hogy rosszul bánna a gyerekekkel és megvetné őket. Ha Montmorencyék végleg kitagadják a kicsiket, ahogy arra minden jel utal, örökbe fogadom őket, és legalább ezt az öreg házat megöröklik tőlem…

– Elég gyengén védelmezettnek tűnik ez az öreg ház – folytatta Hervé. – Mit csinálna, ha megtámadnák?

– Miért támadnának meg? Vannak vonzóbb célpontok is a környéken a rablók számára, és ellenük még meg tudom védeni magam…

– Két reuma kínozta őrrel, egy fiúval és két nővel…

– Meg velem. Jól célzok az íjjal, és a kardhoz is értek.

– És ha nem rablók jönnek? Ha el akarják venni magától Philippe-et és Aline-t?

– Montmorency eltaszította őket, a nagyszüleik pedig meghaltak. Ki támadna ellenük?

– Azok, akik az írmagját is ki akarják irtani az Aulnay családnak. A király, ezt őszintén hiszem, sosem ragadtatná magát ilyen szélsőségre: emelkedettebb lélek annál, mint hogy gyermekek ellen háborúzzon, Nogaret azonban mindenre képes, hogy bizonyítsa a nélkülözhetetlenségét.

A hölgy tekintete hirtelen aggodalommal telt meg. Tiszta lelke egy percre sem gondolt erre a szörnyűségre.

– Azt hiszem, akkor igazán Isten kegyelmére kell bíznunk magunkat – suttogta.

– Lehet, hogy Isten már azelőtt gondoskodott magáról, mint kérte volna – felelte gyengéden Olivier. – A máglyán a nagymesterünk elátkozta a királyt, a pápát és Nogaret-t, hogy egy éven belül meg kell jelenjenek Isten ítélőszéke előtt. A pápa már megjelent…

– Lehet véletlen egybeesés is – vette át a szót Hervé. – Majd ha Nogaret is sorra kerül, hinni fogok benne.

– A király kevésbé érdekel?

– Igen, mert a pecsétőr veszélyesebb. Fülöp uralkodik. Könyörtelenül, keményen, de – legalábbis azt hiszem – az állam érdekében. A másik bajt kever: néha személyes számlákat rendez, és főként visszaél a hatalmával. És emlékeztetlek, hogy a király halála után a Civakodó uralkodik majd! Addig is…

Hervé mondatát be sem fejezve felállt az asztaltól, köszöntötte a vendéglátójukat, és engedélyt kért, hogy sétáljon egyet:

– Szeretném megnézni – magyarázta –, milyen védelemmel rendelkezik…

– Éjszaka van – emlékeztette Olivier.

– Igen, de világos éjszaka. Nyugodj meg, viszek fáklyát.

– Elkísérlek.

– Ne, kérlek! Ne tedd! És… bocsáss meg, hogy ma este egyedül szeretnék lenni egy keveset.

– Nincs mit megbocsátani…

Olivier váltott még néhány szót Marianne-nal, melyben nagyobb szerepe volt az udvariasságnak, mint az érdeklődésnek, majd elköszönt és átsétált a csűrbe, melyet a rendelkezésükre bocsátottak. Ő is gondolkodni akart.

Az udvart átszelve látta, hogy a barátja a kapunál beszélget az egyik öreg katonával. Valóban világos' volt az ég, tele csillaggal, s olyan lágy kéken ragyogott, mintha már a nyárban jártak volna. Enyhe volt a levegő, és Olivier ahelyett, hogy a szalmába fúrta volna magát, inkább felment az egyik meredek kis lépcsőn, mely a rotondára vezetett, és leült az egyik omladozó kőcsipkéhez.

Sokáig ott maradt a mohás kőnek támaszkodva, a tágas, lapos vidéket elnézve, ahol erdők sötét foltjai tarkították itt-ott a mezőket és a tavakat. Északon a felgyújtott kastély parazsa még mindig vörös, baljóslatú szemként világított, mely azonban hamarosan lecsukódik. Reggelre csak füstölgő romok maradnak, elfeketedett falak, egy üres kagylóhéj, mely hirdeti a világban, hogy itt a király igazságszolgáltatása járt, ahogyan bizonyára végigjárta a többi Aulnay-birtokot is. Azután eljön a borostyán, a gyom, elrejti a romok sebeit, melyekhez senki sem mer majd közeledni, kivéve a boszorkányokat és a menekülőket, s a környéket átkos legenda szövi át, mely az idő

múlásával egyre erősödik.

Olivier megértette, mi zajlik Hervében. Elég volt csak elképzelnie saját magát, amint megérkezik az emberi gyűlölet miatt lángokban álló Valcroze falaihoz. Hervé szerette ezt a nemesi lakot, ahol született, annak ellenére, hogy a bátyja rosszindulata miatt inkább az erdő menedékét és a vad életet választotta. A lángok elégették a keserűségét. Csak a fájdalom maradt… és a zsigeri vágy, hogy megvédelmezze azt a keveset, a törékeny és bájos kis ágat, ami megmaradt a híres és vitéz családból. Olivier lelke mélyén megérezte, hogy valami megváltozott.

Ezért nem is lepte meg, amikor reggel, egy kakas rekedtes kukorékolására, mely szinte a lábánál szólalt meg, lement, és Hervét a legalsó lépcsőfokon találta.

– Hol voltál? – kérdezte a barátja.

– Odafent. Szép volt az éjszaka, és nem volt kedvem aludni. És te?

– Nekem sem. Azt hiszem… beszélnünk kell. Tegnap óta… történt bennem valami…

– Hagyd abba, testvérem! Tudom, mit fogsz mondani: itt akarsz maradni, hogy vigyázz a szerencsétlen Gautier gyerekeire.

