Élemedett kora ellenére – ha nem is volt még nyolcvan, nem járhatott messze tőle

– szálfaegyenesen állt, távolságtartó, arrogáns testtartásban, bár mosolygott, felfedve a fogsorában tátongó hiányokat. Mosolya nem tükröződött jéghideg szemében, mely Olivier-ra szegeződött.

– Isten hozta önöket, testvéreim – szólalt meg. – Azt mondják, maga Courtenay.

Hosszú életem során sokat ismertem, ezért ne lepődjön meg, ha megkérdezem, melyik ágról.

– A szentföldiről, ahol az atyáim születtek – felelte szárazon Olivier, akinek nem volt ínyére a faggatózás. Nem volt szokás egy látogató rokonsága felől érdeklődni, ezért hozzátette. – Megtudhatnánk mi is, milyen néven köszönthetjük e ház parancsnokát?

Egy egyszerű lovagtól elég szemtelen volt a kérdés, a parancsnok azonban nem sértődött meg:

– Antonin d'Arros testvér vagyok – vetette oda könnyedén.

Figyelme máris a szekér és tartalma felé fordult. Miközben a látogatók leszálltak nyergükből, káplán jávai és két lovagjával odalépett hozzá. Megparancsolta, hogy hajtsák fel a ponyvát, és egy percig elgondolkodva méregette a nagy koporsót, mialatt Hervé a kérdéseit megelőzve röviden bemutatta az állítólagos halottat.

– Ez a Martin testvér – jegyezte meg végül Antonin parancsnok – rendkívüli személyiség lehetett, hogy ilyen… különös kegyben részesül. A szokás úgy kívánja, hogy a halálozása helyén temessék el a templomost. Feltéve természetesen, hogy megszentelték a földet.

A tettetetten könnyed hang, mely rosszul leplezte a nem helyénvaló kíváncsiságot, hisz a Templom köreiben nem volt illendő ennyi kérdést feltenni az átutazó vendégnek, nem tetszett Olivier-nak, aki hallgatásba burkolózott, és hagyta, hogy társa folytassa a párbeszédet.


– A rendkívüli a megfelelő szó – magyarázta d'Aulnay tiszteletteljes kedélyességgel. – Így kell lennie, ha a szentatya kegyeskedett közbenjárni, hogy a szülőföldjére vihessük eltemetni, az összes felszereléssel együtt, melyet impozáns munkájához használt. Nagy tudós volt…

– Jól van! Ebben az esetben a kápolnába vitetjük, hogy a testvéreink leróhassak előtte tiszteletüket.

– Sajnos attól tartok, ez lehetetlen. Azt a parancsot kaptuk, hogy csak az úti célunknál vegyük le a koporsót, mely igencsak nehéz. Felváltva őrködünk mellette éjszaka Olivier testvér, Anicet testvér és jómagam.

– No de miért?

– Nem tudjuk – vágott közbe Olivier –, és nem is akarjuk tudni.

Engedelmeskedünk, ahogyan kell a parancsoknak, melyeket kapunk, és nem vitatkozunk.

Metszően kimért volt a hangja. Antonin d'Arros nem makacskodott. A szekeret egy szélfogó alá vezették a kápolna mellett, a lovakat az istállóba vitték, majd vacsorára hívták a vendégeket. Késő volt. Sietve megmosakodtak kissé, és amennyire tudták, leverték ruhájukról az út porát: a templomos szabályzat előírta, hogy csakis tiszta ruhában étkezhetnek. Azután a harang hívására egy testvér a refektóriumba kísérte őket, ahol két nagy, fehér abrosszal borított asztal várta a lovagokat. Minden helyet egy tál, egy kupa, egy kanál és egy nagy darab kenyér jelzett. A kést mindenki magánál hordta. Mint minden kolostorban, itt is állt egy kis szószék, melyen egy testvér foglalt helyet. Felváltva szövegrészeket olvastak fel hangosan a Szentírásból az étkezés alatt, amikor tilos volt beszélni.

A templomosok tehát felsorakoztak fehér tunikájukban, és állva várták, hogy a káplán, aki az asztalfőt elfoglaló parancsnok mellett kapott helyet, elmondja a Benedicitét és a Páter Nostert. Azután mindenki elhelyezkedett, a vendégek nem messze a ház urától – kivéve Anicet testvért, aki elsőként biztosította a szekér őrzését

–, elővették a késüket, hogy felvágják a kenyeret, akár a húst, hisz a szabályzat előírta, hogy az ennivaló egy részét meghagyják a szegényeknek. A felolvasó kinyitotta a könyvét, aznap este az Apostolok cselekedeteit, és a szolgák behozták a nagy tálakat, melyekben hús és zöldség gőzölgött, míg mások megtöltötték a kupákat borral, vízzel vagy mindkettővel.

Az utazók régóta hozzászoktak az elmélkedésnek nagy teret nyújtó szertartásossághoz, és teljes természetességgel találták meg helyüket a déli közösségben, s örültek, hogy egy időre megszabadulnak vendéglátójuk kérdéseitől.

Azon sem lepődtek meg, aminek most először voltak szemtanúi: Antonin testvér széke mögött egy férfi kuporgott, és a parancsnok ételdarabkákat dobott neki, mint egy kutyának. Tudták, hogy ez egy viszonylag kisebb hiba büntetése: a bűnös feldühödött egyik testvérére, vagy figyelmetlen volt a misén, vagy hasonlóan ártalmatlan módon vétett mindennapi feladataiban. A húsz év körüli megbüntetett kielégítően alázatosnak látszott.


A lovagok vacsorájának végeztével Hervé felváltotta Anicet-t, aki kivehette részét a második felszolgálásból, melyen a lovászok és az őrmesterek étkeztek, Olivier és a többiek pedig a kápolnába vonultak a napi utolsó imára, melyet Szűz Máriának szentelnek, s azután következik a lefekvés. Olivier megkönnyebbüléssel vett részt a szertartásban. Mióta csak megérkeztek Richerenques-be, kényelmetlenül érezte magát, és mivel különös tisztelettel övezte Szűz Máriát, megnyugtató volt a szeretett szertartásba temetkeznie. A szokásosnál is nagyobb átéléssel imádkozott, hogy megpróbáljon megszabadulni a szokatlan kényelmetlenség érzéstől.

Az ismeretlen testvérek hangjához csatlakozva sikerült is, hisz átélte a leírhatatlan érzést, hogy beleolvad a szinte testetlen kórusba, mely mint az angyalok kara, a világ legtisztább módján hirdeti Isten dicsőségét: énekelve, a zene szépségével fokozva a szavak tüzét. Oldottan és megnyugodva hagyta el a kápolnát, hogy csatlakozzon a társaihoz a szénán, melyet maguknak kértek, és minden nehézség nélkül megkaptak.

Útközben azonban egy őrmester lépett oda hozzá, és nagyon udvariasan megkérte, hogy kövesse a parancsnokhoz. A derűs kegyelmi állapot azonnal szertefoszlott.

Határozottan nem tetszett neki Antonin testvér, de az ima hatása alatt máris szemrehányással illette magát. Végül is nem a parancsnok hibája, hogy a fizikai megjelenése bizalmatlanságot kelt Beletörődő léptekkel követte az őrmestert.

A férfi az egyik torony emeletére kísérte, egy terembe, ahol polcokon pergamentekercsek és könyvek sorakoztak többé-kevésbé rendbe szedve egy szintén könyvekkel megrakott asztal és két olvasóállvány körül. A parancsnok az egyik állványnál állt, melyen egy gondosan megvilágított antifonárium feküdt nyitva: a fekete és piros hangjegyek táncoltak a fekete és arany kottavonalakon. Annyira mélyen gondolataiba merült, hogy bő egy perc eltelt, mire Olivier felé fordult, akkor is csak azért, mert a férfi köhintett, hogy jelezze jelenlétét. A parancsnok összerezzent:

– Bocsásson meg, Olivier testvér! Súlyos döntést kell meghoznom, és azon tűnődöm, az önök érkezése nem az ég válasza-e tépelődésemre. Ugye azt mondta, hogy Gréoux-ba mennek, hogy egy elhunyt testvér holttestét visszavigyék a szülőföldjére?

– Valóban.

Antonin d'Arros ismét csendbe burkolózott. Fel-alá kezdett járkálni, kezét ruhaujjába rejtette, s visszamerült gondolataiba, melyek még mélyebbre vájták homloka ráncait. Ez alkalommal azonban a látogatója kivárta, míg magától folytatja mondanivalóját. A férfi végre elszánta magát, és megállt előtte:

– Gondolom, észrevette a bűnbánót, akit az imént etettem, és tudja, mit jelent ez?

– Hogy hibát követett el, és megfizet érte.

– Igen, de az elmúlt órákban úgy éreztem, hogy ez a hiba – melyet nem fedek fel ön előtt – szigorúbb büntetést érdemel, és a vacsora előtt sietve összehívott káptalan úgy döntött, kizárja Huon de Manát: el kell hagynia a házat. Mint ön is tudja, arról szó sem lehet, hogy visszatérjen a világi életbe. Tulajdonképpen ezt szeretné… de lehetetlen. Át kell adnunk egy a miénknél szigorúbb szabályzatú kolostornak, hogy ott vezekeljen a csendben, az elmélkedésben és a nehéz munkákban, hogy tudatára ébredjen bűnének, és őszintén megbánja. Tud követni?

Olivier bólintott. Antonin testvér folytatta:

– Gréoux-tól nem messze van a hegyekben egy szigorú perjelség, Saint Julién, melyet a bencések irányítanak. Arra gondoltam, hogy mivel önt a küldetése ebbe az irányba vezeti, megtehetné nekem azt a szolgálatot, hogy magával viszi Huon de Manát Gréoux-ig, egy általam írott levéllel Bertrand de Malaucéne testvérnek, az ottani rendfőnöknek. Ő majd elrendezi az utazás végét. Megteszi?

