Ezzel beburkolózott nagy fekete köpenyébe, formátlan kalapot nyomott a fejébe, és távozott. Nem vitte magával az íjat, melyet oly remekül kezelt, és melyről Olivier lefekvés előtt meggyőződött, hogy még mindig a helyén van. Ezután elnyúlt a szalmazsákon, és azonnal elaludt.

A Saint-Denis-de-la-Chátre perjelség rekedt kakasa és a hajnali harangszó ébresztette, valamint a csontig hatoló hideg. Az ablakon át szemügyre vette az eget, mely viszonylag tisztának tetszett, majd egy pillanatig habozott, hogy mit tegyen.

Kipihente magát, és alig várta, hogy indulhasson, és a nyitás után azonnal átlépje a városkaput. A vendéglátója azonban azt mondta, visszajön elbúcsúzni tőle… Rövid gondolkodás után úgy döntött, hogy a felmelegedés legjobb módja, ha eszik valamit, ezért lement a fogadó termébe, hogy ott várja meg az éjszakai baglyot.

Gros-Moulu már ott volt, figyelmetlenül söprögette az előző esti vendégek hátrahagyta szemetet, a kandallóban azonban égett a tűz, és Olivier elégedetten húzódott mellé.

– Ehetek pár falatot? – kérdezte a kocsmárost, aki mintha észre sem vette volna a jelenlétét.

A férfi egyetlen szó nélkül levágott neki egy vastag szelet kenyeret, töltött egy Ms korsó sört a pult mellett álló hordóból, mindezt letette az asztalra, és máris visszatért a sepregetéshez.

– Nem sok! – panaszkodott Olivier.

Gros-Moulu, aki szemmel láthatólag nem volt beszédes kedvében, intett, hogy megértette, vágott még egy szeletet, mellé tett egy nagy fokhagymát, egy darab sajtot, még egy pint sört, és tenyerét kinyújtva, jelentőségteljes mozdulattal felszolgálta a vendégének. Olivier megértette, kifizette az ennivalót, majd falatozásba merült. Nem siette el. Ahogy azt a Templom keleten megtanulta, ő pedig a Templomtól megtanulta, lassan evett, megtisztelve Isten eledelét, melyet csendben illik fogyasztani. Ezen a ponton nem kellett tartania a kocsmárostól, aki többé felé sem nézve folytatta a takarítást. Amikor azonban az utolsó morzsákhoz ért, kénytelen volt megállapítani, hogy Montou még mindig nem jött vissza, a nap pedig felkelt.

– Nem várhatok tovább – állt fel Gros-Moulu-höz fordulva. – Mennem kell, kérlek, búcsúzz el tőle a nevemben. Mondd meg neki, hogy ha szüksége van rám, tudja, hol talál meg. Az év végéig ott leszek – tette hozzá egy pénzdarabbal megfejelve szavait.

A kövér férfi bólintott, a sapkájához emelte a kezét, de azért megjegyezte:

– Te is bármikor eljöhetsz ide. Nélküle is!

– Köszönöm!

A Kis híd felé tartva, melyen a bal partra igyekezett, Olivier megpróbálta kielemezni magában, miért mondta, hogy az év végéig Corbeil-ben marad, amikor előző este, miután megnyugodott, hogy a király nem megy Fontainebleau-ba, elhatározta, hogy rögtön továbbindul Valcroze-ba. Spontán módon jött az ötlet, és ahogy jobban belegondolt, végül arra a felismerésre jutott, hogy nem akarja magára hagyni Mathieu-t és Rèmit, csak azután, hogy akár valóra válik az átok, akár nem – a lelke mélyén meggyőződése volt, hogy valóra válik! –, véget ér a fatális év. A barátai családja ezután újra egyesülhet, és elmehet, hogy más ég alatt, más katedrálisokon dolgozzon, békességben. Elmélkedésének ezen a pontján az is eszébe jutott, hogy a kérdéses ég lehetne a mediterrán vidék ege is, de dühösen elhessegette a gondolatot.

Hisz neki vezekelnie kell, amiért súlyosan áthágta a becsület szabályait. Bár még nem tudta, milyen bűnbánati formát ró majd rá a pap, akinek meggyón, az semmiképpen sem egyeztethető össze egy elragadó fiatal hölgy jelenlétével.

Másnap Corbeil-be érve – tudva, hogy az est beálltakor bezárják a kapukat, a várostól egy mérföldre, egy monostorban éjszakázott – még mindig nagyon örült a jó hírnek, melyet Rèminek hoz, de a kegyelmi állapot nem tartott sokáig, ahogy elérte az építkezést. A munkások ahelyett, hogy az állványokon serénykedtek volna, Cauvin és Rèmi körül csoportosultak. A fiatalember, ahogy meglátta Olivier-t, kivált a csapatból.

Sápadt volt és szemmel láthatólag nyugtalan, méghozzá jó okkal: Mathieu eltűnt.

– Hogyhogy eltűnt? – kérdezte Olivier.

– Tegnap délután hazament az építkezésről. Amikor utánamentem, nem volt ott, pedig senki sem látta elmenni. Nem tudtam, hova mehetett, ezért csak vártam. Egész éjjel, de nem bukkant fel.


– Jól körbejárta a házat? Talán hagyott egy levelet, valami üzenetet.

– Semmit sem találtam, de nagyon ideges voltam: bizonyára rosszul kerestem!

– Nézzük meg!

Nem volt mit megnézni. A vízparti házban rend uralkodott. Semmi nem utalt sietős indulásra vagy bármiféle támadásra. Rèmi különben is elsőre észrevette volna. A keresésben azonban a fiatalember felfedezte, hogy Mathieu ládájából hiányzik néhány ruha azokon felül, melyeket viselt. A kis pénztartalékuk fele is eltűnt.

– Elutazott volna? – vetette fel Rèmi, bár maga sem hitte igazán. – No de miért, és főleg miért nem szólt nekem?

– Hogy ne ellenkezzen! Talán… jaj, az lehetetlen! Honnan tudhatta volna…

– Mit?

– Hogy a király most ősszel nem jön Fontainebleau-ba, mert Pont-Sainte-Maxence-ban van, az Oise partján. Párizsban tudtam meg, és siettem vissza, hogy elmondjam magának… de neki semmi esetre sem. Ez lett volna a biztosítékunk, hogy nem követi el az őrültségét. Csak hagyni kellett volna, hogy teljen az idő…

– Biztos benne?

– Igen. Úgy tűnik, Párizsban mindenki tudja. Mathieu mester biztosan találkozott valakivel onnan, aki elmondta neki. Nem vagyunk messze, és a fővárosba szállító hajók…

Olivier elhallgatott. Igen, csakis erről lehetett szó! Az uszályok, melyek szinte mindennap leúsztak a Szajnán, vissza is jöttek, erős lovak vontatták őket felfelé. Hogy nem jutott eszébe, hogy híreket is hozhatnak? Elég lehetett annyi, hogy az építőmester elbeszélgessen az egyik szállítóval, és máris megtudhatta, amit el akartak titkolni előle…

– Milyen ostoba vagyok! – kiáltott fel dühösen. – Tudja véletlenül, hogy lement-e tegnap reggel a kikötőbe, és beszélgetett-e valakivel?

– Nem, de megpróbálhatjuk megtudni…

Együtt kimentek a rakpartra, és több embert is megkérdeztek. Mathieu-t mindenki ismerte erős felépítésével, szinte béna bal kezével és öreg oroszlánra emlékeztető

fejével. A megkérdezettek egyike sem látta azonban, és sem előző nap, sem aznap reggel nem érkezett uszály a folyón.

Őrjítő volt!

Este bezárkóztak a házba, és tanácskozást tartottak Cauvinnal. A férfi mindent tudott mestere királygyilkos terveiről. Nem helyeselte őket, de kész volt kockázatot vállalni, hogy a segítségére siessen.

– Ha Olivier-nek igaza van – mondta –, egyikünknek oda kell mennünk megnézni, mi a helyzet. Még ha senki nem is vette észre, Mathieu mester biztosan találkozott valami szószátyárral.

Tekintete eközben Courtenay-ra szegeződött, nyíltan jelezve, hogy szerinte őt illeti a feladat. Ő maga nem hagyhatta el az építkezést, melynek működése a mester távollétében az ő felelőssége volt. Fontos volt, hogy ne okozzanak csalódást a kanonokoknak, akik vállalták a veszélyt, hogy egy körözött személyt alkalmaznak.

Nem hagyhatják félbe a munkát, melyet ráadásul nagyvonalúan meg is fizetnek. Rèmi is megértette a férfi pillantását.

– Nekem kell mennem – mondta azonban. – Olivier nem mehet vissza még egyszer. Ne várjon magyarázatot, Cauvin: így van!

Olivier nem értett egyet. Valami nyugtalanította, és nyíltan ki is mondta:

– Ez nem vall Mathieu mesterre. Ha olyan messzire ment volna, teljesen meghazudtolva eddigi viselkedését, nem távozott volna szó nélkül, titokban, mindenkit cserbenhagyva. Nem is beszélve Rèmi aggodalmáról. Ráadásul bár már nem egészen ugyanaz az ember, mióta rögeszméje lett a „küldetés”, biztosan nem veszett ki belőle a kötelességérzet, és nem vette volna magára, hogy a káptalanbeliek tolvajnak tartsák…

– Akkor mit javasol? – morgott Cauvin.

– Hogy várjunk egy keveset. Legalább egy éjszakát, holnap pedig tovább keressük.

Ma alaposan átvizsgáltuk a kikötőt, és nem jutottunk eredményre. Holnap megpróbálkozunk a város többi részével, hogy megtudjuk, látta-e valaki, beszélt-e vele valaki.

– Okos ötlet – helyeselt Rèmi. – Talán túl hamar rémültünk meg, és hamarosan hazatér?

– Végül is miért ne? – fojtotta el ásítását Cauvin. – Bárhogy is van, a kapukat bezárták, úgyhogy próbáljunk meg aludni. Holnap tisztábban látunk… legalábbis reméljük.

Ezzel elváltak. Cauvin, aki az egyik kőművesnél lakott, visszament a szállására, Rèmi pedig maga mellett tartotta Olivier-t: nem engedte, hogy a fogadóba menjen.

Reggelre Mathieu még mindig nem került elő. Ellenben a hajnali harangszó után az építkezésre érkezett egy kispap a Saint-Etienne-d'Essonnes-templom-ból, és

„Bemard mestert” kereste. A kis kunyhóra mutattak, ahol Rèmi és Olivier tartózkodott.

A férfi azért jött, hogy közölje, hogy a plébánosa és a helyi elöljáró beleegyeztek, hogy az építőmester felhasználjon néhány követ a régi Saint-Jean-en-l'Isle-i templomos parancsnokság romjaiból.

– Volt erre egy parancsnokság? – kérdezte akaratlanul is Olivier.

– Ó, nem volt nagy, de szép épületekből állt. Miután alaposan végigkutatták, a király emberei felgyújtották… aztán a falubeliek felhasználták a köveket, míg az elöljáró meg nem tiltotta, hogy hozzáérjenek… És amikor Bemard mester eljött…

– Mikor? – kérdezte Rèmi.

– Két vagy három napja, azt hiszem… Várjanak, hadd gondoljam végig! Igen, két nappal ezelőtt reggel. Éppen a templomban beszélgetett a plébánosunkkal, amikor beléptem, még mindig a királyi menet látványának hatása alatt…

– Hogyan?

Olivier és Rèmi egyszerre kiáltottak fel. A kispap összerezzent hangjuk erejére.

Homályos nyugtalansággal pillantott rájuk:


– Nos… arra vonult a király! Nem volt nagy a kísérete, de azért ő volt az! Gazdag ruhás emberek, liliomvirágos lobogókkal, középen pedig a felség! Olyan nemes, olyan előkelő! Könnyű felismerni.

– Korábban is látta már? – kérdezte Olivier.

– Nem… no de a pompás menet! És az emberek, akik megéljenezték! Nos, mi legyen a kövekkel?

– Értük küldünk. Köszönjük, hogy meghozta a hírt – felelte Rèmi.

– Ó, nincs mit! – ragyogott fel a kispap mosolya.

– Nézhetem egy kicsit az embereiket, ahogy dolgoznak? Olyan szép munkát végeznek!

– Maradjon, amíg csak kedve tartja!

Amikor eltűnt a káptalan sarkán, Olivier és Rèmi egy percig csak hallgattak, míg végül Rèmi felsóhajtott:

– Felesleges tovább keresnünk, az apám Fontainebleau-ban van!

– Hihetetlen! – lázongott Olivier. – Hogyan jöhetett erre Fülöp, amikor úgy tudtuk, hogy az Oise partján van?

– Ő a király – vont vállat Rèmi. – Miért ne gondolhatta volna meg magát, és jöhetett volna el szeretett kastélyába? A lovai erős lábának nem hosszú az út. Valami talán nem tetszett neki? Ki tudja?

– Bárhogy is van, ez igazi katasztrófa. Csak annyit tehetünk, hogy Fontainebleau-ba sietünk, remélve, hogy még nem késő!

– Biztosan nem az! Ha lecsapott volna, már tudnánk: az ilyen hír a szelek szárnyán jár, és minden templomban zúgna a lélekharang.

– Bármelyik percben megszólalhat! Azonnal indulok! – Várjon, míg szólok Cauvinnak, és magával megyek! Ketten sem leszünk sokan a keresésére.

Míg elsietett az állványzathoz, Olivier visszament a házba. Az egy pillanatra kitisztulni látszó helyzet ismét elhomályosodott, ahogy szembetalálta magát a minden eddiginél porosabb Pierre de Montou-val:

– Végre megvan! – morogta a férfi. – Igazán megfuttatott! Miért nem várt meg a fogadóban?

– Nem tudtam, nem tartják-e fel a tervezettnél jobban az ügyei, és vissza akartam jönni ide, hogy megnyugtassam Rèmit és mindazokat, akik aggódnak Mathieu sorsáért… Sajnos maga tévedett…

– Miben?

– Abban, hogy a király a maga állításával ellentétben Fontainebleau-ba jött.

– Az lehetetlen! A király a Cité-beli palotában van, ahová Pont-Sainte-Maxence-ból vitték hajón. Egész az otthonáig kísértem a hordágyát.

– Álmodott! A kispap, aki ott bámulja a kőműveseket, két nappal ezelőtt látta Essonnes-ban, lóháton és kísérettel.

– Miről ismerte fel? Látta máskor is?

– Nem tudom, de ott volt minden: az előkelő megjelenés, a szép kíséret, a liliomos zászlók…

– Nem csak Fülöp használhatja a liliomot, és a maga kispapja elég butácskának látszik! Mondom, azért vitték a királyt vízi úton Párizsba, mert beteg.

– Beteg, ő? Ugyan! Vasból van!

– A vas is megsérülhet. Gondolhatja, hogy megpróbáltam minél többet megtudni.

A következő történt: az erdőben vadászott, és szokása szerint félrevonult a kutyáival. A hajtók hirtelen üvöltést hallottak, és odafutottak. A földön találták a királyt a lova mellett. Hideg volt aznap reggel, fehér dér borította a földet, a fákon pedig már nem voltak levelek. Amikor rátaláltak Fülöpre, a vadászok egy távolodó, hatalmas szarvast láttak, melynek az agancsába egy kereszt alakú ág akadt, és a halvány napsütésben megcsillant ez a kereszt. Annyira megrémültek, hogy eszükbe sem jutott üldözőbe venni az állatot. Különben is volt jobb dolguk. Visszavitték a beteget a kastélyba, ahol az éjszaka visszanyerte az eszméletét, de olyan gyenge volt, hogy hajóra tették és az Oise-on, majd a Szajnán visszavitték a Citébe… Mit szól a történetemhez, Courtenay nagyúr?