– Megmarad még Marigny nagyúr, a koadjutor és a királyság rektora. Őt tudtommal nem átkozták meg.

– Nem, de Poitiers és Evreux nagyurakat leszámítva mindenki gyűlöli, mert alacsony származású és a felségünk nagy hatalommal ruházta fel. Nem akarok vészmadárkodni, de ha a Civakodó lesz a király, elveszejti majd… Megérkeztünk – tette hozzá, és egy katonával kinyittatta egy rosszul megvilágított kis helyiség alacsony ajtaját, amelyben egy pad és a padlóba vájt lyuk volt, de nem voltak láncok. Minden nagyon poros volt, de száraz, és a legtöbb börtönnel ellentétben ürüléknek vagy mocsoknak nyoma sem látszott. A barbakán emeletén voltak.

Courtenay meglepett arcát látva a kapitány halvány mosollyal megvonta a vállát

– Nos, azt használjuk, ami van! Ritkák a foglyok ebben a kastélyban, mely nincs felkészülve a fogadásukra…

– No de… a rőfös?

– Őt egy egykori sertésólba zárattam: ott hűvösebb lesz. Hoznak magának kenyeret, vizet és egy takarót…

– Köszönöm. Mikor ítélnek el?

– Nem tudom. Biztosan hamarosan. A felségünk nem tervezett hosszú itt tartózkodást… Szedje össze a bátorságát!

– Isten segítségével remélem, méltón viselem majd a kínzásokat. Gondolom, Nogaret úrnak remek tanítványai maradtak…

Pareilles ismét megvonta a vállát, és elhúzta a száját – Olivier nem értette, mit jelenthet –, majd szó nélkül kiment

Magára maradva a lovag elnyúlt a kőpadon. Kitört rajta az egész napos gyaloglás fáradalma és az utolsó események izgalma, és mivel a király szavában bízva a passiacumi hölgyekért nem kellett többé aggódnia, lehunyta a szemét és elaludt. Fel sem ébredt, amikor Alain de Pareilles személyesen hozta be neki, amit ígért, valamint egy gyertyát, melynek fényénél egy pillanatra elnézte a férfit, mielőtt jelentésre ment volna a királyhoz.


* * *

– Mit mond? Mit csinál? – kérdezte Fülöp.

– Semmit, felség. Alszik.

– Bölcs… vagy tiszta lélek. És a másik?

– Ő sír, nyög, az ártatlanságát és a jó szándékát hirdeti. Azt hiszem, leginkább fél!

– Talán igaza is van. Holnap kísérje a Chátelet-be, ott várja meg a döntést.

– És… a…

A rá szegeződő tekintet zavarba ejtette: kérdést mert feltenni a királynak, de most már megtörtént, és nem dadoghat bocsánatkérést, amivel csak súlyosbítaná a helyzetét. Rövid csend után, melyet földre szegezett tekintettel viselt, azt hallotta:

– Úgy látom, tetszik magának.

Ekkor a kapitány felvetette a fejét, és az urára nézett.

– Igen, felség. Élhetett volna tovább titokban, mégis feladta magát, hogy védtelen nőket védelmezzen meg egy aljas gazembertől.

– Védtelenek, amikor ő ott van?

– Igaz, megtehette volna, hogy megöli a rőföst és a Szajnába dobja a testét… Mégis inkább a király igazságszolgáltatását kérte.

– Attól még lázadó! Ráadásul a merész fajtából!

Látva, hogy Fülöp arca bezárul, Pareilles szomorúan felsóhajtott, de egy szót sem szólt, attól félve, hogy az ügyetlen jóindulat csak súlyosbíthatja a védence helyzetét.

Azt hitte, a megbeszélés véget ért, és meghajolt, hogy távozzon, de a király egy mozdulattal visszatartotta:

– Küldje ide Fourqueux urat és a káplánt! Hozzanak írószerszámot. Aztán elmehet.

Ma már nem lesz szükségem magára…

A kapitány a hívottak keresésére indult, majd gondosan végigjárta a kastélyt, végül a vacsoráját kérte, és lefeküdt.

Másnap parancsot kapott, hogy vigyen el a passiacumi ház lakóinak egy tekercset, amelyet a király írt alá és zöld viaszos magánpecsétjével látott el. A kastély ura és úrnője írták alá tanúként. Az irat megerősítette Aude öröklési jogát néhai nagynénje birtoka felett, és megtiltotta, hogy bárki szembeszegüljön a döntéssel, vagy perben próbálja megtámadni.

Aznap éjjel senki sem aludt a gyümölcsös közepén álló házban. Mathieu és a fia még nem tértek vissza, így el sem kellett rejteni őket. A három asszony, akit először megrémített a tiszt érkezése, lassanként megnyugodott, látva, hogy nem akarnak rosszat nekik, éppen ellenkezőleg, hisz bizonyosságot kaptak afelől, hogy többé senki sem űzheti el vagy taszíthatja szolgaságba őket. Más aggodalom is lakozott azonban bennük, melynek az öreg Mathilde adott hangot:

– Meg tudná mondani, kapitány úr, mi történt tegnap a kastélyban? Mi lett…

– Courtenay lovagot haladéktalanul bebörtönözték. Ne kérdezzék, melyek voltak a letartóztatása körülményei, nincs jogom elárulni.

