A körülményekre tekintettel a jegyesek úgy gondolták, csendben házasodnak össze, Provence-ban azonban nem léteznek csendes ünnepek. Barbette már előző

estétől kénytelen volt állni a sarat a környék nemeseinek vidám seregével szemben, akik mind címeres lobogó alatt, ajándékokkal megrakodva érkeztek, mint a betlehemi királyok, hogy kivegyék részüket az esküvőből. Este pedig hölgyek susogó hada kísérte nászi ágyába Mathieu de Montreuil lányát… d'Esparron úrnő nem volt köztük.

Egy évvel később újjáépült a villám sújtotta torony. A romok alatt három másik ember maradványai mellett találtak egy elszenesedett, de ép és felismerhető holttestet.

Kövekkel együtt zsákba tették, és egy szikláról bedobták a Verdon örvénylő vizébe.

Azon a napon, amikor a csokrot felkötötték a torony tetejére, Aude életet adott a kis Thibaut-nak, aki barna volt, akár egy gesztenye, és Renaud meghatottan vette át Olivier kezéből. Magához emelte, és az egyik ablakhoz vitte, hogy láthassák az új épületet.

– Biztosított tehát a jövő! – kiáltotta, miközben a kisbaba a bánásmóddal elégedetlenül élénken tiltakozott. – Nem különös, hogy Isten ránk bízta, hogy az emberiség legnagyobb kincsét őrizzük, mi, akik a jeruzsálemi királyok, a bizánci császárok és a nagy Szaladin vérét hordozzuk ereinkben?

– Mi vagyunk az őrzők, apám, jól tudom. Büszke is vagyok rá… de nem élünk az idők végezetéig. Ki vált fel minket?

– Isten gondoskodik róla, fiam! Az utolsó őrzők a hegyek lesznek… és a felejtés.

A titkos nyitószerkezet ellenállt az ég tüzének, ám Renaud és Olivier együttes akarattal megsemmisítették…