Végül, ha véletlenül a Templom maradványaira bukkanna…

– Nem tartóztattak le Provence-ban is mindenkit, mint Franciaországban? –

jegyezte meg keserűen Olivier.

– De igen, de sosem lehet tudni. Bárhogy is van, ez is tilos az ön számára, hisz felérne azzal, hogy fegyvert fog a király ellen. Mindenesetre – folytatta Pareilles, és az övéből elővett egy zöld viaszpecsétes tekercset és egy kis erszényt – itt egy úti engedély, melyet felhasználhat az útja során… és egy kis pénz, hogy megéljen, hisz semmije sincs.

– Nem kérek pénzt! Csúf dolog, mely nagyban hozzájárult a testvéreim vesztéhez, és melyre nincs szükségem a mindennapi kenyeremhez.

– Nem utasíthatja vissza, amit a király ad. Fogja! Ha akarja, adja oda egy még szegényebbnek. Most pedig ideje indulnia! Ó, majdnem elfelejtettem: tilos Párizson áthaladnia! Túl könnyű lenne ott elvesznie.

– Míg a sűrű erdőkben ilyesmitől nem kell tartani – gúnyolódott Olivier. –

Nyugodjon meg, engedelmeskedem. Semmi más?

– Istenem, nincs, és ha készen áll…

Együtt haladtak lefelé a barbakán boltíve alatt. Az udvarról már eltűnt a kivégzés minden baljóslatú eszköze. Olivier megölelte a még mindig meghatott Sidoine atyát, köszönetet mondott Legris-nek, aki nagyon emberséges foglára volt, majd kilépett a hídra, és boldogan belélegezte a friss levegőt. A tenger felől támadt szél elsöpörte az égről a nyirkos szürkeséget, és a fényben megcsillant a folyó vize. A kapitány kezet nyújtott egykori foglyának:

– Jó hazatérést! – mondta. – Imádkozni fogok, hogy az Úr vigyázzon magára!

– Köszönöm… de miért tenné? Lázadó maradtam, akinek megbocsátottak.

– Éppen ezért, ezért a megbocsátó gesztusért, melynek tárgya lett. Nem is sejti, mennyire örülök neki!

– Gondolja, hogy rajtam keresztül a király felhagyott a haragjával a Templom iránt?

– Soha nem érzett semmi ilyesmit. Nincsenek személyes ellenérzései: csakis államiak!

– Még a hercegnők ügyében sem?

– Főleg nem abban. Azt hiszem, kedvelte őket… Alain de Pareilles búcsút intett és visszament a kastélyba, a kiszabadult fogoly pedig megindult a domboldalban a folyó felé. Addig követi majd a partot, míg nem talál egy átkelőt vagy egy révészt, aki átviszi a túlpartra, hisz Párizs hídjait nem veheti igénybe. Előbb azonban úgy döntött, elbúcsúzik a passiacumi hölgyektől, és megnyugtatja őket sorsa felől. Különösen egyiküket! Kegyetlen volt a gondolat, hogy nem látja többé, de legalább magával vihet róla egy utolsó képet, melyet a szíve mélyén őriz majd…

Őt látta meg elsőként. A ház mellett ült a kőpadon, ahol az öreg Mathilde szerette melengetni csontjait a napon, de nem volt egyedül: egy férfi állt mellette, és élénken beszélgettek. Nem Rèmi volt az, nem is Mathieu vagy Aubin, és Olivier nem emlékezett rá, hogy látta volna már ezt a vékony és egyenes hátat, a szalmaszőke tincseket a sapka alatt. Keserű ízt érzett a szájában, hisz úgy látta, Aude arca csupa gyengédség, ahogy rápillant. Tehát abban a percben, amikor ő, Olivier azt hitte, hogy a lányt emészti miatta az aggodalom, és amikor, ha nem kap kegyelmet, a hamvait éppen a Szajnába szórnák, a szeretett lány – elmúlt már az az idő, amikor becsaphatta magát érzéseit illetően! – nyájasan társalog egy ismeretlennel! És annyira csak rá figyel, hogy őt észre sem veszi, pedig felé fordulva ül? Ó, Istenem!… Lehetséges ekkora fájdalom hirtelen?

Éppen távozni készült, amikor egy kiáltás a helyéhez szögezte:

– Olivier úr! Végre itt van!

Margot volt az, egy kosár körtével tért vissza a gyümölcsösből, és ahogy meglátta, kezéből mindent kiejtve szaladt a házba, és Juliane-ért kiáltozott.

Aude felpattant. A férfi is hátrafordult, és a vendég így nem láthatta, hogy a lány arcát határtalan boldogság ragyogja be. Felismerte az idegent: Gildas d'Ouilly volt, a Nesle torony diákja. Hirtelen felhorkant benne a harag, ahogy megindult feléje.

– Mit keres itt? Mathieu mester tisztán az értésére adta, hogy nem akarja viszontlátni.

A támadásban a fiatalember bíborvörösre váltott, és visszavágott:


– Maga nem Mathieu mester, ugye? Egyedül ő vethetné a szememre a jelenlétem, és ha mindent tudni akar, éppen őt kerestem, amikor ide jöttem… egy héttel ezelőtt…

– Tehát nem is most először! És mi mondanivalója volt?

– Bár nem tartozik magára, szívesen elárulom, hogy tanúja voltam egy bizonyos Gontran Imbert nevű rőfös megbüntetésének, akit megvesszőztek és pellengérre állítottak, amiért meg akart szerezni magának egy passiacumi birtokot, mely a néhai Bertrade Imbert tulajdonát képezte, és nem ő volt az örököse, s ráadásul megpróbálta rútul kihasználni a birtok új, fiatal tulajdonosnőjét. Féltem, hogy baj érte Mathieu mestert, hisz nem szállt szembe a nyomorulttal, és…

– … és eljött megnézni, segíthet-e valamit – lépett közbe Aude, aki szeretett volna véget vetni a szócsatának, mely elfelhőzte Olivier viszontlátásának örömét. – Jó szándék vezette, nem szabad veszekednie vele!

– Veszekedni, én? – húzta el a száját megvetően Courtenay. – Ön bizonyára megnyugtatta a sorsa felől. Akkor miért jött vissza?

– Én kértem rá! Annyira aggódtunk magáért, hogy szeretett nagyanyám megbetegedett… és Gildas mester orvostudományt tanul.

Többre nem maradt ideje. Juliane szaladt ki a házból, arcán azzal az örömmel, melyet a vendég Aude szeméből remélt volna. Szó nélkül a nyakába ugrott, és többször is cuppanósan megpuszilgatta:

– Végre itt van! Istenem! Annyira féltünk, és lehetetlenség volt bármit is megtudni!

… Ó, hála legyen az Úrnak! Életben van! De jöjjön gyorsan, jó anyánk türelmetlenül várja!… Nagyon beteg…

A többiekkel mit sem törődve megragadta Olivier kezét, és magával húzta a házba.

A férfi hagyta magát, megkönnyebbült, hogy megszabadulhat a vitából, melyért szemrehányással illette magát, hisz nevetségesnek érezte, hogy egyáltalán belefogott.

Alig valamivel azután, hogy megszabadult a borzalmas halálból, és annyi erőfeszítést tett, hogy az örökkévalóság szépségei felé forduljon, hirtelen hozzá méltatlan szintre süllyedt vissza a földön. Nincs joga szeretni ezt a lányt, s még kevésbé beleszólni az életbe, melyet választott magának. Örökre el kell felejtenie Bertrade szavait Lehet, hogy tévedett…

Mathilde az egyik emeleti szobában pihent, és Olivier egyetlen pillantással felmérhette, hogy közel a vég. Az asszony nehezen, zihálva lélegzett, és színevesztett, beesett szemű arcában elkeskenyedett az orra, mégis sikerült rámosolyognia az érkezőre. Még felé is emelte a kezét, melyet Olivier megfogott.

– Itt van – suttogta. – Istennek… legyen hála!

– Ne beszéljen. Kimeríti.

– Beszélnünk… kell. Négyszemközt.

Nem kellett megismételnie. A három nő engedelmesen átment a szomszéd szobába, miközben Olivier az ágy mellé térdelt, hogy közelebb lehessen a beteghez:

– Rám akar bízni valamit?

– A fiamat! Megőrült… azt hiszi… ő a nagymester eszköze… és meg akarja ölni a királyt. Meg kell… akadályozni!

– Hogyan? Azt sem tudom, hol van!

– Corbeil-ben… a Notre-Dame kanonokjainál…

– Dolgozik, amikor megesküdött…

– Nem… katedrális… és főként… azt várja… hogy a király… mint minden ősszel…

vadászni menjen Fontainebleau-ba… Azt hiszi…

Fulladásos roham fojtotta belé a szót és vetette hátra az ágyban. Olivier a karjába vette, hogy megtámassza és segítse a légzését. Látta, hogy az asszonyon többször is eret vágtak, és bizonyára nincs már segítség. Gyengéden visszafektette a párnára, és elvett az éjjeliszekrényről egy sötét folyadékkal félig töltött kis tálat, megszagolta és ivott belőle néhány kortyot Gyógytea volt, melybe biztosan kevertek borostyánt és örvénygyökeret – bizonyítva, hogy Gildas érti a dolgát. Ismét felemelte Mathilde-ot, hogy megitassa, de az asszony alig egy kortyot nyelt le, majd félrefordította a fejét és a maradékot kiköpte.

– Nem, felesleges! – suttogta. – Meg fogok halni, és így van jól. Maga…

könyörgöm… keresse meg a fiam! Meg kell mentenie… saját magától.

Lehunyta a szemét, és nyögésére beszaladt Juliane. Egy kendő segítségével letörölte az anyósa állán és nyakán csorgó folyadékot, majd eligazgatta a párnákat és a takarót.

– Most már mellette maradok, de magának, nagyuram, el kell rejtőznie. Aubin elment az argenteuil-i papért: hamarosan megérkezik.

– Elrejtőzni? Nem. Elmegyek. Csak búcsúzni jöttem.

– Búcsúzni? Miért?

– Elűztek a királyságból. A szavamat adtam a királynak…

– Ó, istenem! És hova megy?

– Provence-ba. Hazamegyek Valcroze-ba… ha még van otthonom!

– És ha nincs többé?

– Megmarad a hazám… a Verdon szépséges völgyei, és a sok jó ember, aki ismer…

Meg fogok élni: egy kunyhó elég lesz…

Gyermekkora vidékének felidézésére a kemény arc gyengéd fényben ragyogott fel, de a haldokló meghallotta a szavait:

– Tehát… nem segít Mathieu-nek?

Mathilde sírni kezdett, és természetesen köhögni, miközben lélegzése félelmetes hörgéssé változott. Juliane sietve odasúgta:

– Egyfolytában azt ismételgette, hogy csak maga tántoríthatja el Mathieu-t a tervétől. Hiába mondogattam neki, hogy maga fogoly… és talán sosem látjuk viszont, makacsul állította, hogy visszajön. És lám, itt van.

Szemrehányás tükröződött a hangjában, könyörgő tekintetében. Olivier hirtelen fáradtnak érezte magát. Azt remélte, hogy a végső búcsúzás előtt néhány percnyi derű

és szeretet lesz osztályrésze, mely az iránta érzett aggodalomból táplálkozik, s melyet balzsamként vihet magával, hogy az eljövendő életben átmelengesse a szívét. Aude-ot azonban meghitt beszélgetésben találta Gildasszal. Juliane csak azért ugrott olyan boldogan a nyakába, mert Mathilde jóslata teljesült, és rá számítanak, hogy észre téríti Mathieu-t. Szomorú, de úgy kell elfogadni az eseményeket, ahogy jönnek: ebben a házban csak átutazó volt, akinek segítettek, és akinek még törlesztendő számlája van.

– Hol van Corbeil? – kérdezte.

– Hét vagy nyolc mérföldre északra Fontainebleau-tól, Fontainebleau pedig…

– Azt tudom, hol van. A régi időkben… jártam ott a nagy dromelles-i parancsnokságon. Nincs messze, és ismerem a királyi udvarházat.

– Oda megy?

– Miért ne? A déli úton van, melyen haladnom kell, és nem írták elő pontosan, mennyi idő alatt kell távoznom. Engedelmükkel összeszedem a csűrből a kevéske holmimat, és indulok…

– Hogyan? Máris? Későre jár. Maradjon legalább ma éjjel.

– Nem. Nem szeretem a hosszúra nyúló búcsúzást. Egyébként…

Odakint kis harang hangja hallatszott: megérkezett az argenteuil-i pap az oltáriszentséggel, s bizonyára egy ministráns kísérte. Olivier éppen ebben a pillanatban ment le, és látta, hogy a pap belép a házba, kezében hozva az ibolyaszín kendővel letakart szentséget. Térdre ereszkedett előtte, és csak akkor emelkedett fel, amikor a férfi lépte alatt megnyikordult a lépcső. Aude állt előtte, de közvetlenül a nyomában Gildasszal. Hűvösen meghajolt:

– Ég önnel, kisasszony! Megpróbálom észre téríteni és hazaküldeni az édesapját.

– Nem fog visszajönni, mert nem akar az én házamban lakni.

– Majd meglátjuk! A küldetésem végeztével folytatom az utam…

– Nem fogja meghallgatni! Dühös mindazért, amit értünk tett.

– Higgye el, elérem, hogy meghallgasson. Rèmi vele van, gondolom?

– Igen, de…

– Ketten sikerrel járhatunk! Ég áldja, kisasszony! Az édesanyja hívja.

Ezzel elhagyta a házat. Aude követni akarta, de Gildas visszatartotta.

– Fel kell mennie. Majd én beszélek vele.

A fiatalember éppen akkor ért a kertbe, amikor Olivier bement egykori lakhelyére, és mivel nem mert utána menni, inkább kint várakozott. Nem tartott sokáig: négy vagy öt perc elteltével Olivier előjött, vállán egy zsákkal, melybe váltás ruháit csomagolta, melyeket kimosva, kivasalva talált. Összeszaladt a szemöldöke, ahogy meglátta Gildast:

– Mit akar?

– Megtudni, miért gyűlöl. Mert gyűlöl, nem igaz?

– Nincs okom szeretni. Megtiltották magának, hogy ide jöjjön, és mégis megragadta az első ürügyet, hogy ide fusson és hasznossá tegye magát. Jó munkát végzett, elismerem, de bevallom, nem értem, miféle szándékai lehetnek egy leendő

papnak…

– Orvos leszek… és nem pap, hisz nincs bennem elég elhivatottság.

– Az itteni kisasszony térítette el?

– Meg kellene értenie. Nem templomos volt?


– Most is az vagyok. Tudtommal nem szegtem meg a fogadalmam.

– Egy jogász azt mondaná, a fogadalma érvényét vesztette, hisz a Templom nem létezik többé. Ennek ellenére szerelmes belé, ugyanúgy, mint én. Ettől ellenségek kell legyünk, amikor pedig együtt küzdöttünk?