Aude a kezébe temette az arcát, és eleredtek a könnyei.

– Börtön? Mi mást tett, mint hogy minket védelmezett?

– Ez az irat igazolja, hogy ebben sikerrel járt. Ennek ellenére lázadó marad, és hálát adhatnak az Úrnak, hogy ez az ügy a maguk számára ilyen szerencsésen végződik… Ha az apja és a fivére élnének, nehezebb lett volna… Imádkozzanak érte, ezt az egyetlen tanácsot adhatom!

– És a másik? – kérdezte az öregasszony.

– Őt is bebörtönözték. Holnap a Chátelet-be visszük, hogy ott várja meg az ítéletét.

– Elviszik Olivier nagyurat is? – vetette fel Juliane.


– Nem tudom… de azt ajánlom, maguk ne mozduljanak innen. Nem segítene, ha felmennek a kastélyba, hogy a király kegyelmét kérjék Courtenay lovagnak – folytatta, meglátva a kis láng villanását a lány szemében, melyet gond nélkül megértett. – Maga is Margit királyné öltöztetője volt, tehát nagyon rossz emlék.

– Én azonban nem voltam az – szólt közbe Juliane.

– Gondolja, hogy Mathieu de Montreuil feleségét jobban fogadnák? Higgyenek nekem, hölgyeim! És maradjanak nyugton. Meglehet, hogy a király már ma este elutazik…

XII. fejezet

A merészség eredménye

Ha egy hirtelen kinevezett foglár nem hozott volna rendszeresen vizet és élelmet –

mely elfogadható volt, hisz ugyanaz, mint az aprócska garnizoné –, Olivier azt hihette volna, megfeledkeztek róla. Mivel a börtöne a barbakánon volt, mindent észlelt a kastély jövés-menéséből. Annál is inkább, mert Legris, az őre szívesen elbeszélgetett vele, amikor naponta felkereste. Így tudta meg, hogy Imbert-t a Chátelet-be vitték, és Szép Fülöp még aznap este visszatért Párizsba.

Megpróbált megtudni valamit arról is, milyen sorsot szánnak neki magának, de Alain de Pareilles a királlyal tartott, és nem köszönt el tőle. Lehet, hogy ő sem tudott többet, hisz az ura tervei gyakran előtte is homályban maradtak. Még inkább a becsületes Legris előtt. Fourqueux lovag sosem ment be hozzá, és amikor kérte, hadd beszéljen a káplánnal, azt a választ kapta, hogy mivel semmiféle parancsot nem adtak, nincs ok arra, hogy zavarják. Legalábbis egyelőre nem:

– Elég hamar találkozhat vele, ha ki akarják végezni – magyarázta vigasztalásképpen Legris. – Nyugodjon meg, nem hagyják gyónás nélkül meghalni.

Olivier kénytelen volt beérni ennyivel, és berendezkedett a várakozásra, melynek végtelenségét hamarosan elviselhetetlennek érezte. A legrosszabbra készült, a bizonyára kegyetlen, de gyors sorsra, imádkozott, és nemcsak igyekezett derűsen elbúcsúzni a kevéstől, amit maga mögött hagy, de vigaszt is merített a gondolatból, hogy hamarosan csatlakozhat a túlvilágon szeretett szüleihez és Clément de Salerne-hez. Most pedig itt hagyták, elfeledve egy cellában, amikor olyan egyszerű lett volna kivégezni!

Végül arra a gondolatra jutott, hogy a hosszas várakozásnak az a célja, hogy lassan felemésszék a bátorságát, hisz semmi sem rosszabb a bizonytalanságnál egy hozzá hasonló jellemű férfi számára. Ha azonban így van, egy mély, sötét és bűzös gödörbe kellett volna lökjék, mely még a legszilárdabb jellemet is kikezdi, nem pedig ebbe a kis, száraz és tiszta szobába, ahol még egy kis ablak is van, melyen át lábujjhegyre állva az eget is láthatja, a távolban pedig a főváros háztetőinek csúcsát a napsütésben vagy az esőben. Azért tették vajon, hogy így, hogy csodálhatja a föld szépségét, a nyár, majd az ősz fényeit, több sajnálatot érezzen, amikor eljön az utolsó óra? Hisz a végső sorsával kapcsolatban nem voltak kétségei: hallatlan szerencse folytán megmenekült Nogaret hóhéraitól, és ahelyett, hogy elrejtőzött volna, nyíltan fellázadt a királyi hatalom ellen.

Szép Fülöp nem az a király, aki felmentené. Az a tudat volt az egyetlen vigasza, hogy a börtönétől egy kőhajításnyira Aude, az anyja, a nagyanyja és a jó Margot mostantól békében élhetnek, védve minden hivatalos zaklatástól és Bertrade unokaöccsének aljas, gyilkos indulataitól. Remélte, hogy a rőföst felkötötték, amiért szemet mert vetni a csodálatos lányra, akinek képét Olivier egyre nehezebben űzte el magától, de most már nem félt tőle. Onnan, ahová hamarosan küldik, testétől megszabadult lelke kedvére figyelheti majd, talán vigyázhat is rá, és amikor eljön Aude halálának órája is, kézen foghatja, hogy az Úr elé vezesse, mint örök hitvesét…

Egyetlen gondja maradt azonban: mit csinál, mit gondol most Mathieu és Rèmi, akikről nem tudta elképzelni, hogy eltűnnek. Hihetetlen lett volna, hogy bölcsen, a rejtekhelyükön meghúzódva nézték volna végig, ahogy a kövér rőfös a családjukra támad. Ahogy Olivier ismerte az építőmestert és híres dühkitöréseit, a férfi torkának ugrott volna, és ott helyben megöli. Akkor azonban hol lehetnek?


* * *

Nem voltak túlságosan messze, hisz Pareilles látogatásának másnapján visszatértek. Mathieu még borúsabb volt, mint induláskor. Nem mintha megerőltette volna a kis kirándulás – rosszul összeforrt válla még fájt ugyan, de már tudta mozgatni a bal karját, és a lába a hosszú pihenés után minden eddiginél erősebbnek tűnt. A gentillyi kőbányához érve az új rejtekhelyen, a Chartreux egyik melléképületében nem talált mást, csak Cauvint és egy régi társukat, Donatient. A többiek a száműzetést választották, és a német birodalom felé tartottak. Cauvin, akinél szemrehányást tett, amiért nem hallott felőle, bevallotta, hogy maga is ezt az utat követte volna Donatiennel, ha a Notre-Dame-de-Corbeil-templom kanonokjai nem keresik fel a Chartreux-ben, hogy a segítségüket kérjék az omladozó harangtornyuk megjavításához. Jó fizetséget ajánlottak, és a szinte nincstelen két férfi legalább azt elvállalta, hogy felméri a helyzetet.

– Donátien és én meg tudjuk erősíteni azt, ami beomlással fenyeget, de a harangtorony szépségének visszaadásához igazi mester kellene. Holnap készültem Passiacumba, hogy felajánljam a munkát. A jó kanonokok védelmet biztosítanak a kolostorukban, vagy kaphat egy házat…

Mathieu először felháborodottan visszautasította: Cauvin megőrült? Hogyan vegye fel ismét a munkát francia földön, amikor megesküdött, hogy nem dolgozik itt többé katedrálison? Erre a társa azzal vágott vissza, hogy nem is katedrálisról van szó, és inkább az erszénye mélyére kellene néznie, és arra gondolnia, hogy etetnie kell a családját.

– Ugyanúgy etethetem őket a Rajna partján, ahová eljönnek velem.

– Csakhogy el is kell jutni oda. Az édesanyja nem bírná az utat. Ráadásul a kanonokok Szent Yont tisztelik, aki az egyik koronás szentünk! Én szívesen dolgozom érte, és a jó atyák segítséget ígértek… Gondolkozzon, Mathieu mester! A katedrálisok befejezetlenek maradnak, de nem ítélheti tétlenségre a kő összes gyermekét!

Mathieu tehát dühösen tért vissza Passiacumba. Nem javított a hangulatán, amikor megtudta, mi történt a távollétében. Az asszonyok, és különösen Aude felháborodására Olivier-re zúdította haragját:

– Hogy merészelte azt a nyomorultat az aljas király elé vezetni, kockáztatva, hogy mindannyiótokat letartóztatnak? Miért nem ölte meg itt helyben, és dobta a folyóba?

– Hogy az asszony, aki vele él, és akit a házvezetőnőjének nevez, ideküldje a rendőrfőnök embereit? Akkor aztán mindannyiunkat börtönbe vetettek volna.

Próbáljon tiszta fejjel gondolkozni, fiam, és nem a gyűlöletével. Olivier nagyúr az egyetlen helyes dolgot cselekedte az adott körülmények között: feladta magát, hogy minket megvédelmezzen, és sikerült is neki…

– Nézze, apám – vette át a szót Aude –, itt a királyi határozat, Pareilles nagyúr hozta, és az áll benne, hogy ez a ház az enyém, és jogunk van nyíltan itt élni…

– Nektek talán igen, de nekem nem! Ezért nem is maradok!

– Nem akar a lánya fedele alatt élni? Ó, apám, hogyan lehet ilyen kemény? Mintha nem tudná, hogy mindenekelőtt a magáé ez a ház, hisz a drága Bertrade nénikém hagyta ránk.

– Ez nem igaz, te is tudod, hisz nem volt ideje elrendezni az ügyeit.

Következésképpen Fülöptől kaptad, én pedig semmit sem akarok tőle!

– Sosem tette volna meg, ha valaki nem kéri rá… azzal, hogy feladja magát! Valaki, akit börtönbe vetett, és aki talán az életével fog fizetni! – kiáltotta magánkívül a lány.