Ezzel kivívta egy bizonyos Candelle, egy Orange-kapu közeli bognár együttérzését, akinek isten tudja, miért, meggyőződése volt, hogy a sebesült ugyanazért az ügyért verekedett, mint ő, ezért hazavitte a házába, és ápolást biztosított számára… a szomszédos kerületből elhívott egy zsidó orvost. Ügyes gyógyító volt. Sínekkel és vízbe, majd lisztbe mártott kötésekkel rögzítette a sérült végtagot, melyek kiszáradva megkeményedtek és megfelelő tartást biztosítottak.

A hosszú évek óta özvegy, gyermektelen Candelle egyedül élt egy öreg cseléd társaságában, aki a háztartást vezette. Örömét lelte a „kőfaragó” társaságában, aki azt állította, hogy Castellane-ban született, és oda tart haza. Bár megsejtette, hogy valójában más személyiség, sosem faggatózott.

A nagylelkűségéért cserébe Olivier faragott neki egy Magdolna-szobrot, aki néhai felesége védőszentje volt. Eközben Montou, akinek Candelle természetesen szintén 27 A francia és olasz bíborosok mind szétszóródtak a pápai városokban: Carpentras-ban. Orange-ban, Avignonban stb.


szállást biztosított – miután alaposan megmosakodott az Auzon vizében! –, dolgozni kezdett a bognárműhelyben, mintha egész életében ezt csinálta volna: vele született erejével és ügyességével mindent könnyen elsajátított.

A két férfi két hónapig maradt Közeledett Szent Iván napja, mire újra útnak indultak. Candelle legnagyobb sajnálatára, akit azonban megnyugtatott kissé Olivier ígérete, hogy jövőre újra meglátogatják.

Úgy indultak tovább, ahogy érkeztek, hétágra tűző napsütésben. A mandulafák már ledobták rózsaszín virágaikat, a domboldalakon pedig már virított a levendula, a bokorrózsa, és szamóca lepte be a szűk völgyek falát. Olivier gond nélkül rátalált az útra, melyen egykor Hervé d'Aulnay-val érkezett, amikor a frigyládát szállították a föld mélyébe vájt nyugvóhelye felé. Apt-on át, ahol imádkoztak Szent Anna, Mária édesanyja sírjánál, majd Manosque-on át, ahol a Notre-Dame-de-Romigier fekete madonnája előtt térdeltek, elérték a Durance-ot, melyen ugyanott keltek át, mint egykor. Távolabb ott volt Gréoux, melynek szőke, erős falai érintetlennek látszottak.

Nem volt ebben semmi meglepő: mint Richerenques-ben, itt is az ispotályosok zászlaja lengett az egykori templomos váron. Természetesen jobb volt így, mintha leégve vagy lerombolva találták volna a gyönyörű erődöt, de azok számára, akik szerették a Templomot, és benne éltek, változatlan volt a fájdalom.

Csodálatos volt a kora nyári idő: a Provence fölé terülő égnél kékebbet képzelni sem lehetett volna! És milyen finoman illatoztak a fenyőerdők, a borókaligetek, a bükkfák és az illatos füvek, melyek a zuhatagok partjának ostromára indultak! A magasabban fekvő, gyér növényzetű fennsíkokon szabadon járt a szél. Olivier-t elragadta a szülőföld varázsa, mélyen beszippantotta a levegőt, s leggyakrabban meztelen felsőtesttel gyalogolt, hogy a bőre szinte a megégésig élvezhesse a napsugarakat. Montou eleinte morgolódott, de lassanként neki is megjött a kedve, és dús szőrzetű bőre – egyébként már nem tiltakozott annyira a fürdés ellen! – szintén vöröses árnyalatot öltött, mely sokkal jobban állt neki, mint az eredeti szürkésfehér.

Egy régi római hídon keltek át a Verdonon, melyet a kavargó, zöld víznek sem sikerült lerombolnia, s Olivier szíve új ritmusra kezdett verni, hisz lassan hazaért.

Annyiszor járta be annak idején ezt a vidéket az apjával vagy Clément testvérrel, hogy minden ösvényét ismerte, mely csak átszőtte az illatos rekettye benőtte kis völgyeket, erdős hegyhátakat, melyek egyre magasabbra nőnek, míg elérik az Alpok hegyes csúcsait, melyek legmagasabb pontjai tiszta időben idelátszottak.

Végül elérték a smaragdszín folyót, melynek kanyarulatát levágták. Jött egy másik híd, egy másik ösvény, és Olivier reménykedő szeme előtt végre feltűnt Valcroze.

Valcroze, ahol a vezértornyon a bal kanyaros Courtenay-címer olvadt egybe a Signes család madaraival és a helyi uraságok keresztjével. Könnyű szél lebegtette az élénk színű, vastag anyagot, melynek láttán Olivier térdre rogyott felindulásában. Tehát a kastély még mindig a családé, és Renaud még életben van.

– Ó, mindenható Isten, aki ekkora kegyben részesítesz, hogyan mondhatnék köszönetet?! – kiáltott fel.


Montou melléje térdelt, hogy részt vegyen hálaadásában, de felegyenesedve az épületek egyik része felé mutatott, melyet Olivier könnyben úszó pillantása nem vett észre:

– Úgy látom, történt valami – jegyezte meg. Valóban, az egyik torony, a könyvtáré, leomlott, mintha egy óriás ökle zúzta volna porrá, és a megfeketedett kövek tűz nyomát őrizték.

– Szent egek!

Mit sem törődve a meredek emelkedővel Olivier futni kezdett a bejárat felé, maga mögött hagyva nála kifulladtabb társát. A kőcsipkén egy fej jelent meg.

– Ki van ott? Menj utadra, barát! – kiáltotta egy hang.

– Olivier de Courtenay vagyok, és be akarok menni! – kiáltott vissza teli tüdőből.

Boldog hörgésféleség volt a válasz, és a férfi azonnal felragadott egy harsonát, melybe kétszer belefújt, hogy kaput nyittasson, majd örömteli kiáltásokkal eltűnt. A következő pillanatban a súlyos kapuszárny elfordult eresztékein, egy maroknyi őrt és cselédet fedve fel, akik mind Olivier nyakába ugrottak, egyszerre sírva és nevetve.

Eszükbe sem jutott, hogy illedelmesebben is köszönthetnék, és kis híján megfojtották.

Előfutott Maximin, az intéző is. Mint egy kos, áttörte a gyűrűt, megragadta Olivier karját, félrehúzta, hogy megbizonyosodhasson róla, hogy tényleg ő az, majd sírva a vállára omlott. A dadogása meglepte az érkezőt:

– Ó, Olivier úr, mi tartott ennyi ideig odafentről?

– Odafentről? Nem az égből jövök – húzódott el Olivier.

Maximin szipogott, ruhaujjába törölte az arcát és az orrát, és vidáman csillogó szemmel méregette a férfit:

– Már majdnem azt hittük, az égben van. Hat hónapig jönni Párizsból! Még gyalog is nagyon sok!

– No de… honnan tudod?

– Majd a báró úr elmondja. Nem akarom elvenni az örömét…

Montou is odaért. Olivier megfogta a karját, hogy bemutassa a jelenlévőknek, és együtt lépjenek be az udvarba, de alighogy betette a lábát, felbukkant a síró-nevető

Barbette, ő is gyengéd szidalmakat szórva rá, amiért „így megváratta őket”. Újra és újra megölelte és összecsókolta, majd hirtelen fehér főkötője széléig pirulva elhúzódott:

– Jaj… bocsánat! Elfelejtettem, hogy egy templomos nem ölel nőt…

– A Templom nem létezik többé, Barbette, és nem vagyok már templomos!

Bizonyítandó, hogy nem haragszik rá, ő maga húzta magához és borította csókokkal. Igazi nagy, cuppanós csókokkal, melyek visszarepítették csodálatos gyermekkorába.

– El kell mesélnetek, hogy lehet, hogy mindannyian tudtátok, hogy hazafelé tartok.

De először is az apám…

– Jól van! Nézd csak!

Valóban, Renaud is a fia elé sietett, egyik kezével egy botra támaszkodva, oldalán egy hozzá hasonlóan fekete ruhát viselő fiatal lánnyal, egy fiatal, szőke lánnyal, akinek látványára Olivier-nek elakadt a szívverése: azt hitte, délibábot lát. Az nem lehet…

Pedig ő volt az, Aude, aki az aggastyántól elhúzódva háttérben maradt, hogy ne zavarja apa és fia találkozását, akik oly sok év után találnak újra egymásra. Renaud tett néhány bizonytalan lépést Olivier felé, majd a fia vállára omlott. Egy percig csak szorították egymást, s felindulásukban képtelenek voltak megszólalni.

– Áldott legyen az ég – suttogta végül Renaud –, hogy megadta a csodát, melyet már nem is reméltem! A mennyben édesanyád is biztosan osztozik az örömömben…

– Ezért el is megyek hozzá… azonnal, amint köszöntöttem az ifjú hölgyet, akiről alig hiszem el, hogy nem csak jelenés!

A tekintete Aude-ét kereste, boldogan merült a hegyi források tiszta vizét idéző két tóba, és megindult felé. Szinte ellenállhatatlan volt a vágy, hogy a karjába vegye. Mégis sikerült uralkodnia magán, s mindössze mélyen meghajolt előtte.

– Csoda, hogy itt látom, Aude kisasszony! Kinek tartozom hálával érte?

– Ez a kastély olyan csodálatos, Olivier úr… és percről percre elkápráztat. A fivérem, Rèmi hozott ide az utolsó megpróbáltatásunk után.

– Megpróbáltatás? A gyászának más oka is lenne, mint az édesapja?

– Igen. Az édesanyám is meghalt, sötét körülmények között. Egyedül maradtunk a világban Rèmivel. Ekkor jutott a bátyám eszébe, amit Provence-ról mondott, és az ajánlatáról, hogy itt is dolgozhatna.

– Milyen igaza volt! És mennyire hálás vagyok neki! Hol van?

– A kápolnában!

Éppen ekkor lépett elő Rèmi Anselme atya társaságában, és amennyire csak tudott, sietett felé, támogatva a becsületes káplán hatalmasra hízott alakját. Mindketten ragyogtak, bár Remin enyhe nyugtalanság látszott:

– Talán túlságosan merésznek talál, amiért eljöttünk magához, és itt maradtunk annak ellenére, hogy még nem érkezett meg, de az édesapja…

– Visszatartotta magukat, hála istennek! Szép is lett volna, ha nem várnak meg!

Hova mentek volna?

– Ó, annyi szép várost és szép templomot láttam, ahol gond nélkül találhatnék munkát…

– Egy szót se többet erről! Ma este csak az öröm a fontos, hogy újra együtt vagyunk! Mindjárt beesteledik, és alig várom, hogy viszontlássam a házat.

Ahogy azt jelezte, Olivier a szentélybe sietett, ahol az édesanyja pihent, és ahová Renaud kérésére Rèmi szép szobrot készített róla. Nem maradt azonban sokáig. Bőven lesz még ideje meglátogatni.

Úgy egy órával később mind egybegyűltek a díszterembe az asztal köré, melyet Barbette dúsan megrakott, hisz aznap este azt ünnepelték, hogy végleg hazatért az, aki újra az örökös, és újra férfi lett. Ez alkalommal már fel sem merült, hogy Olivier a csűrben aludjon: a férfiak lakosztályaiba költözött, az édesapjáé mellé, és Montou is vele tartott… miután elidőzött kissé a ház fürdőjében. Olivier megtalálta fiatalkori ruháit is, de azóta, hogy tizennyolc évesen hátrahagyta őket, megváltoztak a méretei, és mind Montou, mind ő Renaud ruháiban érkeztek a vacsorára.

Mathieu gyermekeinek kettős gyásza ellenére a vacsora pontosan olyan volt, amilyennek egy örömteli lakomának Provence-ban lennie kell: meghitt és családias, a hegyek fűszereinek, a sült húsoknak és Barbette süteményeinek illatával átitatva, napsütötte borok zamatával, melyek Maximin szeretettel gondozott pincéjéből kerültek elő. Sokáig üldögéltek: annyi mesélnivalójuk volt!

Olivier leginkább arra volt kíváncsi, hogy mi sarkallta Rèmit, hogy ilyen messzire hozza a húgát. Bár titokban mélységesen örült neki, mégis menekülésre emlékeztetett ez az utazás. Valóban az volt.

Nem sokkal Mathieu halála és Olivier útnak indulása után Rèmi és Cauvin elment Passiacumba Juliane-ért és Aude-ért, a kanonokok teljes egyetértésével, akik örömmel várták a fiatalember családját. Jóságukban ismét kölcsönadták az öszvéreket is a két asszony és a holmik szállítására. Sajnos célba érve drámai helyzetbe csöppentek: Gontran Imbert a király halálában megerősödve aznap reggel elfoglalta a házat két emberével, és nem csak megtiltotta a látogatók belépését, de mivel azok nem törődtek vele, és bementek az udvarba, elbarikádozta magát a házban, és azzal fenyegetőzött, hogy megöli a hölgyeket, ha be próbálnak hatolni.

– Csak egyről feledkezett meg – magyarázta Rèmi –, hogy jobban ismerem a helyet, mint ő. Olyan nap volt, amikor Aubin bort és kenyeret vitt az erdőbe a remetének.

Amikor visszajött, ott talált minket, és természetesen a mi oldalunkra állt Eszembe juttatta, hogy a borospincének nemcsak külső bejárata van, hanem az ő házikójából is nyílik rá ajtó. Ott hatoltunk be, hogy hátba támadjuk a megszállókat. Csata kerekedett.

A kövér rőfös nem volt nagy harcos, de erőt adott neki a gonoszsága. Miközben verekedtünk, el akart szökni, és magával akarta vinni a húgomat. Ezt látva az anyám rávetette magát, hogy megakadályozza. Ekkor megölte…

Látva, hogy Aude szemébe könnyek gyűlnek, Renaud báró, akinek a jobbján ült, gyengéden megfogta a kezét:

– Az a nyomorult nem sokáig örülhetett. Rèmi, aki megszabadult az ellenfelétől, ledöfte a késével, ott, az áldozata felett…

A fiatalemberre mosolygott, amiből Olivier felmérhette, hogy barátság, sőt szeretet ébredt az apja szívében a két fiatal iránt, akiket oly kegyetlenül próbára tett az élet.

Őszintén örült neki.

– Mi kerekedtünk felül – folytatta a beszámolóját Rèmi –, de négy holttest feküdt a padlón, és Aude kétségbe esett. Cauvinnel és Aubinnel a Szajnába dobtuk Gontran Imbert-t és a két társát, de a húgom nem akart elszakadni anyánktól. Blandine-nak és Margot-nak végül sikerült megnyugtatnia, és egy éjszakányi és napnyi virrasztás után eltemettük. Most Bertrade mellett nyugszik, a remeténk védelme alatt…