– Hogyan találtad ki? Olivier megvonta a vállát:

– Mindig nagyon közel álltunk egymáshoz! Az évek során egyformák lettek a reakcióink. Erre gondoltam, ahogy elnéztem Moussy parázslását az erdő másik oldalán, és átéreztem a fájdalmadat… a bánatodat. Elképzeltem, mit éreznék, ha Valcroze-t érné ugyanez a sors. Azzal a különbséggel, hogy rám nem maradnának védelemre szoruló gyerekek. Beszéltél már Marianne úrnővel?

– Még nem, de megteszem, amint lejön, és remélem, elfogadja, hogy itt maradjak.

Annyi tennivaló van a földeken és az épületeken egyaránt. Az a Damien báró őrült lehetett, hogy gyakorlatilag nyomorba taszította a feleségét a tornák hiú dicsősége miatt. Mely ráadásul soha nem is érte el. Bármennyire bátor is az özvegy, nem boldogulhat csak egy kölyökkel és két veteránnal, akik nem is tudnának hova menni, ha elküldené őket. Én sokat tehetek, építhetek, dolgozhatok, és főleg harcolhatok, ha kell. Tudod… képtelen vagyok hátat fordítani és elmenni… egyébként is hová mennék, hisz a Templomnak vége, és semmi sem vagyok. Itt, az enyéim földjén paraszt leszek…

és megtalálom a lelkem békéjét.

– Szép szavak! – mosolygott Olivier. – De nem kell magyarázkodnod. Megértettem.

Ugyanakkor… mit csinálsz, ha az asszony elutasít?

– Akkor is maradok! Az erdőben, ahol hét évig éltem, otthon érzem magam, és legalább a közelben leszek… a két kicsihez, akik elnyerték a szívemet. A legkisebb intő

jelre itt leszek.

– Csak ők nyerték el a szíved, vagy Marianne is? Ha nem vetted volna észre, fiatal, szép és büszke. Nagyon vonzó nő…

– Hallgass! Megtiltom, hogy erre gondolj, éppen te, a legtisztább, a legszigorúbb közöttünk…

– Csak próbálom reálisan nézni az életet. Marianne értelmet ad az életednek, meg kell ragadnod. Ahogy az imént mondtad, a Templomnak vége. Az esküdnek is, hacsak nem akarod megújítani valamelyik kolostorban, ahol nem tudnának mit kezdeni veled.

De bocsáss meg, hogy ilyesmiről beszélek. Úgy hiszem, kész vagy ellenállni minden kísértésnek. Mondjuk… próbára akartalak tenni azzal, hogy szembesítelek az élő

valósággal.

– Mellettem maradsz, ha Marianne igent mond?

– Nem. Megígértem, hogy visszamegyek Passiacum-ba, ahol szükség van rám, ahogyan rád itt. Túl sokkal tartozom Mathieu-nek ahhoz, hogy magára hagyjam…

– Bizonyára, de az egész hátralévő életed ott akarod tölteni?

– Nem jobban, mint Mathieu, te is tudod. Csak nyugtalanít a király iránti vak gyűlölete. Attól félek, hogy maga akarja valóra váltani a nagymester átkát, és tőrt ragad. Minden erőmmel meg akarom akadályozni.

– És ha nélküle is valóra válik az átok?

– Gondolom, útnak indul, hogy folytassa a harcát, hogy Franciaországban sehol ne dolgozzanak többé a katedrálisokon…

– Ez is veszedelmes. Mi lesz a családjával?

– Vagy magával viszi őket, vagy, ami bölcsebb lenne, Passiacumban maradnak.

Bárhogy is van, én nem fogom követni, hisz az nem az én harcom. Istent és Szűz Máriát mindenhol szolgálni és imádni kell. Bűn a szentélyeik ellen támadni. Azok minden keresztény tulajdonát képezik..

– És akkor? Merre indulsz? Egy spanyol vagy portugál parancsnokság maradványai felé?

Olivier tekintete az egyre kékebb ég felé szállt, mely a hajnalt jelezte. Megint megvonta a vállát:

– Valójában nem tudom, de mielőtt bármerre is elindulnék, visszamegyek a Verdon partjára, hogy viszontlássam, ha nem is az apámat, akiről semmit sem tudok, és aki bizonyára követte már édesanyámat, legalább a szülőföldem és az otthonom! Ha maradt belőle valami…


– Ha Renaud báró túlélte a Templomot, megmenekült a király embereitől is.

Ellenkező esetben… miért nem jössz vissza ide? Legalább együtt végezzük be az életünket…

Olivier szeretetteljesen megérintette a barátja vállát, de nemet intett Mindketten tudatában voltak, hogy oly sokáig közösen futó életük most különválik, és nincs sok remény, hogy viszontlátják egymást, hacsak nem a túlvilágon. Olivier számára kegyetlenebb volt az elválás, mint bevallotta volna, de semmit sem tehetett ellene.

Kettőjük között mostantól ott volt a kisfiú és a kislány szőke fejecskéje, Hervé nyaka köré fonódó kis karja… nekik köszönhetően a barátja kevésbé szenved majd az elválásuk miatt. Olivier hirtelen nagyon egyedül érezte magát, de túlságosan emelkedett lélek volt ahhoz, hogy keserűség költözzön a szívébe. Jó, hogy Hervé élete értelmet nyer…

Mintha csak ezt a gondolatot akarná megerősíteni, a nap első sugara a lakóépület küszöbére vetült, ahol kirajzolódott Marianne fekete alakja. Kezét szemellenzőként használva végigfuttatta pillantását az udvaron, keresett valamit… vagy valakit, és Olivier megfogta a barátja karját: