– És visszamentek Corbeil-be?

– Aude többé nem maradhatott nélkülem. Különben is… túl sok rossz emlék kötődött a házhoz! Öreg őrzőire bízta, nekik adta a birtoklevelet, melyet Fülöp királytól kapott, és saját kezűleg írt egy ajándékozási okmányt, melyet tanúként Cauvin és én írtunk alá. Azután visszamentünk Corbeil-be.

– Mi lett Margot-val? – kérdezte Olivier. – Itt van ő is? Még nem láttam.

– Nem, Passiacumban maradt Aubin és Blandine nagyon megszerették, és ő is ragaszkodik hozzájuk. Mostantól a lányuk lesz. Természetesen sajnáljuk, hogy el kellett válnunk tőle, hisz olyan elkötelezett, olyan hűséges volt, de örülünk, hogy nem cseléd többé. Most már van jövője… Már csak az volt hátra, hogy felépítsem a jövőt a húgomnak és magamnak is.

– Őszinte öröm, hogy ezen a vidéken tervezi, barátom. De befejezte a kanonokok építkezését?

Rèmi arca elfelhősödött, és mielőtt válaszolt volna, kiürítette boroskupáját. Aude felállt, és engedélyt kért a visszavonulásra. A vacsora különben is véget ért, és mindannyian felálltak, amikor felfelé indult a szobájába. Miután távozott, visszaültek, és Renaud körbeadott egy cserépkancsót, melyben szép zöld likőr csillogott. Rèmi csak ekkor válaszolt a kérdésre:

– Nem, a munka még nem készült el, de egy ilyen jelentős átépítéshez nem a szobrász számít a legtöbbet, és gondolom, Cauvin gond nélkül talált helyettem mást.

– Ne legyen ilyen szerény! – tiltakozott Olivier. – Tapasztalatból tudom, hogy nem minden bokorban terem olyan tehetséges művész, mint maga…

– Bárhogy is van, el kellett jönnünk. Cauvin – biztosan emlékszik rá! – úgy tervezte, átveszi az apám szerepét mind a munkában, mind mellettünk. Ehhez pedig azt találta ki, hogy feleségül veszi Aude-ot, akibe régóta szerelmes. Legalábbis ezt állítja.

– Nem vonom kétségbe építészi tehetségét – vágott közbe szárazon Olivier. – Sem Mathieu mester iránti hűségét és bátorságát… De attól még durva alak, aki nem méltó ilyen finom kézhez…

Nem folytatta, sőt el is pirult, hirtelen felfigyelve a mosoly árnyékára, mely apja és Montou arcán suhant át. Rèmi semmit sem vett észre, és folytatta:

– Mindenesetre megkérte a kezét. Azt feleltem, hogy nem dönthetek a húgom beleegyezése nélkül. Aude pedig természetesen visszautasította. Csakhogy Cauvin nem fogadta el. Az elkövetkező napokban egyfolytában zaklatta, olyannyira, hogy a húgom már azzal fenyegetőzött, hogy egy kolostorba menekül, ha nem tudom elérni, hogy békén hagyja… Cauvin az arcomba nevetett, kijelentve, hogy én vagyok a családfő, Aude engedelmességgel tartozik nekem, és a hosszas elkötelezettségéért igazán megérdemli ezt a jutalmat. Ó, megpróbáltam a lelkére beszélni, és türelemre inteni.

Isten tudja, mit reméltem… talán hogy beleun!

– Beleun? – morogta Olivier. – Mibe? A várakozásba?

– Éppen várni nem akart! Szinte beleőrült, hogy mindennap látja Aude-ot Mindenáron akarta.

– És? – szólt közbe Montou, aki mostanáig alig beszélt, csak ivott,

– És egy este elmenekültünk. Napközben felkerestem a káptalan vezetőjét, és ő

megint csak segített. Megszerezte nekem egy halász csónakját, aki felvitt minket a Szajnán Melunig. Karácsony után volt, és néhány napig egész kellemes maradt az idő.


Vettem egy erős öszvért a húgomnak és a csomagoknak, és kis szakaszokban, mindig hajnal és esteledés közt utazva, néha kereskedőkhöz csapódva elértünk egy városba a Saône folyó partján, Chalonba, ahol hajóra szállhattunk Lyon felé. Onnan a Rhône-on jöttünk tovább egészen Orange-ig. Ott beszereztünk egy másik öszvért – Chalonban gond nélkül eladtuk az elsőt –, és a birtoka keresésére indultunk.

– Sikerült nem eltévedniük?

– Ó, előfordult, hogy elvétettük az utat, de annyiszor mesélt a hazájáról, annyiszor lefestette a környéket, a városokat, a templomos parancsnokságokat, hogy nem volt nehéz idetalálni.

– Szerintem – szólalt meg a báró – Isten vezérelte magukat. Úgy tudták megtenni a hosszú utat, hogy semmi baleset nem történt, nem támadtak magukra gonosztevők, pedig fegyvertelenek voltak, és a húga olyan gyönyörű… valóságos csoda.

– Hálát is adtunk az Úrnak, amennyire tudtunk. Aude pedig, mint maga is tudja, báró úr, sosem vált meg a fátylától…

– Minden rendben van tehát – állapította meg Olivier. – Nekünk is hálát kell adnunk, Montounak és nekem! Megfogadtuk, hogy elzarándoklunk Notre-Dame-de-Moustier-ba, ha épségben megérkezünk… És mi történt a könyvtártoronnyal, apám?

A viszontlátás örömében kissé meg is feledkezett róla, ám ebben a pillanatban hirtelen eszébe jutott a képe. Egyszerű válaszra számított, és azt is kapott. Ezért nem is értette, miért zárul be Renaud arca a kérdésére:

– Belecsapott a villám! – mondta.

– A villám? És a kastély többi része érintetlen maradt? Szinte hihetetlen!

– Majd később beszélgetünk róla… ha több időnk lesz! Biztosan fáradt vagy! És Pierre nagyúr is…

Montou elnevette magát:

– Régen nem neveztek már így! Felélednek az emlékeim…

Miközben felkísérte édesapját az emeletre vezető lépcsőkön, Olivier arra gondolt, hogy hosszú évek óta először alszik ismét egy fedél alatt hölgyekkel, de nem érzett zavart. A Templom, a szigorú szabályai, a követelményei, melyeket könnyű volt betartani, amikor a fegyveres élet ellenpontozta őket, lassan az idő ködébe vesztek.

Nemcsak sajnálatot nem érzett már, de furcsa szabadságérzés tört rá, melybe remény vegyült. Isten útmutatását lássa Mathieu gyermekeinek jelenlétében… vagy csak újabb, minden eddiginél kegyetlenebb kísértést? Aznap este elalvás előtt hosszan imádkozott a megvilágosodásért. Rosszul aludt, és amikor eljött a reggel, a kápolnába sietett a hajnali misére, melyet Anselme atya önmagának és azoknak a kastélybelieknek mondott, akik szükségét érezték. Mielőtt templomosnak állt volna, Olivier is gyakran részt vett rajta az édesanyjával együtt Most, ahogy belépett a két nagy sárga viaszgyertya megvilágította szentélybe, egy fehér fátyollal félig eltakart szőke hajzuhatag vonta magára a figyelmét… és visszahúzódott. Tiszta boldogság lenne egy pillanatra mellé térdelni, de úgy érezte, nincs hozzá joga.

Átszelte az udvart, ahol már ott serénykedtek a lovászok és a folyóhoz induló mosónők. Mindenki szívmelengető vidámsággal köszöntötte. Egyszerű udvariassággal felelt, boldogan, hogy ismét része lehet ennek a világnak. Tonin, az öreg lovászmester megállította útközben.

– Nagyon jó, Olivier úr, hogy újra itt van, mind örülünk neki. Hacsak… nem akar megint elmenni? – tette hozzá halvány aggodalommal.

– Nem, Tonin! Azért jöttem, hogy itt is maradjak, segítsek az apámnak és vigyázzak mindenkire itt!

Az öregember örömében a levegőbe dobta a sapkáját, és elkiáltotta magát:

– Engedelmével elmondom a többieknek is! Nagy lesz az öröm!

Ezzel visszament az istállóba, hogy szétkürtölje a hírt. Olivier eközben a villám sújtotta toronyhoz sétált, melynek baljóslatú, omladozó maradványai mögül előbukkant a sziklafal, melynek egykor támaszkodott. Nem lehetett nagyon régi a tragédia. Egy faldarab még állt, és különös módon a kandalló, melyből a titkos járat indult, az emelet magasságában továbbra is kirajzolódott, megfosztva tűzterétől, de nem címeres keretétől, mely most a semmibe nyílt.

Olivier hátrafordult, keresett valakit, akitől megkérdezhette, mióta áll így a torony, és meglátta az apját. Erős botjára támaszkodva Renaud odament a fiához. Nem járt nehezebben, mint utolsó találkozásukkor, és Olivier, ahogy elnézte, mélységesen csodálta. Hány éves is?… Nyolcvannnyolc? Valamivel több. Alig hajlott meg a háta, feje biztosan nézett előre, csak mély ráncok barázdálta arcán és hófehér hajában viselte az elmúlt idő és a szenvedések nyomát. Szeme élénk, fekete bogarában biztosan nem…

– Biztos voltam benne, hogy itt talállak! Legalább tudtál aludni?

– Nem emiatt nem. Mikor történt?

– Körülbelül egy éve.

– És nem építtette újjá? Nem vall magára!

– Gondolod?

– Vagy már nem ismerem olyan jól, mint egykor. Valcroze kevesebb ettől a sebesüléstől. Mint egy karját vesztett katona.

– A kar sem nő vissza sosem! De – tette hozzá Renaud fia szemöldökráncolását látva – te elvégezheted a csodát, ha úgy látod jónak…

Elnehezült, kissé furcsa, bizonytalansággal teli lett a hangja, amit Olivier tévesen közönynek érzékelt.

– Apám – kérdezte halkabban –, nem veszedelmes védelem nélkül, minden szemnek kitéve hagyni a hatalmas titokhoz vezető ajtót?

– Ki nyithatná ki ebben a magasságban?

– Egy újabb vihar, vagy talán egy földrengés? Ha a megmaradt részek is leomlanak, láthatóvá válik a járat. Apám, újjá kell építeni a tornyot!

Az öreg báró, akinek tekintete az egykori kandallóra szegeződött, hirtelen a fia felé fordult:

– Még akkor is, ha ahhoz egy sírt kell felnyitni?

– Egy sírt? Volt valaki a toronyban, amikor belecsapott a villám?


– Roncelin de Fos!

A név említésére, melyről azt hitte, soha többé nem hallja, Olivier hátrahőkölt, mintha ökölcsapás érte volna, s kiszáradó torkából egyetlen hang sem bírt előtörni.

Renaud megfogta a karját:

– Gyere! – mondta. – Menjünk föl a falra, ott nyugodtabban beszélhetünk…

Lassan felkapaszkodtak a magas lépcsőfokokon, tettek néhány lépést a rotondán, és megálltak egy kőcsipkénél, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a hegy csúcsokra, a sötétzöld erdőkre, az apró falvakra, a sasfészkekhez hasonló tornyokra, az aranyfényben úszó hegygerincekre és a szédítő völgyre, melyben a Verdon zubogott. A távolból odalátszott a Földközi-tenger kékje is a felkelő napban.

– Egy este, úgy egy évvel ezelőtt – kezdte Renaud – egy maroknyi vándorszerzetes kért bebocsátást, akik Rómába tartottak, de eltévedtek az úton. Velük volt a perjeljük, egy kortól és betegségtől megtört öregember, aki öszvéren utazott, míg ők gyalogoltak.

Természetesen befogadtam őket, és a beteghez léptem, hogy üdvözöljem. Képzeld csak el, mit éreztem, amikor Roncelin arcát láttam magam előtt!

– Csoda, hogy még életben volt. Hány éves lehetett?

– Nem tudom. Talán nyolcvankilenc! Aszott test, tönkrement arc, de sértetlen gonoszság. A társai is csak annyira voltak szerzetesek, mint ő. Fegyvert viseltek a csuhájuk alatt. Lefogták Maximint, Barbette-et és engem, hogy mozdulni se tudjunk, és azt hittem, kezdődik elölről a nyolc évvel ezelőtti rémálom. De beérték annyival, hogy kikötöztek a padokhoz, és kivittek az udvarba, hogy mindent lássunk az eseményekből: a frigyláda elviteléből, hisz Roncelin tudta, hová rejtettük el.

– Hogy lehetséges? Csak négyen ismertük a titkot: maga, Maximin, Hervé d'Aulnay és én…

– Elfelejted Clément testvért, aki bár nem volt jelen, mindent tudott.

– Clément testvér? – kiáltotta felháborodottan Olivier. – Ahelyett, hogy követte volna a nagymestert a máglyára, az inkvizíció kegyetlen kínzása alatt halt meg…

– Ne légy dühös! Roncelin is a kínzói közt volt. A legvégén, abban a percben, amikor kilehelte a lelkét, amikor megsemmisítette a szenvedés, már eszméletlenül mondott néhány szót a toronyról és a kandallóról. Nem volt sok, mégis elegendő egy olyan embernek, aki végigkutatta Valcroze-t Clément testvér nem vált méltatlanná, hidd el! Maga a szörnyeteg is elismerte, hogy lázálmában, eszét vesztve beszélt…

– Az inkvizíció – vetette oda undorral Olivier. – Ez a nyomorult a szerzetesek fekete csuhája alá mert rejtőzni, akik állítólag Isten nevében versenyre keltek kegyetlenségben Nogaret-val és a hóhéraival! Roncelin de Fos maga volt a megtestesült ördög!

– Ha nem is maga, elég jó cimborája. De Istennel szemben a sátán mindig veszít

– Mi történt?

– Meglepő, hallatlan dolog. Ott voltunk az udvarban, szemben a lakóépülettel, összekötözve, mint a sonkák, a két állítólagos szerzetes őrzésében. Tehetetlenül és kétségbeesetten kértük az ég segítségét. Olyan tiszta, olyan kék, olyan csillagos volt az az ég! A leggyönyörűbb égi köpeny borult az aljas szentségtörésre! És hirtelen megtörtént a csoda: láttuk, hogy vakító villám csap bele a toronyba, mely kettéreped, mint a tojáshéj, és összeomlik…

– Követte égzengés?

– Nem, égzengés nem, csak emberfeletti fájdalom üvöltése… Üvöltés, mely csak tartott és tartott, s egyetlen torokból szállt fel. A többi hang hamar elült. Csak az a nem is emberi üvöltés maradt, melyet átkok tarkítottak, majd nyögéssé csendesült, míg egy örökkévalóság után végleg elült… valóban az lehetett annak, aki végigszenvedte: egy óra telt el, mire visszatért a csend, és a falak végképp leomlottak. Megrémült fogvatartóink már egy ideje elmenekültek, tárva-nyitva hagyva a kastélyt. Fényes nappal volt már, mire a falubeliek, akiket halálra rémítettek a hallottak, idemerészkedtek, hogy kiszabadítsanak minket és az embereinket, akiket a pincébe és az őrházba zártak. Anselme atyának minden ékesszólására szüksége volt, hogy meggyőzze az egyszerű lelkeket, hogy nem az egész kastélyra hullott átok. Türelmesen elmagyarázta nekik, hogy Valcroze távolról sem Isten haragjának tárgya lett, hanem valóságos áldást kapott, hisz az Úr maga gondoskodott róla, hogy elpusztítsa legádázabb ellenségét…