Juliette Benzoni - AZ ELVESZETT KERESZT

Kezdetben volt a mindenki által ismert Bouillon Gottfried1, aki 1099-ben, az első keresztes hadjáratban2 elfoglalta a Szent Várost. Fölajánlották neki a királyi címet, de arra hivatkozva, hogy nem fog aranykoronát viselni ott, ahol Krisztus töviskoronát viselt, visszautasította. Beérte a Szent Sír őrzőjének homályos címével. Halálakor az öccse, Boulogne-i Balduin3 elfogadta a koronát, és I. Balduin néven trónra lépett.

Három, egymást követő feleségétől sem született gyermeke. Amikor 1118-ban meghalt, a Szentföld bárói az unokatestvérének, a Rethel-házból származó Bourg-i Balduinnak, Edessza4 grófjának ajánlották fel a koronát. Bourg-i Balduin lett II.

Balduin5.

Az örmény hercegnővel, Morfiával kötött házasságából négy lánya született. A legidősebbre, Melisendisra szállt a királyi örökség, de nem uralkodhatott egyedül a nagyon bizonytalan földön. Nagyon előkelő férfinak, a Plantagenet Anjou Fulcónak ajánlották fel a kezét és a trónt, aki 1131-től 1143-ig uralkodott.

Melisendis két fiúval ajándékozta meg a férjét. Az elsőszülött lett III. Balduin, aki 1144-től 1162-ig uralkodott, amikor is nagyon fiatalon elragadta a halál. Amaury öccse követte I. Amalrich6 néven, ám mielőtt fejére tehette volna a koronát, el kellett válnia feleségétől, Agnès de Courtenay-től, akit gyalázatos hírnév övezett.

Volt azonban két gyermekük: a kis Balduin (a leendő IV. Balduin) és Sybilla, akiknek jogosultsága a trónra megkérdőjelezhetetlen maradt. I. Amalrich újra házasodott, a bizánci hercegnő Komnenosz Máriától egy lánya született: Isabelle.

IV. Balduint, bár kilencéves kora óta leprával volt fertőzve, 1173-ban mégis 1 IV. Bouillon Gottfried Alsó-Lotharingia hercege 1089 és 1100 között és a Szentföld kormányzója 1099 és 1100 között. (A szerk.)

2 Az eretnekek, illetve a muszlimok elleni keresztes hadjáratok -szám szerint kilenc – 1095 és 1291 között zajlottak. (A szerk.)

3 I. Balduin, Boulogne-i, Edessza grófja, a Jeruzsálemi Királyság első királya 1100 és 1118 között. (A szerk.) 4 Ókori város, ma Törökországban található Urfa néven. (A szerk.) 5 II. Balduin, Bourg-i 1118 és 1131 között volt Jeruzsálem királya. (A szerk.) 6 I. Amalrich 1162 és 1174 között állt a Jeruzsálemi Királyság élén. (A szerk.) megkoronázták, és csodálatos, hős király vált belőle, akinek itt olvashatjuk a történetét… ahogyan az utódaiét is.

A fagyott földet megreccsentő vasléptek zaja távolodott, halkult, majd a távolba veszett… Lassan, mintha attól félne, hogy összeroppan a gerince, a szökevény fölemelte a fejét. A földhöz simulva olyan hevesen vert a szíve, akárha a föld alatti világok legmélyebb lüktetését érezné. Hatalmas zajt csapott, betöltötte a fülét, és elnyomta a téli szél süvítését.

Vérzett az arca a tüskéktől, melyekbe belevetette magát, amikor a holdfény egy pillanatra megcsillantotta előtte a fegyveresek sisakját, ám nem érzett mást, csak ezt az embertelen dobogást, melytől fulladozott, s mely nem akart elülni…

Hidegtől elmerevedett ujjai egymás után eleresztették a környező gyökereket, melyekbe csimpaszkodtak, hogy fölállni segítsék. Nyugodtan fölegyenesedhetett, nem láthatták meg, hiszen egy erdő szélén járt, a vadlevendula-földet felváltó nagy erdő

peremén, ahol csak hanga nő a kövek között. Hosszú lába gyorsaságának és a nyomokat meg nem őrző kemény talajnak köszönhette, hogy nem találtak rá. Előtte a fák, bokrok, bozótok tömege húzódott, melybe könnyű volt beleveszni. Farkasok is vártak rá, amelyeknek ez volt az otthona, a háta mögött azonban az emberek világa fenyegette, ahol minden arc, minden ház veszélyt rejtett. Nem volt nehéz a választás…

Mélyet lélegzett, hogy lecsöndesítse őrülten dobogó szívét. A hideg levegő jót tett, bár beleremegett á harapásába, és hirtelen tudatára ébredt, hogy csak ing és nadrág van rajta. Mostanáig csak futott, észre sem vette. Ha a halál jár az ember nyomában, ki törődik a ruhájával vagy az időjárással? Igaz, a helyzete nem volt irigylésre méltó, de élt… Élt! Pedig mos– j tanra csak tehetetlen, tekintet és hang, fájdalom és igények nélküli test kellene legyen. Egy darab halott hús egy kötélre akasztva, elföldelésre várva. Ehelyett még mindig élet áramlott az ereiben, és nem zárja le örökre a szemét a föld súlya… Csakhogy sajnos talán csupán haladékot kapott. Szép dolog, hogy életben van! No de életben is kellene maradnia.

A legparancsolóbb szükség az éhség volt, nem kis 1 gondot okozva a fiúnak, aki csak a két kezére számíthatott a tél által lecsupaszított vidéken. Előző este ette meg az utolsó falat kenyerét. Ma reggel az elöljáróság emberei már fölöslegesnek tartották, hogy megetessenek egy halálraítéltet. Éppen csak egy pohár bort kapott, mielőtt fölmegy a vesztőhelyre, és mivel ezt is csak azért, hogy megfeleljenek a szokásoknak és az udvariassági elvárásoknak, vinkónál alig jobb, vacak lőre volt. Még most is érezte a hatását üres gyomrában.

Nem zavarta, amíg csak a halált várta, és bele is törődött, de egy apró kis közjátékra – két csirkeárus veszekedésére a Martroi téren, melynek díszéül a holttestét szánták – hatalmas mozgolódás támadt a tömegben, és rést nyitott az őrök között.

Kihasználta. Megragadta a kínálkozó lehetőséget, belevetette magát a résbe, és elkeveredett az emberáradatban.

Egy láthatatlan kés elvágta a köteleit, mielőtt kifelé taszították volna. A sűrű tömeg természetes, nehezen áthatolható kerítést vont közé és a fegyveresek közé, kerítést, mely végül csak engedett a katonák előtt, de •lég ideig kitartott ahhoz, hogy elmenekülhessen.

Bozótokon és rögös ösvényeken, cserjéseken és csalánosokon át ért ki az ugarra, összegörnyedve, hogy belevesszen a természetbe, feje gyakrabban a térde magasságában, mint természetes helyén, közönyösen a hideg, a tüskék, a jeges tócsák iránt. Csakis az élni akarása és a szabadságvágya hajtotta. A legapróbb zajra is a földre lapult, zakatolt a füle, szinte megállt a szívverése. Ezerszer lelapulva és ezerszer fölállva mégis nagy utat tett meg, és telt az idő. A nyirkos hajnal hamarosan föloldja az ég sűrű

homályát. Valahol a vidéken egy kakas rekedt kukorékolása máris jelezte, hogy bezárt házaikban és kunyhóikban hamarosan fölébrednek az emberek. Rejtekhelyet kellett találnia. Az erdő jelentette a legjobb menedéket, és belevetette magát, remélve, hogy talál egy helyet, ahol elalhat, és néhány ehető gyökeret, melyek felismerését gyermekkorában megtanulta. Azt ellenben nem tudta, hol van.

Châteaurenard-t elhagyva csak arra tudott gondolni – ha egyáltalán gondolt bármire is –, hogy a lehető legnagyobb távolságra kerüljön a bitófától. Egyenesen előre menekült, mint az üldözött nyúl, de ahogy elgondolkozott, és körülnézett a felkelő

napban, rájött: a nagy ugarok után az egyetlen erdő, melyet ebben az irányban ismert, nem lehetett más, mint a courtenay-i, melynek urai egy francia király leszármazottai voltak, és állítólag császári korona került a fejükre egy távoli, keleti országban. Talán ezért nem látni őket sosem, és ezért van az, hogy Châteaurenard-ban, mely pedig az ő

birtokuk, a helyi elöljáró úgy viselkedik, mintha ő maga lenne az úr.

Mindenesetre akár Courtenay felé megy, akár másfelé, nem sokat számít. Körülötte a világ mindenképpen ellenséges lesz, és az egyetlen esélye, ha útja során talál egy templomot vagy kápolnát, mely sérthetetlen menedéke lehet. Biztosan áll néhány a hűbérbirtok fővárosa közelében.

Az erdő még a tél csupaszságában is szép volt, és számos patak szelte keresztül.

Nagy tölgy–, bükk– és nyírfák nőttek benne, sőt, a vízpartokon füzek is, és egy bozótos alatt vadcseresznye, vadszilva, krisztustövis és vadalma nőtt – sajnos gyümölcs nélkül!

A menekülő pedig éhes volt, nagyon éhes! Ugyanakkor nagyon fáradtnak is érezte magát, és úgy gondolta, ha talál egy sziklát vagy egy bokrot, ahol elrejtőzhet, talán az lenne a legjobb, ha aludna egy keveset, hiszen álmában nem érzi az éhséget.

Szinte azonnal megtalálta, amit keresett: három szikla hajolt össze, fölül bozótos, de nem tüskés réssel, melyen mégis bőrét fölsértve siklott be. Szűk volt a hely, de a bozóton átjutva le tudott feküdni. Ráadásul száraz volt, és valamivel kevésbé hideg. A fiatalember tehát meggyőződve róla, hogy többé-kevésbé láthatatlan, lefeküdt, összegömbölyödött és elaludt.

Amikor fölébredt, még mindig ugyanolyan éhes volt, de kipihentnek érezte magát, és késznek arra, hogy folytassa az útját. A rövid téli nappal a végéhez közeledett. Ideje volt továbbindulnia. Így is tett, miután ivott egy keveset a legközelebbi patakból, és elrágcsált egy sietve megmosott gyökeret, mely a táplálék illúzióját adta.

Ha nem talál sürgősen ennivalót, az eredmény majdnem ugyanolyan katasztrofális lesz, mintha fölakasztották volna, csak éppen sokkal lassabban éri majd el… Azonnal szemrehányással illette magát sötét gondolataiért. Ha Isten megengedte, hogy megszökjön a vesztőhelyről, nem fogja magára hagyni élni akarásában. Ezzel megindult, lépteit a földön talált, szinte sima bottal megtámogatva. Hirtelen úgy érezte, valami hajtja előre. Talán az őrangyala… Vagy szegény édesanyja lelke, akit az elöljáró katonái a házuk küszöbén ütöttek agyon, amikor érte mentek, hogy gyilkosság vádjával letartóztassák, melyet nem követett el. Erre a gondolatra könnyek szöktek a szemébe, s ezen maga is meglepődött: annyit siratta édesanyját a börtönben, hogy azt hitte, mostanra egyetlen könnycseppje sem maradt…

Egyre metszőbb lett a hideg, így a ruhaujjával megtörölte az arcát, nehogy ráfagyjanak a könnyek. Különben is elhomályosították a látását, és nem volt már világos! Egy patak mentén haladt, úgy gondolva, biztosan vezet valahova…

A fák ágain át a szökevény előtt hirtelen megcsillant valami: egy gyönge fénypont, mely gyertya lángja lehetett. Teljes természetességgel indult meg az élet jele felé, ahogyan a három királyok követték a csillagot a betlehemi éjszakában. A fény azonban eltűnt az erdő sűrűjében, ráadásul a patak is kanyarodott. A víz szeszélyéből a fiatalember mégis megtudta, mihez közelít. Eszébe jutott az az őszi nap… ó, több mint tíz évvel azelőtt, amikor az apja elhozta ide, hallgatásra és titoktartásra intve, amitől a kisfiú beleborzongott az örömbe. Korábban, amikor az apja magával vitte, sosem mentek ennyire messze a házuktól, hiszen előző este indultak útnak. Ez elragadtatással töltötte el a kisfiút, annál is inkább, mert nem tartottak pihenőt egyetlen fogadóban sem: lovon vittek magukkal mindent, amire szükségük volt.

Egyetlen kérdést sem tett föl, hiszen tudta, hogy úgysem kapna választ. Beérte a várakozással, a titkos örömmel és a büszkeséggel, hogy méltónak ítélik egy titokra.

Megérkeztekor nem kellett csalódnia, és remélte, így lesz ez a mai napon is.

Amikor végre szétrebbent előtte a fák és bokrok függönye, fölfedve egy tisztást, a félig romos torony ott állt előtte, és a fiatalemberen boldog remegés futott végig, hiszen az iménti fény az egyik keskeny kis ablakában világított. Ez biztosan azt jelentette, hogy az öregember még él, és segíteni fog neki. Olyan nagy szüksége volt erre a segítségre, hogy elnyomta benne az üldözött vad bizalmatlanságát. Különben is, még ha valaki más lakik is ma már az elfeledett toronyban, még ha ellenséggel találja is szembe magát, nem sok vesztenivalója van…

Néhány egyenetlen lépcsőfok vezetett az alacsony ajtóhoz. Nekidőlt a durva fának, előre érezve átfagyott testében a másik oldalán bizonyára uralkodó kellemes meleget, majd egy utolsó habozás után bekopogott, de olyan elgémberedett ujjal, hogy semmi zajt nem csapott. Ekkor ismét kopogott, minden maradék erejét az öklébe összpontosítva. Mély hang válaszolt: