– Miért nem beszél a lányomról? Benne nem élnek ugyanezek a félelmek?

– Vele nem beszéltem, de tudom, hogy szereti magát.

– Kevésbé, mint magát, azt hiszem, de nem ez a kérdés. Azt akarják, hogy gondoljam meg magam, nem igaz?

Olivier mindössze felsóhajtott és megvonta a vállát. Mathieu továbbra is ugyanazon a metsző hangon folytatta:

– Sosem másítom meg a döntésem. Ők is pontosan tudják!

– És úgy döntött, hogy megöli Fülöpöt, és egy percig sem törődik a tragikus következményekkel, melyeket ez, igaz, saját magára is jelent, de még inkább azokra a szerencsétlen nőkre, akiknek semmi közük egy olyan áldozathoz, melyet egy halottért hoz. Ők egyszerűen élni akarnak. És békében, ha lehetséges!

– Csakhogy nem lehetséges! Fülöpnek meg kell halnia, mert Jacques mester ezt követeli.

– Olyan gyenge az Istenbe vetett hite, és olyan hatalmas a gőgje, hogy azt merészeli hinni, hogy az Úr magát választotta küldöttének? A pápa meghalt, Nogaret meghalt… és a maga segítsége nélkül, amennyire tudom!

– Igaz, igaz! Kelemen pápát azonban bíborosok vették körül, akik mind potenciális ellenségek voltak, Nogaret pedig, akit mindenki gyűlölt, polgárként élt. A király, akit Reimsben koronáztak meg, aki az Úr felkentje, más eset. Valakinek testestül-lelkestül a vesztének kell szentelnie magát. És ez a valaki én vagyok.

– Szép magabiztosság! Honnan veszi?

– Jacques mester utasításaiból. Többször is megjelent álmomban, és belém vésődtek a szavai: „Csapj le merészen! – mondta. – Csapj le habozás és gyengeség nélkül! Felszabadítasz mindenkit, aki Fülöp igája alatt szenved, és nagy lesz a jutalmad, amikor csatlakozol hozzám!”

Ahogy beszélt, Mathieu arca egészen átszellemült, és az ég híján a mennyezet felé emelte a tekintetét. Olivier Rèmit nézte. Ő beletörődő vállrándítással hajtotta le a fejét.

Valóban nehéz egy látomások lakta férfival vitatkozni. Olivier, bár kissé kifogyott az érvekből, folytatta:

– Arra gondolt-e, hogy ha a király meghal, Gontran Imbert talán azt hiszi, visszamehet Passiacumba, hogy bosszút álljon?

– Nem kötötték fel?

– Legnagyobb sajnálatomra csak vesszőzésre és pellengérre ítélték, valamint szigorúan megtiltották, hogy negyed mérföldre megközelítse a házat… de ha Fülöp vaskeze eltűnik, a Civakodót nem lesz nehéz befolyásolni.

Mathieu dühös pillantást vetett rá:

– Majd gondoskodunk róla, ha eljön az ideje! Különben is tudja, mit gondolok arról a házról. Minél előbb kiköltözik onnan a feleségem és a lányom, annál jobb. És mivel az édesanyám mozgásképtelensége már nem szögezi oda őket, értük küldöm Rèmit.

Van elég hely számukra az itteni házban, melyet a kanonokoktól kaptam. Itt legalább együtt leszünk, és átkelhetünk a határon, amint teljesítettem a feladatom.


– Mert azt hiszi, élve megússza? Még ha a célpontja kis kísérettel jön is ide, mindig lesz mellette legalább néhány őr és Pareilles kapitány, aki mindig résen van, és nem kímélné magát sem. Mi lesz akkor az asszonyokkal? Annyira őrült nem lehet, hogy azt hiszi, hogy a kanonokok jóságosan itt tartják őket, ha maga megszegi a nekik tett ígéretét, és királygyilkosnak áll…

– Majd Isten gondoskodik róluk. Isten… és Jacques mester!

Nem volt remény. Olivier feladta:

– Magának mindenre van válasza! Figyeljen ide… egyelőre hagyja békén őket.

Lassan beáll a tél. Nehezen járhatók lesznek az utak, különösen ha korán jön a fagy és a hó. Kemény próbatétel lenne az út a hölgyeknek, akik friss gyászban vannak. Hagyjon nekik egy kis időt, hogy elsirassák Mathilde asszonyt, drága édesanyját, alig valamivel szegény Bertrade asszony tragikus vége után!

Mathieu, abban a meggyőződésben, hogy győzelmet aratott, mélyen felsóhajtott, és felengedett arcán a feszültség.

– Talán, talán! Várjunk még egy cseppet! Elég lesz akkor értük küldeni, amikor… a célpontom – határozottan megtetszett neki a szó – felbukkan. Most lássunk munkához. Kiveheti belőle a részét, Olivier, ha, mint a fiam mondja, ez a vágya…

– Ez a vágyam, de nem ma. Rèmi bizonyára azt is elmondta, hogy csak átutazóban vagyok Provence, a szülőföldem felé, és csak az édesanyja kérésére álltam meg itt, valamint azért az örömért, hogy néhány napig ismét a keze alatt dolgozzak, mint egykor. Párizsba nem mehetek.

– Annyiszor jön vissza, ahányszor csak akar, ha teljesítettem a feladatom…

– Nem, mert a szavamat adtam. És mielőtt ezt a néhány napot magával töltöm, szeretnék elmenni imádkozni az egyik parancsnokságunk romjaihoz, mely a környéken található…

A meséje hatalmas hazugság volt, melyet egy, a kérlelhetetlen erkölcse számára még nagyobb bűn érdekében eszelt ki, de támadt egy ötlete, mellyel megmenthette Mathieu-t és az övéit az őrültségtől. Igen, hazudott, de ami még rosszabb volt, önmagát is el fogja árulni, mert megszegi a királynak adott szavát.

Nemcsak visszakozik, de Párizsba is elmegy, remélve, hogy Isten megbocsátja a bűnét, hisz tudja, hogy barátságból… és szerelemből követi el. Mielőtt elmegy, legalább megvédelmezi annak a jövőjét és életét, akit szeret. Azután az egész életét vezeklésre fordíthatja…

Rèminek, aki nehezen titkolta meglepetését, csak annyit mondott, hogy meg kell látogatnia valakit, akitől tanácsot és talán segítséget remél.

– Megpróbálom teljesíteni a nagyanyja utolsó kérését. Amíg visszajövök, vigyázzon rá, ha esetleg…

– Megértettem! Sokáig marad távol?

– Két napot. Talán hármat. Isten óvja, Rèmi!

– Magát is, Olivier!

Egy órával később Courtenay útban volt Párizs felé.


Még aznap este, éppen a kapuzárás előtt odaért. Gyorsabban gyalogolt, mint valaha, annyira sietett elvégezni a küldetését és visszatérni a törvényesség útjára.

Ahelyett, hogy elnehezítette volna, szárnyakat adott a lelkiismerete súlya.

Száraz maradt az idő, és alig volt piszkosabb, mint Corbeil-be érkeztekor, amikor elérte Gros-Moulu kocsmáját. Lerogyott az egyik zsámolyra, és egy kupa bort kért…

Hízelgő barátsággal fogadták, vagyis nem kérdeztek semmit. A fogadós mindössze nagy jóindulattal mosolynak nevezhető grimasszal megjegyezte:

– Rég láttunk!

– Bizony! Az ember nem mindig azt teszi, amit akar. Itt van? – tette hozzá felfelé bökve Olivier.

– Le se jött egész nap. Igaz, a Notre-Dame-ban éppen az első misére készülődtek, amikor hazajött.

– Nem is tudtam, hogy így ismered a katedrális szokásait – nevetett Olivier néhány pénzdarabot téve az asztalra. – Készíts valami laktatót kettőnknek, amit felvihetek.

A kért ételekkel – sajttal, kenyérrel, borral – felszerelkezve Olivier felkapaszkodott a manzárdba. Csukva találta az ajtót, és többször is bekopogtatott, mire egy minden eddiginél kócosabb fej bukkant fel a nyílásban. Nehezen nyitotta ki a szemét, de azért felismerte a látogatót:

– Nocsak! Maga az? Mi szél hozta? – méregette elégedetten a vacsorát Montou.

– Egy kérés szele. Szükségem van a segítségére.

Nagyon hideg volt a manzárdban, hisz a tűzvésztől való félelem lehetetlenné tette a fűtést, és a helyiségben áporodott volt a levegő. Montou kinyitotta az ablakot, mielőtt visszarogyott volna a szalmazsákjára, azután intett a vendégének, hogy üljön le ő is.

Ivott egy kupa bort, vágott egy darab sajtot és egy vastag szelet kenyeret, végül megszólalt:

– Mit tehetek magáért? Megint meg kell mentenünk egy ifjú hölgyet?

– Nem. Istennek és magának hála ő jól van. Az apja forog nagy veszélyben.

– Mathieu de Montreuil? Letartóztatták?

– Még nem, de könnyen lehet, hogy hamarosan megtörténik. Átvette a maga régi tervét, hogy a túlvilágra küldi Fülöp királyt. Azt állítja, hogy a nagymestert látja álmában, aki rá bízta a bosszút!

– Maga hisz neki?

– Nem igazán . Szerintem csak rögeszme, és már képtelen különbséget tenni az álom, a valóság és a gyűlölete hangja között.

– Talán neki van igaza. Maga szerint a pápa és Nogaret természetes halállal haltak?

Az ingemben fogadok – pedig csak egy van! –, hogy diszkrét kezek gondoskodtak róluk… Jó felségünk még csak… negyvenhat éves, ha jól számolok, és atlétaalkat. Nála egészségesebb embert képzelni sem lehet.

– Bizonyára, de Mathieu a híres éjszakán súlyos sebet kapott, és alig tudja használni a bal karját. Ügyetlen lesz, és el fogják fogni…

– És azt akarja, hogy segítsek neki?


– Távolról sem.

– Hogy cselekedjek helyette?

– Még kevésbé! A Notre-Dame még mindig a szószólója?

– Nogaret halála óta nem, melyet közhírré tettem… de nehéz lett a dolog. A püspök nagyon óvatos, és szigorú a felügyelet…

– A pecsétőr több mint négy hónapja halott, és elvben magának nincs több bejelentenivalója… hacsak nem a király halála, azt pedig a lélekharangok úgyis tudatják.

Pierre de Montou kiitta a bort, az inge ujjába törölte a száját, szipogott egyet, majd megjegyezte:

– Ha megmondaná pontosan, mire gondol, sok időt nyerhetnénk.

– Azt szeretném, ha a katedrális felszólítaná Fülöpöt, hogy idén ősszel ne menjen Fontainebleau-ba vadászni, mint máskor.

– Mathieu ott várja?

– Egyelőre Mathieu Corbeil-ben van, ahonnan egyfolytában a királyi menetet lesi.

– No de maga, meg a fia nem elég felnőttek hozzá, hogy megakadályozzák őrült tervét?

– Örömmel hallom, hogy ma már maga is annak tartja! Talán jobb, ha elmesélem, mi történt azóta, mióta elváltunk a Nesle toronynál. Persze ha van ideje.

Montou elnyúlt a fekhelyén, és feje alatt összefonta a karját:

– Ó, bőven van! Tudja, hogy éjjeli bagoly vagyok!

Olivier nem volt a hosszas mesék embere, és beszámolója röviden, tömören hangzott. Montou félig hunyt szemmel hallgatta, mint egy gyermek, akit mesével ringatnak el, de a királyra vonatkozó szakaszra felemelkedett és különösen figyelmes lett:

– Visszaadta a szabadságát? – döbbent meg.

– A szavamért cserébe, hogy elkerülöm Párizst, és soha nem térek vissza Franciaországba. Életemben először szegtem meg a szavam, hogy eljöjjek magához –

tette hozzá szomorúan Olivier. – Szégyellem magam, de ez az ára számomra Mathieu megmentésének! Meg tud érteni?

– Elég lovagság maradt még bennem, hogy átérezzem, mit jelent ez magának, de igaza volt, hogy idejött: azt hiszem, megnyugtathatom anélkül, hogy az íjamra vagy bármi másra szükség lenne: a király idén ősszel nem megy Fontainebleau-ba.

– Honnan tudja?

– Van egy-két megbízható forrásom, de most még ezekre sincs szükségem, hisz csak azt mondom, amit mindenki tud: Fülöp Enguerrand de Marignyra hagyta az államügyeket, és az Oise partjára ment pihenni és vadászni…

– Visszatért Maubuissonba?

– Nem. Pont-Sainte-Maxence-ba ment. A városka mellett a felesége kérésére néhány éve megalapította a Montcel apátságot, melyet a klarisszák kezelnek, és természetesen építtetett mellé egy kis kastélyt, közel Cour-Basse-hoz, Philippe de Beaumanoir, az egyik legmegbecsültebb tanácsadójának, szinte barátjának otthonához…

– Ez még nem jelenti, hogy nem megy Fontainebleau-ba!

– Lehetetlen. Nem hagyja el még egyszer Párizst, amikor közeleg a tél. Tehát, barátom, nyugodtan visszamehet a szegény Mathieu-höz. Hiába vár, és ha valakinek valóra kell váltania a nagymester akaratát, nem ő lesz az!

A Courtenay mellkasából felszakadó megkönnyebbült sóhaj a tetőt is majdnem elsöpörte. Ez a szokatlan férfi megnyerte teljes bizalmát. Mégis egy kicsit még az ördög ügyvédjének szegődött:

– Lehet, hogy félbe kell szakítani az ott tartózkodását. A királyság…

– A királyságban béke van… bármennyire nehéz is elismernem. A nagymester halála után megalakult ligák elcsendesedtek, és a kölcsön, melyet Marigny eszközölt ki a lombardoknál, rendbe hozta a pénzügyeket. Végül, emlékezzen csak vissza, télen nem harcolunk. A király Pont-Sainte-Maxence-ban tölti megérdemelt pihenőjét. Ennyi az egész.

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Olivier örömmel megadta magát. Alig várta, hogy visszamehessen Rèmihez, hogy megvigye a jó hírt. Az apja és ő nyugodtan dolgozhatnak a corbeil-i kanonokoknak, ő maga pedig visszaindulhat a szülőföldjére.

Felállt, de Montou visszatartotta:

– Hova indul? Éjszaka van, és Párizs kapuit bezárták…

– Igaz is! Elfelejtettem! Még arról is megfeledkeztem, hogy fáradt vagyok.

– Akkor maradjon és pihenjen! – állt fel Montou. – Aludjon kedvére, magáé a hely!

– Maga elmegy?

– Van egy-két elintéznivalóm. Hajnalra visszajövök, hogy elköszönjek.