Juliette Benzoni - A templomosok kincse

– Nem vagyok az ellensége. Csak azt akarom, hogy hagyjon békén. Hosszú út áll előttem.

– Induljunk el együtt. Amint a pap végzett, elköszönök és visszamegyek Párizsba.

– Párizs számomra tiltott.

– Ebben az esetben át kell kelnie a Szajnán. Egy okkal több, hogy magával menjek.

Biztosan találunk egy csónakot, és átviszem.

– Nem kérek a társaságából…

Olivier félretolta a fiatalembert, és gyors léptekkel megindult a kapu felé, de Gildas nem hagyta annyiban. A nyomába szegődött, s vele együtt fordult a Szajna felé vezető

útra.

– Istenem, ne legyen ilyen makacs. Engedje, hogy segítsek.

– Miért? Hogy aztán csilloghasson a szíve hölgye előtt?

– Ó, milyen igazságtalan és kegyetlen. Jó szándék vezérel, higgye el.

– A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve! Kérem, kíméljen meg, és menjen vissza!

– Nem. Addig nem, míg meg nem bizonyosodom róla, hogy épségben átkelt a folyón. Ez… kötelesség számomra.

– Ugyan miért?

– Talán mert maga olyan ember, akit nem lehet nem csodálni…

Most már futott Olivier mellett, aki gyors léptekkel haladt lefelé, hirtelen azonban megállt és szembefordult az alkalmatlankodóval:

– Nos, akkor csodáljon a távolból. Békén hagy végre?

– Nem. Bocsásson meg!

Olivier kimerülten felsóhajtott, letette a zsákját, és katapultként lendült előre az ökle Gildas álla felé, aki egyetlen nyögés nélkül összerogyott a vöröslő fűben. Ezután Sancie fia újra felvette a zsákját, és hátra sem nézve folytatta az útját. Hirtelen sokkal jobban érezte magát…

Amikor két nappal később Corbeil látótávolába ért, Olivier megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát és tájékozódjon a keskeny hegygerinc csúcsán, mely a Szajna völgyét az Essone-étól elválasztotta. Kilátóhelyéről megértette, miért vállalkozhattak a helyi kanonokok a templomuk helyreállítására, és miért engedhették meg maguknak egy olyan katedrálisépítő szolgálatait, akit a király rendőrsége keres. A két folyó közé ékelődve, melyek felett egy szép híd ívelt át, a kisváros nyüzsgő képet mutatott malmaival, melyek lapátjait vagy a szél forgatta, vagy a víz sodrása, hajói pedig Párizsba vitték a lisztet és az egyéb helyi termékeket. A tornyokból angelusra hívó lágy harangszó hallatszott. A vízről felszálló pára – egyre rövidültek az őszi napok – nem engedte megszámolni őket, sem kivenni részleteiket. Bizonyára az kellett volna a legmagasabb legyen, amelyiken Mathieu és Rèmi dolgozott, de ha súlyos károkat szenvedett, lehet, hogy éppen a legalacsonyabb volt. A környéket, míg a szem ellátott, mezők, utak és termőföldek alkották, a távolban az erdők fekete sávjával.

Az utazó rövid pihenés után már indult is tovább, tűzre, meleg levesre és ágyra vágyott: mindezt megtalálja az Esson vize táplálta árokba merülő falak mögött.

A város egyik kerületére nyíló, boltíves kapuhoz igyekezett. Odafent egy kastély tornyai rajzolódtak; ki, mely már nem a grófok tulajdona volt: VI. Lajos a koronához csatolta és a királynéknak ajándékozta Corbeil-t, ám azóta, mint királyi várost, csak még jobban őrizték, hisz Saint-Denis és a lendit-i vásár mellett ez volt a főváros fő

élelemszállítója.

A nagy felvonóhídra érve egy őr alabárdja állta Olivier útját, és a katona megkérdezte, hova megy.

– Dolgozni a káptalan kanonokjaihoz.

– Melyik káptalanhoz? Kettő van.

– Igazán? Nem tudtam. Ahhoz, amelyiket a Miasszonyunknak szentelték – vetett keresztet az utazó.

– És honnan jössz?

– Párizsból. Kőfaragó vagyok. De miért ez a sok kérdés?

– Szeretjük tudni, ki jön ide. Különösen így estefelé.

Úgy tűnt, a férfi nem akar utat engedni. Bizonyára unatkozott. Majdnem olyan magas volt, mint Olivier, és erős felépítésű: talán szórakoztató összecsapásra vágyott.

Az érkező azonban udvarias maradt:

– Legyen olyan szíves, mondja meg, hol van a Notre-Dame.

– Egy pillanat. Ne olyan sietősen.

– Fáradt vagyok. Tehát mondja meg, amit tudni akarok, és engedjen be! – mutatta meg Olivier a Pareilles-től kapott úti passzust. A katona bizonyára nem tudott olvasni, de a királyi pecsét nagy hatást tett rá. Hátralépett, és függőleges helyzetbe állította a fegyverét.

– Ó! Bocsásson meg! Ez itt a Saint Léonard kerület. Menjen ezen az utcán egyenesen a hídig. A túloldalon meglátja a káptalan tornyát, majdnem közvetlenül a vízparton.

– Köszönöm.

Olivier nem késlekedett tovább, áthaladt a boltív alatt, melyből mögötte leereszkedett a kapurács. Ahogy haladt előre, egyre csendesedett az utca forgataga, az élet a házak belsejében folytatódott, ahol az esti étkezéshez készülődtek. Becsukódtak az ablaktáblák, és egy taverna előtt beszélgető három férfit, valamint egy csuprot cipelő

gyereket leszámítva senkivel sem találkozott. A hídra érve azonnal megpillantotta a keresett templomot, és feltételezte, hogy a körülötte álló magastetős házakban laknak a kanonokok. Azt is látta, hogy a templomhajó keresztfájához csatlakozó tornyot állványzat veszi körül, melyen éppen senki sem dolgozik. Néhány nagy lépéssel elérte a terecskét – jelentéktelen volt egy ilyen szép szentélyhez képest! –, melyet a kanonoki házak köre alkotott. Gyertyák fénye sütött át a templom ablakain, és az esti mise hangjai szűrődtek ki. Úgy gondolta, a szertartás végén megtudhat valamit, ezért levette a sapkáját, és a szenteltvízzel keresztet vetve térdet hajtott a bejáratnál.

A kanonokokat leszámítva kevesen voltak: néhány öregasszony és egy maroknyi férfi. Olivier lassan előrement a két dupla oszlopközös rövid hajóban, melynek árkádjai páros oszlopokon nyugodtak. Szakértőként csodálta az építészeti egység szépségét, az oszlopfőket, melyeken különös flóra és fauna díszlett. Már majdnem elérte az oltárt határoló fénykört, amikor felismerte Rèmit. A kövezeten térdelt, arcát a kezébe temette és mélyen imádkozott. Olivier nem akarta megzavarni. Megvárta, míg felemeli a fejét, csak azután ment oda mellé. Rèmi természetesen ránézett, és őszinte öröm ragyogott fel szomorú arcán:

– Olivier? Ó, Istennek legyen hála, amiért meghallgatta imámat és segítséget küldött!

– Ennyire nagy szüksége van rá?

– Igen! De menjünk ki! Ott nyugodtabban beszélhetünk.

Megkerülték a templomot egészen a templomfőig, ahol a kunyhók álltak, és ahol az építkezés folyt. Rèmi bement az egyik kunyhóba. Egy asztal állt benne terveket tartalmazó tekercsekkel, két szék és egy olajlámpás, melyet a fiatalember meggyújtott: a fény megvilágította elgyötört vonásait. Olyan sötét volt az arckifejezése, hogy Olivier meg is feledkezett éhségéről és fáradtságáról. Ugyanakkor időt akart hagyni Rèminek, hogy megeméssze az érkezését, ezért egy semleges kérdéssel kezdte:

– Hogy lehet, hogy csak két kunyhó van? Hol vannak a munkások?

– A Saint Léonard apátság mindennap ideküld három munkást, és ketten vannak a városban. De üljön le, és mesélje el, miféle csoda folytán került ide.

– Valóban csoda történt. Miután azzal fenyegetett, hogy lassú tűzön eléget, a király beérte annyival, hogy elűz a királyságból. Hazaküld Provence-ba.

– Tehát csak átutazóban van? – ült ki Rèmi arcára a csalódás. – Pedig úgy megkönnyebbültem…

– Hadd fejezzem be. Azt nem kötötték ki, mennyi időm van, és megígértem az édesanyjának és a nagyanyjának, hogy meglátogatom. Végül is erre vezet az utam.

– Köszönöm! Jól vannak?

– Az édesanyja és a húga igen, de…

– Mathilde nagymama?

– Nem hiszem, hogy viszontlátná: éppen az utolsó kenetet vette fel, amikor elindultam. De a szelleme egy percre sem hagyta el. És csakis Mathieu mester és maga foglalkoztatta.

Rèmi keresztet vetett, és letérdelt egy rövid imára, melyhez Olivier is csatlakozott.

– Itt Bemard d'Autun mester néven ismerik – magyarázta a végére érve. – A kanonokok határoztak így, hogy anélkül dolgozhasson, hogy túlzott kíváncsiságot ébresztene, és a feljelentést kockáztatná.

– Bölcs döntés. No de hol van most?

Rèmi kinyitotta a deszkaajtót, és a Szajna-parton álló kis házra mutatott:

– Ott. Mindketten ott lakunk, és csak a munka kedvéért mozdul ki. Az ideje többi részében egy ablakban ül, melyet innen nem látni, de ahonnan belátja a túlpartot és a folyót. A király érkezését lesi. Igaz, van egy másik út is Essonnes-on át, de a felségünk erre szeret jönni.

– Miért lesi éjszaka?

– Miért ne? Előfordul, hogy Fülöp, ha nem siet, vízi úton érkezik Fontainebleau-ba, és pihenni akar egy keveset. Ha pedig lovon ül, mint a legtöbbször, a városkapukon bármikor beengedik. Tehát az apám mindig lesi!

– Sosem alszik?

– De igen, de nagyon keveset. Egy vagy két órát, és olyankor nekem kell őrködnöm helyette. Egyre jobban megváltozik…

– Találkozhatok vele? A családja azt mondta, hogy most már gyűlöl, és nem akar a passiacumi házban lakni.

– Sosem beszélt magáról, így nem tudom, most hogyan vélekedik.

– Meg kell próbálnunk kideríteni. Engedelmével, Rèmi, holnap felkeresem azzal az ürüggyel, hogy Mathilde asszony halálhírét hozom. Majd meglátjuk. Most azonban –

bocsásson meg, barátom! – szeretném, ha útbaigazítana egy szerény fogadó felé, ahol ágyat és vacsorát kaphatok…

– Ó, kérem, bocsásson meg! Csak magamról és az enyéimről beszélek, mintha nem kimerítő út állna maga mögött. Elkísérem az egyik kőművesünkhöz, Paulinhez.

Jacqueline, a felesége fogadót vezet a Grand Saint-Yon híd mellett. Icipici, de tiszta hely. Erős asszony, akihez rendes emberek járnak. Oda viszem.

Nem sokkal később a kőműves felesége, egy szilaj, fürge és zsémbes, erős karú és bajuszos asszonyság leültette az utazót egy fokhagymával és póréval gazdagon fűszerezett marharagu elé, melyhez házi almabort szolgált fel. Rèmi úgy mutatta be a barátját, mint provence-i kőfaragót, aki egy ideig Bemard mesterrel dolgozott, és aki egy északon tett utazás után csatlakozott hozzájuk. Ennek eredményeként Paulin is előjött a vendég szórakoztatására.

Leült vele szemben egy üveg pálinkával, és belefogott élete elbeszélésébe, miközben kiadós adagokat töltött magának. Olivier keveset ivott, azt is csak azért, hogy ne sértse meg a férfit. Nagyon álmos volt, és végül mindkettőjüket elnyomta az álom: egyiküket mert nem bírta tovább, másikukat mert sokat ivott… Úgy tűnt, a gazdaasszonynak nem okoznak gondot. Leszedte az asztalt, bevitte a férjét a hátsó terembe, Olivier-t pedig egy takaróra fektette a kemence mellett: túl magas és nehéz volt ahhoz, hogy felvigye az emeletre.

Ott talált rá Rèmi, amikor reggel érte jött:

– Az éjjel beszéltem az apámmal. Hajlandó találkozni magával, ami már több, mint amit reméltem.

– Gyorsan megmosakszom, és jövök.

Nagyon hűvös volt a reggel. Olivier mégis vizet húzott az udvari kútból és megmosakodott, csak a borotválkozásról tett le: nehéz lett volna az eljárás a jéghideg vízben. Ezután kefét kért Jacqueline-tól, aki csodálattal figyelte – a férje nem volt ilyen kifinomult, és örült, ha kéthavonta egyszer rá tudta venni a fürdésre! –, rendbe szedte a ruháit, felhajtotta a levest, melyhez egy nagy szelet kenyeret kapott, azt azonban már útközben ette meg, nehogy túlságosan próbára tegye „Bemard mester” türelmét.

Az építkezésen találták a férfit, tervekkel és szögmérővel a kezében éppen instrukciókkal látta el Cauvint, aki örömmel üdvözölte Olivier-t.

– Jó, hogy újra együtt a régi csapat! Sok szép rendbehozni való vár itt ránk!

Mathieu fogadtatása nem volt ilyen lelkes. Csak egy biccentéssel felelt egykori kőfaragója köszöntésére, és intett, hogy kísérje el az előző esti kunyhóba, de nem kínálta hellyel. Maga is állva maradt, az asztalnak támaszkodott csálén összefont karral, jobb kezével támasztva sebesült vállát, mely még mindig fájt. Bizonyára így lesz már élete végéig, különösen nyirkos és hideg időben, gondolta magában Olivier, elkeseredetten látva, mennyire rosszul néz ki az építész. Egykor oly telt, oly fenséges arca ezernyi ráncba mélyült, mint a patakok vájta hegyoldal. A száj határozott vonala keserű kifejezést öltött, és a szinte teljesen megőszült szemöldök alatt a szemében furcsa, egyszerre zavart és elrévedő fény csillogott, melyet sosem láttak azelőtt. A férfi minden bevezető nélkül nekitámadt.

– Rèmi azt mondja, meghalt az anyám.

– Igen. A szentségben és a szenvedéséről megfeledkezve, hisz csakis magára gondolt, mester. Azért vagyok itt, mert ő és Juliane asszony megkértek rá. Mindketten könyörögve kérik – ez volt Mathilde asszony utolsó gondolata is! –, hogy tegyen le őrült tervéről, mely csak további könnyeket és szenvedést szülne…