Juliette Benzoni - A templomosok kincse

– Hova fogjuk tenni?

– Igaz is – helyeselt Hervé. – Ez gond: nem ültethetjük a ládák közé. Mivel nem tudjuk, hogy milyen hibáért büntetik, meglehet, hogy tolvaj, és esetleg még meg akarná nézni, mi van bennük.

– Gondolom, adnak vele lovat. Ha megfosztották volna a lovagi címétől, börtönben lenne, és nem étkezhetne a többiekkel…

Másnap reggel azonban, amikor Antonin testvér odakísérte hozzájuk Huon de Manát, a fiatalember két kezét rövid lánccal vaskarikák fogták össze. Lábai szabadon maradtak, és egyetlen ló sem látszott a közelben. Ezt látva Anicet intett, hogy ültessék mellé a bakra, ahol elég hely volt kettőjüknek.

– Magukra bízom ezt az embert, hogy elvigyék oda, ahová mennie kell. Bánjanak vele úgy, ahogy jónak látják – jelentette ki megvetően Antonin testvér. – Hitvány alak, aki nem méltó a szent házhoz, ahol elrejti majd becstelenséget. Ha lázadni próbálna, habozás nélkül öljék meg!

– Miért lázadna… ha hitvány alak? – jegyezte meg Olivier, aki most, hogy jobban láthatta a kitaszítottat, akaratlanul is megsajnálta, hisz leginkább űzött vadra emlékeztetett. Alacsony volt és törékeny alkatú, nehéz volt elképzelni a súlyos harci páncélzatban. Válla meggörnyedt a fekete zubbonyban viseltes, fekete nadrágja felett.

Makacsul lesütötte a szemét, így nem láthatták sem színét, sem kifejezését, de Courtenay a háta feszüléséből úgy látta, hogy összeszorítja a fogait, hogy elfojtsa remegését. Tizenhét vagy tizennyolc éves lehetett. Arcát horzsolások borították, és kopaszra nyírt fején nem látszott, milyen színű lenne a haja. Az őrmester megfogta a karját, hogy felsegítse maga mellé, miközben a parancsnok csontos ujját rászegezve dörögni kezdett:

– Menj, és ne vétkezz többé, hogy elnyerd bűneid bocsánatát! Gondolj a következményeikre, és tarts bűnbánatot, hogy Isten megkönyörüljön rajtad!

Ékesszóló volt a mozdulat és a hang.

– Kire akar hatni? – suttogta Hervé, amikor a két barát nyeregbe szállt. – Ha ránk, akkor nem nézett meg eléggé. Ha erre a szerencsétlenre, neki más vágya sincs, mint a lehető leghamarabb eltűnni innen. Meg tudom érteni!

– Gondolod, hogy boldogabb lesz ott, ahova megy?

– Valami azt súgja, hogy rosszabb nem lehet. Láttál már olyan parancsnokságot, ahol nem követik az udvariassági szabályokat, ahol a fegyelem annyira laza, hogy úgy tűnik, mindenki azt csinál, amit akar? Ahol a parancsnok aranyfegyvereket visel?

Kíváncsi vagyok, mit követhetett el ez a szegény kölyök. Nem tűnik bűnözőnek!

– Nem kell annak tűnni ahhoz, hogy valaki rosszat tegyen. Egyetlen patkány is pestisjárványt indíthat el.

– Meglepne, ha ő képes lenne rá. Inkább betegnek… vagy kiéhezettnek látszik. Ha csak annyit kapott, amennyit Antonin testvér dobott neki a teli tányérjából, nem csoda, hogy csont és bőr.

Olivier magában elismerte, hogy a barátjának igaza van. Ugyanakkor megmaradt benne a mise érzelmi hatása. A szinte gonosztevő külsejű templomosok úgy énekeltek, akár az angyalok. Valójában nem igazán tudta, mit mondhatna, és hálás volt Hervének, amiért az témát váltott:

– Ma este hol állunk meg?

– Sehol. Gréoux előtt már nincs parancsnokság, sem csűr vagy tanya. Ezért kértem némi élelmet az útra. Vízben nem lesz hiány, és enyhe az idő. Carpentras-ban már a pápai államok területén leszünk, és gond nélkül találunk ennivalót: sok a zarándok, aki Szent Anna, Szűz Mária édesanyja sírjához igyekszik. Ugyanez igaz Apt-ra, ahol az érsekség segítségünkre lesz. Manosque után átkelünk a Durance-on, és már majdnem el is érjük a célunkat… a hivatalosat. Vagyis Gréoux erődjét, melyet belépés nélkül meg kell kerülnünk, hisz csak megérkezéskor szabad kinyitnom Clément testvér lepecsételt levelét.

– Mégis muszáj lesz odamennünk most, hogy oda kell vigyük a ránk erőltetett úti társat?

– Épp ez aggaszt! Reménykedjünk – sóhajtotta Olivier fásultan –, hogy nem lesznek olyan kíváncsiak, mint Richerenques-ben… Ez sem volt normális!

Folytatódott tehát az út Provence színes tájain át, melyet Olivier boldogan látott viszont, s örömét tetézte, hogy megmutathatja választott testvérének is, aki úgy tűnt, nagyon is kedvére valónak találja. Az esti pihenőnél az Aygues partján, egy fűzfák és égerfák szegélyezte tisztáson, mely felfrissülést nyújtott a mészfennsík szárazsága után, Anicet, akiről társai most megtudhatták, milyen remek horgász, néhány lapos kövön megsütött pisztránggal egészítette ki a sonkát, sajtot és kenyeret, melyet Antonin testvér nagylelkűségének köszönhettek. Ahogyan azt Aulnay sejtette, Huon de Mana kiéhezett volt, és sápadt arcát kissé kipirosító lendülettel falt. Bár hálásnak mutatkozott a bánásmódért, melyre bizonyára nem számított, képtelenség volt a köszönetnyilvánításon túl mást is kihúzni belőle. Olivier mellett aludt, aki egy kötéllel az övéhez kötötte. Megosztotta vele az alvásidejét – de nem a virrasztást, hisz úgy aludt, mint akit fejbe vertek –, de tíz szónál többet nem szólt, leszámítva a minden templomos számára kötelező ima szavait.

Hat napon át utaztak így a növényzet borította dombokon át, melyeken néha tágas tisztásokon tűnt elő a puszta föld, melynek meleg színárnyalatai az okkertől a vörösig terjedtek. Kiszáradt mészplatókat is láttak, melyeket a ritka patakok mentén meredek falak határoltak. Vonzó és kemény, szinte vad volt a táj, melyben helyenként egy falu házai vagy egy perjelség szerény harangtornya bukkantak elő. Végül, miután egy régi római hídon átkeltek a Durance örvénylő vize felett, megálltak a túlsó parton, egy kis hely előtt, melyet „templomos Kraknak” neveztek, s melynek pompás falai kirajzolódtak az égen. Senki nem lepődött meg, Courtenay már korábban jelezte, hogy mielőtt belépnének a várba, még megállnak, hogy megszabaduljanak az elmúlt hosszú napok porától és piszkától, hogy méltóbban kísérhessék a gondjaikra bízott elhunytat.

A megszokott óvintézkedések mellett Hervé kezdte meg a virrasztást.

Napkeltekor vették észre a fogoly eltűnését. A kötelet, mely az őrzőjéhez rögzítette, elvágták, és sikerült – Isten tudja, hogyan! – úgy elmenekülnie, hogy a legapróbb zajt sem csapta, meg sem csörrentek a láncok a kezén. Hervé d'Aulnay, aki az égő tűz mellett őrködött, semmit sem hallott, semmit sem látott, hisz a szökevény a sötétség felé indult, azon az oldalon, ahol Olivier és az őrmester aludt, s olyan könnyedén osont, hogy meg sem reccsent lába alatt a föld.

– A kis kígyó! – háborgott Hervé. – Miért tette ezt velünk? Nem bántunk jól vele?

– Úgy tűnik, még jobban félt a kolostortól, mint gondoltuk – jegyezte meg Anicet.

– Már nem vagyunk messze…

Olivier mindössze lehajtotta a fejét. Gondolkozott. Az első meglepetés elmúltával, mely Aulnay keserű sértettségét kísérte, az egyetlen ésszerű megoldásnak az látszott, ha nem követik Huon de Manát, holott a szabályzat azt írja elő szökevények esetében.

Fontosabb volt a küldetésük, melyhez Richerenques parancsnoka koloncot vetett a nyakukba, rákényszerítve őket, hogy akármilyen kevéssé is, de eltérjenek a Clément testvér megszabta útvonaluktól.

– Hagyjuk, hogy Isten büntesse meg a vétkeiért! – jelentette ki. – Vasra vert kézzel nem juthat messzire. Ami minket illet, a menekülése után visszatérhetünk az egyenes útra, hisz azt írták elő, hogy ne menjünk be Gréoux-ba.

– Akkor most hova megyünk? – kérdezte Hervé.

– Itt az idő, hogy megtudjuk.

Olivier kioldotta sodronyingét, melyet a keleti erdő óta csak a mosakodáshoz vett le, és mellkasáról elővette a pirossal lepecsételt, összehajtogatott levelet. Feltörte a pecsétet. Csak néhány szó állt az üzenetben, de homlokára szaladt a szemöldöke.

Azután átnyújtotta Hervének, aki döbbenten olvasta: „A végcél a szüleid kastélya. Az apád tud róla. Vegyétek le a zubbonyotokat, és öltsétek fel helyette, amit javasoltam, hogy vigyetek magatokkal. Isten óvjon!”

– Valcroze! – suttogta Olivier. – Valcroze-ba megyünk. No de miért? Borzalmas felelősség ez az enyéimnek.

– Emlékezz vissza, mit mondott Clément testvér, amikor ránk bízta a küldetést: a Templom komoly veszélyben van, és biztos helyre kell menekítenie a legféltettebb kincseit. Biztosan úgy gondolta, hogy egy világi kastélyban jobb helyen lesznek, mint a Templomnál. Ugyanakkor, bár nem ismerem az otthonod, nem biztos, hogy „igaza van: hol őrizhetnék jobban a ládát, mint a Keleti erdő tavainak védelmében, a kriptában?

Olivier ritka, széles mosolyával fordult felé, melyben arca visszanyerte gyermekiségét, s szép, elgondolkozó vonásai rendkívüli bájt nyertek.

– Látszik, hogy nem ismered Valcroze-t. Azon túl, hogy az otthonunk, és mivel nem tartozik a Templomhoz, nem lehet kutatás helyszíne, hatalmas föld alatti járathálózattal rendelkezik, melynek egy részét a víz vájta, egy részét az ókoriak. Van, amelyik a két szomszédos kápolnával köti össze a kastélyt: Saint-Trophime-mal és Saint-Thyrse-szel. Mások a hegy mélyébe nyúlnak, olyan messzire, hogy biztonsági okokból sosem derítették fel őket. Az egyikről azonban tudjuk, hogy egy föld alatti tóhoz vezet, melyet csak egyszer láttam, de Clément testvér jól ismeri. Amikor egyszerű trigance-i parancsnok volt, az apámmal gyakran lementek oda. Egyszer az anyám nagyon meg is ijedt, mert ötven órára eltűntek…

Szavai nyomán Hervé felderült, és oldódni látszott az őrmester feszült arca is.

– És messze vagyunk? – kérdezte az előbbi.

– Körülbelül öt napra, mert az utak nehezen járhatóvá válnak, és minden eddiginél jobban kímélni kell a lovakat… De szép az idő – tette hozzá Olivier az égre pillantva, mely átható kék köpenyként borult a tájra –, és ha Isten segít, gond nélkül odaérünk.

– Menjünk! Ne vesztegessünk több időt, induljunk… de először cseréljünk zubbonyt.

Ahogyan azt Olivier jósolta, akit szemmel láthatólag boldoggá tett a visszatérés a szülőföldjére, a csodálatos, de nehéz tájon át vezető úton sivatagos mészfennsíkok és fenyőkkel sűrűn benőtt szakaszok, emelkedők és lejtők váltották egymást, és gyakran le kellett szállniuk a nyeregből, hogy óvatosabban vezethessék a lovakat. A pillantásuk azonban fenséges, legendás szépségű tájak felé szállhatott.

Az ötödik nap vége felé ráfordultak a kis útra, mely a smaragdszín zuhatagok partján a kastélyhoz vezetett. Hervé elismerőn füttyentett, ahogy megpillantotta, Olivier azonban felnyögött: a nagy tornyon fekete zászló lengett.

– Istenem! – suttogta, és sietve keresztet vetett. – Baj történt! Az apám…

Természetes volt, hogy rá gondol, hisz ő volt az idősebb. Ahogy azonban meglátta, hogy fájdalom meggörnyesztette háttal, botra támaszkodva, feketében siet elébük, Olivier megértette, hogy a fájdalom ugyanolyan éles lesz, ha nem élesebb. Elengedte a lova kantárát, odafutott az apjához, és a karjaiba zárta.

– Igen… – suttogta a báró. – Elhagyott minket! Drága édesanyád tegnap meghalt…

és jobban szerettem, mint valaha…

Zokogás fojtotta belé a szót. Olivier könnyben úszó szemmel érezte, hogy az öregember belé csimpaszkodik, s ebből felmérhette bánata súlyát. Egymásba kapaszkodva mentek fel a lakóépülethez.

A nagy díszteremben pihent egy zöld selyemmel, kedvenc színével borított pompás ágyon, mely felett a baldachinon Valcroze címere fonódott egybe Signes-ével és a fattyúságot jelző bal kanyaros Courtenay-vel. Körülötte Adhémar báró, az első férje ízlése és vagyona jelképeként hatalmas, vadászjeleneteket ábrázoló nápolyi selyemszőnyegekkel borította a falakat. A kialudt, hatalmas kandallóban és a ravatal lábánál a környékbeli asszonyok nagy, napsárga rekettye-, kék izsóp- és zöld borókacsokrai díszlettek. Nagy, fehér viaszgyertyák aranyfényében pihent, melyek bronztartókban álltak az ágy lábánál. Fehér volt az egyszerű, szinte apácai ruha is, melyen ott feküdt vaskos vörös hajfonata, melybe alig vegyültek ezüstszálak, s aranyszalagokat fontak bele. Az arcát keretező csipkekendő és az abból kiinduló fátyol felett igazgyöngy és smaragd berakásos aranykarika ült, melyet a férje hozott Konstantinápolyból, s mely magához vonzotta s ezernyi csillogással szórta szét a fényt.

Két csillogó fémű lándzsával felfegyverkezett őr vigyázta a bejáratot, udvariasan mederbe terelve a tiszteletadásra érkezők hosszú sorát. A ravatal körül a kastély asszonyai, feketébe öltözött cselédek és szolgálók formáltak térden állva félkört, s könnyáztatta hangjuk felelt a Miasszonyunk-litániákra, melyeket az ágy lábánál álló káplán mondott el. Mellette az összeomlott Honorine szinte eszméletlennek látszott.

Halvány örömmel átitatott suttogással húzódtak félre az uruk előtt: fiára támaszkodva tért vissza, akinek neve az ajkakra tolult, de nem vonultak el, hisz osztoztak a bánatban. Közös bánatuk volt, még inkább, mintha egy vérből származtak volna, hisz a családi kötelékek nem járnak mindig őszinte szeretettel.