Olivier nem felelt azonnal. Nem volt kedvére a gondolat, hogy egy utast vegyen a nyakukba, különösen nem egy fegyelmezetlen és talán rossz szándékú utast, aki ráadásul esetleg túlságosan kíváncsi is lehet. Tudva, hogy a koporsóban egy emberi testnél sokkalta értékesebb kincs rejtőzik, és a legapróbb indiszkréció is drámai következményekkel járhat, nagy volt a kísértés, hogy visszautasítsa. Más részről azonban milyen érvet hozhatna fel anélkül, hogy megsértené a férfit, aki ugyan nem tetszik neki, de mégiscsak a rend tisztségviselője?

Habozását megérezve Antonin hangnemet váltott, és még el is mosolyodott, ahogy megszólalt:

– Attól tartok, kissé megsértettem. Amikor megkérdeztem, melyik Courtenay ághoz tartozik, higgye el, nem közönséges kíváncsiságnak engedelmeskedtem. A helyzet az, hogy hosszú évekig éltem Akrában a néhai Lajos király keresztes hadjárata idején, és többször is találkoztam az egyik fegyvernökével. Renaud de Courtenay volt a neve, Antiochiában született, és azt hiszem, már nem sok ilyen Courtenay lehet.

Renaud lovag esetleg a rokona?

Olivier nem minden meglepetés nélkül tapasztalta, hogy a parancsnokból bizonyos vonzerő is áradhat, melyet az első pillantásra elképzelhetetlennek tartott volna.

Melegre váltott a hangja is, és a fiatal lovag megenyhült:

– Az apám. Ezek szerint ismeri?

– Túlzás ezt állítani! Sosem voltunk barátok. Nem voltam abban a rangban. De nagyra becsültem bátorságát és egyenes jellemét. Még az élők sorában van?

– Istennek hála igen!

– Örülök. Magamból kiindulva idős lehet már.

– Valóban az, de az évek nyomtalanul múlnak felette, ahogyan az édesanyám felett is. Az ereje talán hanyatlott kissé, de ma is gond nélkül kidönthet egy fát. Bár megőszült a haja, karcsú és egyenes tartású maradt…

Az apja iránti szeretet szinte bőbeszédűvé tette Olivier-t, és szép, szigorú arcára gyengédség ült ki.

Antonin testvér az antifonáriumot óvatosan lapozgatva tovább kérdezett:

– Vannak testvérei?

– Egyetlen gyerek vagyok… szüleim sajnálatára!

– És a Templomot választotta, ahelyett, hogy családot alapított volna, hogy továbbvigye a nevet? Nem fájdalmas ez számukra?


– Úgy gondolom, szeretnek annyira, hogy a boldogságomat akarják. Én pedig gyermekkorom óta Istenre áhítozom és arra, hogy a nevében harcoljak – vetett keresztet tiszteletteljesen a lovag.

– Akkor jól van így, hisz ennél nemesebb utat nem is választhatott volna! Ha véletlenül viszontlátja az apját, kérem, idézzen emlékezetébe. Courtenay-ban él?

– Nem. Van egy birtoka a környéken, melyet egy intéző irányít, de ő Provence-ban él, ahonnan az anyám származik.

– Igazán? Messze innen?

A szinte nemtörődöm módon elhangzott kérdés már túl sok volt. Olivier bezárult:

– Eléggé, igen… Visszatérve a bűnöshöz, tiszteletreméltó testvér – tette hozzá az udvariassággal ellensúlyozva hirtelen témaváltását –, kérem vegye számításba, hogy mi lassú haladásra kényszerülünk, és egy fogoly – hisz így kell neveznünk, nem igaz? –

komoly gondot okozna, hisz folyamatosan felügyelni kell; Két lovagja…

– Pontosan az a baj, hogy e pillanatban senkit sem tudok nélkülözni. Én magam Avignonba indulok, így a kastélynak nélkülöznie kell védői egy részét. Gyakran vagyunk kitéve fosztogató banditák támadásainak, akik a közeli hegyekben tanyáznak.

Nem kell félniük ettől a szerencsétlentől. Nem erénye a bátorság, és nyugton fog maradni.

Olivier megértette, hogy a visszautasítás útja bezárult előtte. Meghajolt tehát, elköszönt és ment, hogy beavassa a társait abba, amit kénytelen volt elfogadni. Ahogy sejtette, Hervé tiltakozott:

– Fosztogatók? Egy ilyen erős vár ellen? Te ezt elhiszed?

– Sajnos muszáj. Mint egyszerű lovagok, engedelmességgel tartozunk a feletteseinknek, kivéve, ha a küldetésünkkel ellentétes parancsot adnak.

– Igen, tudom! Más szóval még köszönettel is tartozunk, amiért kikérték a beleegyezésünket? Jobban tettük volna, ha a csillagos ég alatt alszunk!

– Osztom a véleményed, de ha már kitöltötték a bort, meg kell innunk. Maga mit gondol, őrmester?

Anicet, aki soha nem szólt semmit, csak megvonta a vállát, végül mégis nyilatkozott: