Juliette Benzoni - A templomosok kincse

– Segítségre van szüksége…

– Meghalt. Egyetlen koponya sem állhat ellen ekkora csapásnak!

– De ő az apám!

– Igen, de most már az anyádra és a húgodra kell gondolnod. Értük kell élned…

Hallották, hogy Alain de Pareilles kiad egy parancsot, miután csizmája orrával megfordította a holttestet:

– Kössék fel! A példa kedvéért!

Olivier képtelen volt elviselni a Rèmi mellkasából felszakadó zokogást. Az összezáruló tömegen átküzdve magát odalépett Pareilles-hez:

– Könyörgök, kapitány úr, kímélje meg a szerencsétlen őrült családját ettől a szégyentől!

– Maga? Mit keres itt? Nem megesküdött…

– De igen, és úton vagyok, de mielőtt elmentem volna, megpróbáltam megakadályozni egy… őrültséget, és majdnem sikerrel is jártam.

– És miben áll ez a majdnem?

– Abban, hogy azt hittük, hogy a király Párizsban haldoklik… Aztán meglátta…

lóháton!

– Egy pillanat!

A menet ismét megindult a hintó és a lovasától megfosztott szépséges jószág körül, melyet egy lovász kantáron vezetett. Alain de Pareilles néhány szót súgott az egyik tiszt fülébe, és hátramaradt két gárdistával, akik egyike már készítette a kötelet.

– Kicsoda? – csattant fel keményen. – Kicsoda?

– Azt hiszem, tudja.

– Attól a pillanattól kezdve, hogy maga emel szót az érdekében, igen. Mathieu de Montreuil? És azt akarja, hogy tiszteljük a holttestét, amikor meg akarta ölni a királyt?

– Mondom, hogy letett a tervéről, mert azt hitte, haldoklik…

– Még nem, de az sem késik már sokáig. Mióta visszavitték Párizsba, a király egyfolytában a szülő-kastélyába vágyik, hogy ott adja vissza lelkét a Teremtőjének, ahol kapta. A csak rá jellemző akaraterővel nyeregbe emeltette magát, de mint láthatta, elhagyta az ereje… Milyen kár!

Olivier-t nem lepte meg, hogy a nemes nap cserzette bőrén elmorzsol egy könnycseppet. Az egyik katona odalépett:

– Kapitány úr, mi a parancsa? – mutatta fel a kötélhurkot.

– Nem. Jelen helyzetében Fülöp felségünk azt hiszem, kegyelmet adna ennek az őrültnek! Indulunk! Remélem, utoljára búcsúzunk, lovag – tette hozzá Olivier felé.

Visszaült a lovára, mely okosan várakozott, és szétoszlatta a még ott maradtakat, akik az előadás végét várták, azután embereivel a nyomában a királyi menet után ügetett.

A három férfi egyedül maradt az úton a holttesttel, melyet Rèmi most már magához ölelt. Pierre de Montou odavezette Mathieu öszvérét. A fia és Olivier beburkolták köpenyébe, nem törődve a továbbra is csorgó vérrel, majd felfektették a jószág hátára, és két oldalról megtámasztották, nehogy leessen… A csúf, szürkéssárga ég újabb havazást ígért. Csendben el is eredt a hó, ahogy újra megindultak az ösvényen. Mint egy finom fehér szemfedő, belepte a halottat, mire megérkeztek…

Mathieu de Montreuil-t még aznap este eltemették a Notre-Dame kis temetőjében, a teljes káptalan jelenlétében, mely előtt Rèmi semmit sem titkolt a halála körülményeiről, de a vezető úgy döntött, az igazi ok maradjon titokban. Jobb, ha a corbeil-iek úgy tudják, az építőmester baleset áldozata lett. Szép és egyszerű volt a szertartás.

A torony tervei készen álltak, és a kanonokok úgy határoztak, megbíznak Cauvinben, Rèmi pedig folytathatja szobrászi munkáját. Olivier és Montou szabadon útra kelhettek. Másnap meg is tették, miközben felzúgtak a királyság lélekharangjai, egymásnak adva a hírt, hogy Szép Fülöp megtért az örökkévalóságba, és az új király a kiszámíthatatlan X. Lajos.

Rèmitől elbúcsúzva Olivier és Pierre de Montou azt tanácsolták, menjen el az anyjáért és a húgáért, és hozza ide őket.

– Mostantól a király egyetlen régi szolgálója sincs biztonságban – magyarázták. –

Elsőként Marigny forog veszélyben. A Civakodó gyűlöli, s még inkább Charles de Valois, aki hamarosan mindenható lesz…

– Lehet, de miért kellene az egyszerű nőknek is félniük?

– Ne feledkezzen meg Gontran Imbert-ről! Ha eltörlik az előző uralom törvényeit és dekrétumait, biztosan eszébe jut az ítélete, és örömmel veti magát Lajos lába elé, hogy elégtételt követeljen.

– Akkor a passiacumi hölgyek védtelenek lesznek – folytatta Olivier. – Nem szabad ott hagyni őket…

– Holnap elmegyünk értük – jelentette ki váratlan határozottsággal Cauvin. – Mivel én lépek Mathieu mester helyére, természetes, hogy gondoskodjak a családjáról – tette hozzá kihívó pillantással Courtenay felé.

Magától adódott a visszavágás:

– Ott van nekik Rèmi. Mostantól ő a családfő!

– Nem hiszem, hogy visszautasítaná a segítségem. Hisz mostanáig osztoztunk jóban, rosszban. És mivel maga nem térhet vissza… nagyuram – folytatta enyhén gúnyos tisztelettel, mely helyreállította köztük a távolságot, s egyben kirekesztésként hatott –, ne törődjön velünk többé!

Olivier hátat fordított neki, és megölelte Rèmit:

– Mindig is törődni fogok veled és a családoddal – szólalt meg felindulva –, bárhol legyek is. Ne felejtsd el, és ha szükséged van rám, nem olyan hosszú az út Provence-ig…

Több mint négy hónapba telt, míg a két bajtárs elérte a pápai államot. Az abban az évben korán beköszöntő tél útnak indulásuk után szinte azonnal rájuk tört metsző

szelével, havazásaival, melyben elvesztek az utak, sötét erdőivel, ahol végeérhetetlennek tűntek az éjszakák a farkascsordák között, melyekkel többször is meg kellett küzdeniük, és az útonállókkal, annak ellenére, hogy mivel kevés volt az utazó a rossz évszakban, ők is leginkább behúzódtak kocsmáikba.

Amint nem egyedül magáról volt szó, Olivier rászánta magát, hogy merítsen az Alain de Pareilles-től kapott erszényből, és Corbeil-ben bő, vastag, csuklyás köpenyeket vásárolt maguknak erős cipőkkel, melyek az út végéig kitarthattak. Arról szó sem lehetett, hogy lovakat is vegyenek, melyek fenntartása sokba került volna, s végül talán kénytelenek lettek volna hátrahagyni őket a vadállatoknak. Gyalog mentek, mint a zarándokok, és bár eleinte nem azok voltak, útközben lassan azzá alakultak. Felébredt és felszínre tört bennük a régóta mélyen eltemetett templomos örökség, különösen a Szűz Mária iránti rajongás, akinek a piros keresztes lovagok szentelték magukat.

Olivier számára egyszerű volt a visszatérés a régi áhítathoz, hisz sosem adta fel teljesen, de Pierre-nek, akinek életét erőszak és gyilkos gondolatok kísérték, kevésbé tűnt könnyűnek. Mégis ez történt, méghozzá egészen egyszerűen, minden magamutogatás nélkül, anélkül, hogy jelleme egyébként megváltozott volna. Mintha Montou mély álomból ébredt volna. Olivier akkor értette ezt meg, amikor Sensba érve, melynek érseke a megvetésre méltó Jean de Marigny volt, az Ólomtorony Mária-harangjának komoly zúgását hallgatták:

– Vannak Szűz Mária-zarándokhelyek Provence-ban?

– Bőven! Csak Marseille-ben három: a Notre-Dame-de-Confession, a Notre-Dame-de-l'Huveaune és a Notre-Dame-la-Brune. Mások is vannak, de az egyik különösen közel áll hozzám, mert az édesanyám szívesen járt oda: Notre-Dame-de-l'Etoile Moustiers-ban. Az apám azt mesélte – tette hozzá mosolyogva –, hogy oda ment Szűz Máriához könyörögni, hogy akadályozza meg, hogy templomosnak álljak.

– Nem teljesült a kérése.

– Nem, de élete végéig gyengéd imádat élt benne a Szűzanya iránt… Csodálatos, szinte vad hely: egy sziklába kapaszkodó kápolna egy völgymélyi falu felett, egy kis és szigorú kolostorral.

– Akkor kérem, tegyünk fogadalmat, hogy ha a Szűzanya megengedi, hogy épségben elérjük Provence földjét, útközben elmegyünk imádkozni minden szentélybe, ahol őt tisztelik, és ennél az oltárnál fejezzük be a zarándokutunkat, miután Valcroze-ba érkeztünk…

– Ha még létezik Valcroze…

Így is tettek, de azért nem énekeltek zsoltárokat és imádkoztak naphosszat.

Harcolniuk kellett a nehézségek, az akadályok és a rossz idő ellen, de az, hogy templomról kápolnára jártak, gyakran menedéket is jelentett éjszakára vagy néhány napra, amikor vihar tombolt. Olivier, mint tanult kőfaragó, mindig talált egy kijavításra szoruló szobrot vagy kiigazítandó követ, Montou pedig kivette részét a közösségek kemény életéből. Fontenay-ben töltöttek két hetet karácsonykor, majd újabb kettőt Citeaux-ban. Megálltak a hatalmas és gyönyörű Clunyben, ahol Montou egy hónapig gyógyította erős megfázását. Elkerülték az egykori templomos helyeket, különösen azokat, amelyeket most az ispotályosok tartottak kézben. Talán mert nem titkolták, mik voltak egykor, és nem kértek volna hajdani riválisaik leereszkedő szánalmából.

Fülöp úti engedélyét nem kellett használniuk, csak emlékként őrizték meg. Mégis imádkoztak a furcsa, összetett, megfejthetetlen lélekért, akit Franciaország szeretete és az emberek megvetése vezérelt.

Amikor Lyon után lefelé indultak a Rhone völgyében, az eddig keményen hideg idő

kegyesebbre fordult. Vadonatúj nap ragyogott a felhők nélküli égen. A folyóban örvénylett a víz, a part azonban helyenként ellaposodott, és lecsendesítette zubogását.

Olivier elhagyta a régi római utat, és lefelé indult, majd a partra érve minden magyarázat nélkül levetette ruháit.

– Mit csinál? – érdeklődött Montou.

– Megmosakszom! És azt tanácsolom, tegyen így maga is!

– Én? Még hideg van, és nem akarok újra beteg lenni.

Valójában a tisztaság nem tartozott fő erényei közé. Ha Párizsban véletlenül betévedt valamelyik fürdőbe, azt nem annyira a higiénia érdekében tette, mint hogy találkozzon néhány étvágygerjesztő, kacér törzsvendég hölggyel. A Templom sem fektetett túlzott hangsúlyt a fürdésre, mióta pedig erőszakkal eltávolították, Montou mindig abból az elvből indult ki, hogy a kosz melegen tart, különösen télen. Clunyi betegsége alatt az ápoló szerzetes rendszeresen megmosta az arcát és a kezét, de messzebbre nem merészkedett. Olivier, bár elviselte társa erős testszagát, tudva, hogy maga sem illatosabb, őszintén szenvedett a piszoktól, mely hetek óta a bőréhez tapadt.

Túlságosan erős volt a víz kísértése: nem tudott ellenállni neki, és belemerült, miután egy letépett fű-csomóval amennyire tudta, ledörzsölte magát, de nem voltak illúziói: szappan híján nem tud igazán megmosakodni. Hideg, de frissítő volt a víz, nem is időzött benne sokáig, és bár kénytelen volt mosás után kiáltó ruháit visszavenni, sokkal jobban érezte magát, ahogy továbbindultak. Leginkább arra vágyott, hogy a folyóban hagyja lelke és teste minden mocskát, és újként érkezzen meg szülőföldjére.

Határozottan úgy érezte, sikerrel járt. Egyedül az a tüske maradt a szívében, melyet Aude-dal való utolsó találkozása mérgezett. Passiacumi fogsága alatt az a gondolat tartotta benne a lelket, hogy a lány szereti. Keserű volt a csalódás. Különösen mivel tekintetbe véve, hogy húsz évvel idősebb volt nála, a természet rendjébe illeszkedett, hogy Aude a korabeli, jő felépítésű, kedves fiú felé forduljon, aki messzire vitte a Nesle toronytól azon az átkozott éjszakán. Mostanra biztosan az édesanyjával együtt csatlakozott Rèmihez… és valószínűleg Gildashoz, aki kész egész jövőjét újratervezni az iránta érzett szerelemben. Olivier mégis hiába ismételgette magában, hogy jobb így: mélységesen szenvedett.

Ahogy szaporodtak a megtett mérföldek, Aude egyre távolibb lett, és talán ez lassította le hazatérő lendületét. Előfordult, hogy legszívesebben visszafordult volna, hogy adott szavát megszegve visszamenjen hozzá. Csakhogy attól, hogy egy halottnak adta, még szentebb lett a fogadalom.

Ahogy Richerenques látótávolába értek, észrevette, hogy a vezértornyon a Jeruzsálemi Szent János ispotályos rend lobogója leng, de megtartotta magának előző

ittjárta emlékeit. Roncelin de Fos mostanra biztosan meghalt. Bölcsebb – és Istennek tetszőbb –, ha a szerelemmel együtt a gyűlöletet is eltemeti.

Carpentras-ban, ahol az utolsó pápa, V. Kelemen végakarata szerint régen össze kellett volna már ülnie a zsinatnak, de ahol mindössze egy maroknyi bíboros tartózkodott27, nagy izgalomban találták a várost a frissen érkezett hír hatására: Enguerrand de Marigny-t, a királyság tegnap még teljhatalmú koadjutorát felkötötték szeretett Montfauconjánál… mert semmiképpen sem akart olyan pápát, aki felbontotta volna a Civakodó házasságát, és akarata erős nyomásként hatott abban az irányban, hogy a választói gyülekezet ne üljön össze.

A tettlegességet sem nélkülöző, hatalmas vita kerekedett a Marigny-hívek és –

ellenzők között, s ez utóbbiak természetesen a többieknél erőszakosabban léptek fel.

Mindenki rendezni akarta a számláját, és a balsors úgy akarta, hogy utazóink is belekeveredjenek a nézeteltérésbe. Ahogy az gyakran előfordul, ha az ember egyik táborhoz sem tartozik, mindkét fél rájuk rontott. Ahogy illik, megszokott erejükkel védekeztek, de mivel a csetepaté a piacon zajlott, Olivier megcsúszott egy szemétdarabon, nekiesett egy hentes tőkéjének… és eltörte az egyik lábát.