A szónak sikerült áttörnie Olivier páncélját, mely a magányban burkolta be.

Kiszáradt a torka:

– Máglyán? Mint egy boszorkányt, amikor lovag vagyok?

– Templomos volt, nagyuram, és sokan máglyán haltak meg, akik pedig soha nem lázadtak fel a királyi hatalom ellen. Maga a nagymester…

– Ne próbáljon tovább magyarázkodni, atyám! Amikor idejöttem, felkészültem a halálra. Igaz, ez nem éppen a legkellemesebb arca… különösen, ha előtte meg is kínoznak.

– A nagymesterrel és a normandiai preceptorral nem tették – sietett megnyugtatni a pap, aki kezdte visszanyerni bátorságát. – Közölnöm kell azt is, hogy lehetősége van megváltoztatni az ítéletet, és a hóhér kardja által halni.

– Miért cserébe? Biztosan nincs ingyen a könnyítés!

– Természetesen. Megkímélik a máglyától, ha kiadja azoknak a nevét, akik magával együtt részt vettek a nagymester kiszabadítási kísérletében.

– Erre gondoltam…

Courtenay ajka megvető fintorra húzódott. Úgy tűnt, a pápa és Nogaret halála hatástalan maradt Fülöpre. Utolsó órájáig, mely talán már nincs messze, üldözni fogja a Templom szerencsétlen maradványait, míg az írmagját is ki nem irtja.

– Egyetlen nevet sem mondhatok – szólalt meg végül. – Nem ismerem azokat, akik társaim voltak azon a borzalmas éjszakán…

– Ez hazugság, fiam, maga is tudja. Elfelejti Mathieu de Montreuil-t és a fiát?

– Természetesen nem, de ők voltak az egyetlenek – Isten fogadja be lelküket! A többieket nem ismertem.

– Kivel akarja ezt elhitetni? Többen közülük Mathieu mellett dolgoztak a Notre-Dame építésén, ahogyan maga is. Ismernie kellett őket… Gondoljon arra, fiam, hogy a hazugság tönkreteszi az embert!

– Nem annyira, mint a becstelenség… és természetesen nem annyira, mint a lángok, melyek holnap hamuvá égetnek. Jobb lenne a kard… de nincs kit kiadnom, hogy megszerezzem.

– Gondolkozzon, fiam! Az utolsó pillanatig…

– Könyörgök, atyám, hagyjuk ezt!

– Ahogy akarja. Belefogunk hát az imába, melyet egész éjjel folytatunk.

– Nem. Bocsásson meg, de inkább arra kérem, hallgassa meg a gyónásom, és adja fel az utolsó kenetet, mely felszabadítja lelkemet a fájdalmas utazásra. Ma éjjel egyedül imádkozom… és alszom!

– Alszik? – kiáltott fel szinte felháborodva Sidoine. – Gondolja, hogy sikerülni fog?

– Úgy lesz, ahogy Isten akarja. Szívesebben vagyok négyszemközt vele…

A káplán beletörődő sóhajjal leült a kőpadra, és intett Olivier-nek, hogy térdeljen le előtte. Néhány percig csak a bűnbánó fojtott hangja hallatszott Természetesen meggyónta, hogy hazudott, de a gyóntató félbeszakította:

– Most feloldozom a hazugság bűne alól, de mi lesz, ha holnap ismét felteszik magának a kérdést?

– A hallgatás se nem vallomás, se nem hazugság. A gyónás végeztével Olivier megkapta a feloldozást a síró Sidoine-tól. A pap most először segédkezett halálraítélt mellett, és a férfira váró sors felkavarta. Becsületes, egyszerű ember volt, aki ebben a kis királyi kastélyban, mely egyáltalán nem is annak festett, éveken át távol maradhatott a nagy drámától, mely maga alá temette a Templomot. Most pedig ismét megégetnek valakit, talán a legutolsót, és éppen neki kell mellette lennie! A gondolat, hogy másnap ő kell a vesztőhelyre kísérje és támogassa, kétségbe ejtette.

Egy utolsó, remegő áldás után kifelé indult, de a fogoly még megkérdezte:

– Csak még egy szót, atyám! Nyilvános lesz a kivégzésem?

– Nem. Mint mondtam, az udvarban kerül rá sor, és a kapukat zárva tartják, egészen addig, míg a Szajnába nem szórják a hamvait… A király titokban akarja tartani.

– Köszönöm.

Olivier megkönnyebbült kissé. A gondolat, hogy a váratlan látványosságra odasereglenek a környékbeliek, köztük Mathieu hölgyei, hogy tanúi legyenek borzalmas agóniájának, felkavarta. Elviselhetetlen lett volna, hogy Aude szeme láttára égjen hamuvá, miközben talán képtelen visszafojtani fájdalmas kiáltásait: nem akarta, hogy a lány ezt az utolsó képet őrizze róla. Arról nem is beszélve, hogy esetleg megpróbálna a segítségére sietni. Hisz Bertrade azt mondta, szereti. Elképzelte, amint a király lábához veti magát, kegyelemért könyörög, és önmagát is veszélybe sodorja.

Ebben a pillanatban pedig, amikor Olivier semmit sem várhatott többé az emberektől, végre bevallotta magának az igazságot: félelmetes erejű szenvedéllyel szerette a lányt.

A szépséges kép, melyben lelkük egybeforrva repült az örökkévalóság felé, gyógyírként hatott. A csodálatos test, melynek emléke ott élt benne, rémisztő vágyat ébresztett benne. Meggyónta a papnak, aki feloldozta, de a szavak egyszerű kimondása is csak tovább szította a tüzet.

Bátorsága ellenére nem sokat aludt aznap éjjel. Senki, legyen bármennyire vitéz is, nem nézhet remegés nélkül a tűzhalál elé. Erősen imádkozott. Leginkább azért, hogy a viselkedése a nagymesterét kövesse. Ő azonban senkit nem fog megátkozni. Ez lesz az egyetlen különbség. Még a királyt sem, aki megtagadja tőle, hogy a nemesebb kard által haljon, ha csak nem adja ki a még élő társait, és főként Hervét, a testvérét.

Reménykedett, hogy a múlt emlékei, a büszke templomos testvériség, a keleti napsütés és különösen a Valcroze-ban töltött ifjúság és szeretett családja képei hozzásegítik majd, hogy végig kitartson. A lángok, melyek mártírrá teszik, megnyitják előtte a fény kapuját, ahol rátalál édesanyjára, Clément testvérre és bizonyára az apjára is, akiről oly régóta semmit sem tudott…

Szürkén és ködösen kelt fel a hajnal. Megjött az ősz, gyorsan eltelt az idő.

Mostanra pedig egyáltalán nem maradt számára több belőle. Amikor megérkezett Sidoine atya az ostyával és egy fiatal pappal, akinek csengőjére mindenki térdet hajtott előttük, Olivier is térdre ereszkedett, és őszinte átéléssel áldozott. Hónapok óta nem vette már magához Krisztus testét! A Templomban csak évente háromszor áldoztak, de az utolsó alkalom nagyon régen volt már, és az elítélt erőt merített az ostyából. Azután bejöttek a katonák, akik kísérik majd. Levetette ruháit, csak az ingét és a harisnyáját tartotta magán. Azután mezítláb és elöl összekötözött kézzel megindult a szűk lépcsőn.

Bár felkészült, az udvaron látottaktól elszorult a torka: a bal oldalon egy tőke állt egy nekitámasztott nagy karddal, jobb oldalon pedig a máglya. Itt azonban nem akkora farakást és szénahalmot hordtak össze, mint a Zsidók szigetén, csak egy sovány kis kupac volt hasábokkal és szénával egy oszlop körül, melyen egy kis deszka állt a lábnak. Vagyis lassú tűzön égetik meg, és a halála végtelen szenvedés lesz.

A hirtelen elsápadó Olivier a királyt látta maga előtt: a torony lépcsője előtt ült, Alain de Pareilles-jel és az öreg Fourqueux-vel az oldalán. Először eléjük vezették.

Térdet hajtott, de rögtön fel is emelkedett, és merészen Fülöp mozdulatlan szemébe nézett. Hogyan remélhette, hogy a pápa és Nogaret halála elnézésre indítja a hatalom megtestesült szobrát? Most rádöbbent, hogy szó sincs ilyesmiről, és a férfi kegyetlensége érintetlenül megmaradt. Homályos undort érzett.

– Nem akar mondani semmit? – kérdezte a király.

– Nem, hacsak azt nem, hogy amikor imádkozom Istenhez, hogy fogadjon be végtelen kegyelmébe, arra is kérem, hogy ugyanezt tegye a francia királlyal is, bár ez számomra nehezebbnek tűnik!

A szép arc meg sem rezdült. Éppen ellenkezőleg, mosoly árnyéka suhant át a keskeny ajkakon:

– Ott láthatja a hóhér kardját. Egyetlen név, és az szabadítja meg!

– És szégyentől megterhelt lelkem nem szállhat fel az égbe? Nem, felség!

– Legyen, ahogy akarja. Alain nagyúr, kísérje el!

A kapitány hátrahőkölt. Olivier azt hitte, vissza fogja utasítani, amivel bajt hozna a fejére. Ez a kivégzés határozottan nem hasonlított egyetlen másikra sem.

– Egy lovag jelenléte segíteni fog – jelentette ki.

Találkozott a tekintetük, és az elítélt egy könnycseppet látott a kapitány szemében.

Sidoine atya nyíltan sírt, és dadogva szavalta a haldoklók imáit, miközben a várúr idegesen rágcsálta a bajuszát.

A kivégző a máglyán felsegítette Olivier-t a deszkára, és odakötözte a póznához.

Szemerkélni kezdett az eső, és az elítélt kétségbeesetten arra gondolt, hogy így még rosszabbul ég majd a fa. Az ég felé emelte a tekintetét, hogy az arcán érezze a friss levegőt. Szinte beledermedt az erőfeszítésbe, hogy uralkodjon félelmén.

Kétségbeesetten imádkozott Istenhez és Szűz Máriához, hogy segítsék szépen meghalni. Amikor látta, hogy a hóhér a fáklyáját közelíti lehunyta a szemét… de szinte azonnal ki is nyitotta, ahogy meghallotta a király metsző hangját:

– Állj, hóhér!

A férfi meglepetten megfordult, de a szalma már lángra kapott. Pareilles ekkor rávetette magát, félrehúzta, és dühödten taposni kezdte a tüzet. Azután az ura felé fordult:

– Mit kíván felséged?

– Oldozza el azt az embert, Alain nagyúr, és hozza ide!

A szorgalom és a lelkesedés, mellyel engedelmeskedett, sokat elárult a kapitány érzéseiről, de támogatnia kellett Olivier-t, aki megrogyó lábakkal kis híján elesett, ám boldogan tért magához, ahogy a talaj hűvösét érezte meztelen lába alatt. Amikor Pareilles elengedte a király előtt, akarata ellenére térdre rogyott, de a fejét nem hajtotta le.

– Még most sem mond semmit? – kérdezte Fülöp. Olivier-nek kiszáradt a torka, miközben visszatért belé a borzalmas félelem: ez is csak újabb kínzási forma, és visszaállítják a máglyára?

– Mit mondhatnék? – szólalt meg alig hallhatóan.

– Legalább annyit, köszönöm! Megkíméljük a tűztől.

– Ó! Hálásan köszönöm, felség, hogy megengedi, hogy kard által haljak…

– A kardtól is megkíméljük… ami nem történne meg, ha kiadta volna a társait…

akikkel nincs többé mit kezdenem. Hamarosan szabad lesz…

– Szabad? – ismételte Olivier, és nem hitt a fülének.

– Vitézül kiállta a próbát anélkül, hogy elárulta volna a barátságot vagy az adott szót. Ritka az ilyen ember. Örülök, hogy megőrizhetek közülük legalább egyet! Most menjen!

– Felség… – kezdte Olivier.

A király azonban felállt, és a torony belseje felé indult, de még odaszólt:

– Elég! Menjen útjára Pareilles nagyúr utasításai szerint.

Ezzel a kapitánnyal a nyomában távozott, miközben Fourqueux odaugrott, hogy felsegítse a történtekbe egészen beleszédült Courtenay-t.

– Jól van, fiam, jöjjön! Nem maradhat így!

– Egy hálaadás erejéig azért igen! – tiltakozott Sidoine atya, aki örömében átölelte Olivier-t. – Isten igazi csodát tett! Talán életében először a felségünk megbocsátónak mutatkozott! Adjunk hálát együtt az Úrnak!

Letérdeltette az öreg lovagot, és hamis hangon belefogott egy vidám Te Deumba, melyhez a jelenlévők igyekeztek csatlakozni, annak mértékében, mennyire ismerték a hosszú hálaadó imát. Egyedül Olivier tudta végig követni. Végül visszavitték a börtönébe, hogy ott várja meg az események alakulását.


* * *

Ott találta a ruháit, melyeket sietve felöltött, bármennyire gyűröttek és piszkosak voltak, és úgy érezte, mintha a bőrét kapná vissza, melytől néhány percre megfosztották. Szeretett volna megmosakodni, ám ez szemmel láthatólag nem szerepelt a közeljövő programjában. Ellenben befalta a kenyeret és a fűszeres bárányt, melyet Legris hozott be egy kancsó suresnes-i borral, melyet szinte lélegzetvétel nélkül felhajtott, ő, aki máskor oly mértékletes volt. Ez is az életet jelentette azonban, és soha nem evett-ivott még ilyen jót!

Amikor Alain de Pareilles felkereste, körülbelül egy órával később, alva találta.

Elnézte egy pillanatig, majd megvonta a vállát, és felrázta:

– Talpra, uram! Ideje indulni!

Az alvó azonnal felpattant, a gépies mozdulattal, melyhez a Templomban töltött hosszú évek alatt szokott, ahol a szabályzat megkövetelte, hogy a legkisebb szólításra is azonnal talpon teremjenek.

– Hová visz? – kérdezte.

– Én? Sehova, hacsak nem a kastély kapujához. A király megmondta: szabad.

– Azt hittem, bizonyos feltételek mellett.

– Éppen ezeket fogom most elmondani. Először is a becsületére meg kell esküdnie, hogy soha többé nem emel fegyvert sem a király, sem a királyság ellen…

– Eszembe sem jutna! Ez a legkevesebb! Ugyanakkor ön előtt ünnepélyesen megesküszöm, kapitány – tette hozzá emelkedettebben.

– Ezenkívül el kell hagynia Franciaországot, de nem Angliába, Flandriába, Németországba vagy máshová kell mennie. Térjen haza Provence-ba: az otthonába.

– Van még otthonom?

– Az nem a mi gondunk. Ott jogában áll a gróf szolgálatába állni, aki egyben Nápoly királya is… ám nem feledkezhet meg róla, hogy ha ellentét alakulna ki közte és a francia király között, bár közeli rokonok, maga soha nem harcolhat ez utóbbi ellen.