A hallgatag Olivier régen nem tartott már ekkora beszédet, és Hervé félig meglepetten, félig szórakozva hallgatta. Igaz, a téma alkalmas volt rá, hogy bárkit izgalomra gyújtson. Kezét ruhaujjába rejtve Raoul testvér egy percig lehajtott fejjel hallgatott.

– Mert – szólalt meg végül – megváltoztak az idők. Előjelek és látomások törtek Clément testvérre, és tudja, hogy bármennyire sűrű is az erdőnk – a templom bölcsője!

–, módszeresen, aprólékosan átkutatják majd, és ha felfedezik a kincset, mielőtt időnk maradna beindítani a szerkezetet, nagy baj kerekedhet. Azzal vádolhatnak, hogy a judaizmushoz húzunk. Ami halálos lenne számunkra! Clément testvér úgy gondolja, addig kell cselekedni, amíg nem késő.

Olivier bólintott, bizonyára megelégedett a válasszal, Hervével azonban más volt a helyzet, ő tovább kérdezett:

– Hogy lehet, hogy Clément testvér, bármennyire magas posztot tölt is be a rendben, meghoz egy ilyen horderejű döntést, amikor tudja, hogy a nagymester, Jacques de Molay majdnem egy éve elhagyta Ciprust és Franciaországba tart, hogy találkozzon Fülöp királyunkkal és őszentsége Kelemen pápával?

– Éppen ezért. A nagymester Limassolban él, és nem sokat törődik a franciaországi templommal, hacsak azért nem, hogy a lehető legtöbb segítséget megszerezze tőle egy újabb keresztes hadjárathoz.

A királyságban Clément testvérnek nagyobb a szava. Ő az, aki mindent tud!

– No de miért éppen Provence? Miért olyan messze?

– Ebben a kérdésben nem kaptam magyarázatot – felelte szárazon az „őrző”. – Csak parancsokat, mint maguk is, és teljesítem őket. Holnap megtudják, ha nem is pontos úti céljukat, legalább azt, merre menjenek.

A témát ezzel lezárva felfelé indultak. Ideje volt a kápolnába vonulni, ahol kezdődött az egyik nappali mise… Fejük felett törékeny hangon zúgott egy harang, és mivel Raoul testvér magára hagyta a két barátot, hogy felöltse templomi ruháját, Hervé odasúgta Olivier-nak:

– No de mégis miért éppen Provence, és nem az egyik erődünk a tengerparton?

Olivier feléje forduló tekintetében vidámság csillogott:

– Provence-nak is vannak tengerpartjai, barátom, és komoly erődjei. Nem tudtad?

– Nem igazán…

– Ráadásul II. Nápolyi Károly király birtoka, aki egyben Anjou hercege… és Jeruzsálem királya, ahonnan a frigyláda származik. Bár közel áll a francia koronához, kesztyűs kézzel illik bánni vele. Most imádkozzunk!

Most az egyszer azonban Olivier nem találta meg az imában kételyei megnyugtatását és megszokott áhítatát Isten felé. Bármennyire mélyen vallásos volt is, a rá váró feladat lesújtotta. Hogyan szelje át Franciaországot, Burgundiát, a pápai államokat és Provence-t – vajon meddig kell mennie? –, a két angyal őrizte ládával anélkül, hogy figyelmet keltene, és főleg felélesztené az emberek fanatizmusát? A frigyláda a Bibliából ered, de nem az Evangéliumokból. Ez drámai kavarodást és veszedelmes mozgolódást kelthet. Az emberek biztosan látni, sőt talán érinteni akarnák a kőtáblákat, melyeket Mózes hozott le a Sínai-hegyről. Saját magán is felmérhette a hatást, hisz égett a vágytól, hogy szemügyre vegye, megérintse Isten írását! Megszokta, hogy uralkodik magán, és abban a gondolatban keresett vigasztalást, hogy Szent Bernát kilenc templomosának is sikerült titokban tartania az ereklyét, később pedig Adam Pellicorne gyakorlatilag egyedül hozta el Jeruzsálemből. A táblákat a római háborúk idején a főpap elővigyázatosságból kivette a ládából. Megnyugtató volt a tudat. A csitító gondolatok ellenére aznap éjjel nem sikerült elaludnia. Aulnay-nak sem. Csak elbóbiskoltak kissé, s a hajnali misére szólító harangra máris kiugrottak az ágyukból: akár utaznak, akár a saját parancsnokságukon vannak, a rend szabályzata áthághatatlanul vonatkozik minden fiára.

A hajnali mise után Raoul testvér a szobájába hívta őket.

– Minden készen áll – jelentette ki –, és elvezetem magukat oda, ahol a szekér és a rakománya várakozik.

Hervé szájából azonnal felszakadt a kérdés:

– Kihozta a ládát? Hogyan?

A testvér fáradt arcát röpke mosoly ragyogta be:

– Engedje meg, hogy legalább ezt az egy titkot megőrizzem! Most hallgassák meg a mondandómat: a magukra váró szekér, melyet két erős ló vontat, egyik testvérünk koporsóját viszi Digne-be. Martin de Fenstrelét, aki nemrég halt meg a bonlieu-i parancsnokságon, de provence-i származású, és mivel a szentatya jó barátja volt, különös kegyként a szülőföldjén nyugodhat.

A szerény, nyers fa asztalhoz fordult, melyen a rendház számításait végezte, és felvett egy kis tekercset:

– Ez egy igazolás Etienne testvér, a parancsnokunk aláírásával, aki magukra bízza a holttestet és az alkimistaeszközeit. Martin testvér, aki igen öreg volt, már régóta a Nagy Művön dolgozott. Ha jól értettem az üzenetét, ezt az iratot nem sokkal a maguk indulása előtt kérték ki Párizsból. Tehát mi ketten eljátszottuk szerepünket ebben a fontos ügyben. Most maguk következnek. Rövid szakaszokban utaznak majd, és csak a templomos házakban állnak meg: épp elég áll a magukra váró út mentén – Istennek hála –, hogy semmi gondjuk ne legyen.

– Ki fogja a szekeret hajtani? – kérdezte Olivier.

– Anicet testvér, az egyik emberünk, a tiszteletkeltés kedvéért Ágoston-rendi szerzetesnek öltözve. Arról a vidékről való, és kedve szerint ott maradhat valamelyik házunkban, vagy visszatérhet ide, bár – tette hozzá szomorú mosollyal – ennek a parancsnokságnak nem sok oka maradt a fennmaradásra. Most jöjjenek!

Egy töltésen átvezette őket a tavon, majd egy erdei útra fordultak, mely egy fás magaslatot ölelt körbe, egészen egy kereszteződésig, ahol egy gondosan ponyvázott, erős szekér várakozott egy fekete csuhás szerzetessel, aki a szürke igásokkal beszélgetett, mintha türelemre intené őket. Elmosolyodott, ahogy meglátta az érkezőket, megveregette a jószágai fejét, felült a bakra, kezébe vette a kantárt és várt.

Jelentéktelen külsejű, alacsony férfi volt, pengeszerű arccal, élénk, kerek barna szemmel, de a csuha alól egy pillanatra előtűnő karja és lába figyelemre méltó izmokat mutatott a sűrű szőrzet alatt.

A szekér belsejében egy hatalmas, szarkofág méretű koporsó volt, melyet mindössze egy fakereszt és két szögletes ládaféleség díszített, s nagy piros foltként több helyen ráütötték a Templom pecsétjét. .

– Martin testvérünk – Isten vegye magához lelkét – igen testes volt – magyarázta vidáman Raoul testvér. – Ezért kell neki ekkora koporsó. A ládákban a szeráfok vannak, melyeket leszereltünk és vászonba bugyoláltunk, nehogy megsérüljenek, de hivatalosan lombikok, valamint nagy és törékeny retorták, más eszközökkel együtt.

Senki nem fog meglepődni.

– Pedig nem megszokott, hogy egy templomos, aki életében semmit sem birtokolhat a késén és az övén kívül, az utolsó útjára teljes felszerelésével indul –

vetette ellen Hervé.

– Igaz, de a felszerelés, ahogy maga mondja, a Templom tulajdona, és bár a használójával utazik, nem kerül mellé a sírba, hanem a holttestet befogadó parancsnokságon marad. Ott él az egyik rokona, aki hozzá hasonló kutatásokat végez…

Raoul testvérnek mindenre volt válasza. Sőt, egészen úgy látszott, mintha hinne is szavaiban, gondolta Olivier, azt kívánva, bárcsak igaza lenne. Nagyon nehéz lehet neki, az isteni hatalom fantasztikus, ősrégi jelképe hűséges őrzőjének megválni a legbecsesebb kincstől, melynek egy nép márvány és arany templomokat emelt, és látni, hogy elhagyja a víz és fák övezte szerény, de békés szentélyt, mely régóta menedéke volt. Raoul testvér háza soha többé nem lesz a Templom szent középpontja. Olivier megérezte a férfi szomorúságát, és meghatódott.

– Sajnálom – súgta oda a búcsúzás pillanatában. – Bocsásson meg…

Az öreg templomos mélyen a szemébe nézett.

– Köszönöm… de ne sajnálja. A házunk menedék marad azoknak, akik ismerik az ide vezető utat. Ha szükség lenne rá…

– Nem felejtjük el. Sem egyiket, sem másikat.

Anicet testvér csettintett a nyelvével, és nekiindította a szekeret. A két lovag mögé sorakozott. Behatoltak az ágak szövevénye közé, melyeken még csak rügyek látszottak, és nem állták útját a nappali fénynek. Megkezdődött a hosszú utazás.

A tél és az elmúlt napok esői feláztatták és sártengerré változtatták a tájat, és még a régi római utakon is, melyek többé-kevésbé megbízható összeköttetést biztosítottak, nehéz volt a haladás. A két lovag lova könnyen vágtatott volna, de a nehéz szekér lelassította az iramot, és alig öt mérföldet tettek meg naponta, így több mint három hétbe tellett, míg elérték Montélimart. A Templom birtokában lévő


parancsnokságoktól a farmokig vagy csűrökig minden a lehető legjobban zajlott.

Minden megállónál ugyanolyan volt a templomos fogadtatás: diszkrét, udvarias és nagyvonalú. Északtól délig, kelettől nyugatig hatalmas pókhálóként terült a tájra a templomosok hálózata, menedéket nyújtva az utak veszedelmeinek kitett testvéreknek. A sosem változó szertartások mindenhol azt az érzetet keltették az utazóban, mintha hazaérkezett volna: az embereket és jószágokat „szépen” fogadták, ahogy azt a szabályzat megkövetelte, sőt még kíséretet is adtak melléjük, ha nehézségekbe ütköztek volna. A frigyládát azonban szerencse kísérte, és sehol nem kellett útonállókkal megverekedve utat nyitni előtte.

Egy áprilisi estén, mely fázós volt, annak ellenére, hogy az éghajlat lágyabbra fordult, mióta elhagyták Lyont, megérkeztek Richerenques-be…

Erős parancsnokság volt, melytől az északi Montelimartól a déli Orange-ig sok ház függött. Négyszögletes együttese, melyet a sarkoknál erősen felfegyverzett kerek tornyok védelmeztek, a Rhone-vidék egyik legfélelmetesebb templomos bástyája volt.

A rend fekete-fehér zászlaja lengett mind a négy tornyon, mintha minden irányban a tájra szegezné figyelő tekintetét. A szokás úgy kívánta, hogy nappal nyitva tartsák a kapukat, Richerenques-et azonban zárva találták, bár még messze volt az éjszaka. A mély árok szélén Olivier leoldotta az övén függő kürtöt, és jól elkülöníthetően háromszor megfújta. A harmadikra két kőcsipke között megjelent egy fej:

– Ki van ott?

Olivier a szemöldökét ráncolta: a fehér zubbonyát díszítő nagy piros kereszt szinte sértéssé tette a kérdést.

– Látszik, nem? – morogta.

– Igen, igen, de ebből még nem derül ki a nevük, és a parancsnok testvér megköveteli, hogy megtudakoljuk, kivel állunk szemben, mióta áltemplomosok férkőztek be rútul.

– Egész seregnyien lehettek, ha ennyire kishitűvé tették egy ilyen nagy erődítmény gazdáit – vetette oda Hervé, aki sosem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy hallassa a hangját.

– Talán, de a parancs az parancs! A nevüket!

– Jól van! – vette vissza a szót Olivier. – Mondd meg az uradnak, hogy Olivier de Courtenay és Hervé d'Aulnay testvérek, Anicet testvér kíséretében, kérnek szállást az éjszakára. Egy koporsót szállítunk!

A fej végre eltűnt, és egy perccel később a hatalmas deszkákból készült felvonóhíd recsegve leereszkedett, felfedve egy sűrű kapurácsot, mely lassan felemelkedett. Szabad volt az út, leszámítva a három fekete zubbonyos őrmestert, akik az udvar bejáratában álltak. Előreléptek, hogy megfogják a lovak kantárát – ami szintén nagyon szokatlan volt! Olivier villámsebesen elhúzta a magáét.

– Hátra! – szólalt meg olyan hanglejtéssel, hogy egyik férfi sem ellenkezett, és ügetve szelte át az udvart a lovagok hagyományos szállásépületéig. Hervé ugyanilyen iramban követte, majd a szekér következett békésebb tempóban.


A tágas udvar belseje csak megerősítette a külső védelmi rendszerek nyújtotta erőteljes benyomást. Három oldalon nagy istállók, lószerszámház, kovácsműhely, fegyverraktár sorakoztak, az alacsonyabb épületekben pedig az ólak és a „szakmát gyakorló” testvérek műhelyei: pékség, bognár-, asztalos- és mindenféle műhely.

Mindenhol élénk tevékenykedés folyt a nagyszámú lakosság szolgálatában: néhány őrmester és templomos lándzsavetést gyakorolt a fegyverraktár előtt a lovak patája felverte hatalmas porban.

Olivier és Hervé a lakóépületbe vezető lépcső előtt álltak meg, melynek tetején a parancsnok bukkant fel, ahogyan az botjáról és a belőle áradó hatalomból egyértelműen látszott.

Magas volt és sovány, szinte aszott, sűrű szemöldökének íve alatt mélyen ült jéghideg szürke szeme, s szája körül megvető ráncok barázdálták az arcát. Ritkás, sárgásfehér szakáll nyújtotta meg az arcot, de a férfi kopasz lehetett, mert egyetlen tincs sem bukkant elő a lapos fehér sapka alól. Ruhája, a piros keresztes fehér ruha az uniformis volt, de az övén függő tőr hüvelye és markolata, melyeken arany és rubin csillogott, igencsak szokatlan volt „Krisztus szegény lovagjánál”.