Amikor 1149 júniusában Rajmond meghalt egy Nur ed-Din elleni ütközetben, Constance megözvegyült, és nem maradt más védelmezője, mint egy kisgyermek.

Rajmond pedig a felesége révén volt Antiochia hercege. Constance özvegy volt, négy gyermek édesanyja, de mindössze huszonkét éves. Erős karra volt szükség a nagy jelentőségű hercegség élén: újból férjhez kellett mennie. A legelőkelőbb nagyurak, sőt hercegek, Manuel császár rokonai pályáztak a kezére. Mindannyiukat visszautasította, és egy szép napon kijelentette, hogy egy vagyontalan lovagot szeret, egy Renaud de Châtillon nevű kalandor katonát, és hozzá akar menni. Szép kis botrány kerekedett: mindenki tiltakozott, a királyság bárói, az antiochiai elöljárók, de… Constance megmakacsolta magát.

A püspök elvett egy fügét, szemmel látható örömmel megízlelte, ivott egy korty bort, majd folytatta:

– Nem tudom, hogyan hatott rá a tizenhat évnyi börtön, annál is inkább, mert mostanra ötven felé jár, de igazán csodálatos férfi volt, egy óriás, akinek barbár szépsége nem sok nőt hagyott hidegen. Constance, aki őszintén szerette Raymond de Poitiers-t, csakis nagyon vonzó férfit választhatott utódául. Nem érdekelte a botrány, hozzáment, de hamarosan rádöbbent, hogy őrültséget követett el, mert Renaud, ahogy az ismeretlenség homályából hirtelen az antiochiai herceg rangjára emelkedett, teljesen elvesztette az arányérzékét. Megrészegült újdonsült hatalmától, és egy percet sem vesztegetve megmutatta, milyen fából faragták: számadásra hívta mindazokat, akik nem kértek belőle. Elsőként Aimery de Limoge szenvedte meg a haragját, aki igaz, gúnyos, de bölcs és köztiszteletben álló öregember volt. Renaud a kora és testi gyengesége ellenére lefogatta, és az erődbe vitette. Ott, miután véresre korbácsolták, mézzel kenték be a sebeit, és meztelenül kiláncolták a legmagasabb toronyra, kitéve az égető napnak és a rovarok támadásainak.

– Micsoda aljasság! – kiáltott fel Thibaut undortól elszoruló szívvel. – És természetesen a szerencsétlen belehalt… •

– Nem. Az volt a szerencséje, hogy az akkori jeruzsálemi királyt, III. Balduint, a mi hercegünk nagybátyját elég gyorsan értesítették arról, mi folyik Antiochiában. Elküldte Renaud-hoz a kancellárját és Akra püspökét, azzal a határozott paranccsal, hogy adja át nekik az áldozatát. Az új herceg felmérve, hogy komoly bajba keveredhet, szabadon engedte az öreget, akit a megmentői Jeruzsálembe vittek. Nyomorúságos állapotban volt, igaz, de megélt még néhány évet, és megőrizte az antiochiai pátriárka címet.

Eközben a sziliciai örmény herceg – Szilicia Antiochiától északra fekvő tartomány

– megpróbált megszabadulni a bizánci uralomtól. Komnenosz Manuel odaküldte az unokatestvérét, Andronicot, aki hős katona volt, nekem elhiheted, hogy jobb belátásra bírja az örményeket. Andronicot azonban legyőzték. Ekkor a császár Antiochiához fordult a hűbérúri jog alapján, melyre a bizánciak az első nagy keresztes hadjárat óta igényt formáltak. Renaud-nak hízelgett a megkeresés, és vidáman útnak indult, hogy feldúlja szomszédja földjét. Annyira kegyetlen volt, hogy az örmények békét kötöttek a császárral, és Renaud-nak haza kellett térnie, ám ő kártérítést követelt Bizánctól lojális és jó szolgálatáért. Mivel semmit sem kapott, úgy határozott, kiszolgálja magát. Ehhez a leggazdagabb görög tartományt választotta, Ciprus szigetét, mely Saint-Simeon kikötőjétől mintegy negyven mérföldre feküdt, és lerohanta. Nem kímélte a ciprusiakat, mindenkit lemészárolt: nem feledkezett meg a legkisebb gyermekekről sem. Emberei feldúlták, tönkretették a termőföldeket és a gyümölcsösöket, kifosztották és felégették a templomokat, betörtek a kolostorokba, megerőszakolták és megfojtották az apácákat, a szerzeteseknek levágták a lábát, a karját, az orrát és a fülét.

Ezután Renaud hatalmas zsákmánnyal, de általános nemtetszéstől övezve tért haza: Ciprus keresztény föld volt, Renaud pedig azt állította magáról, hogy keresztény herceg. A császár elhagyta Bizáncot, hogy először is megbüntesse a sziliciai herceget, aki furcsa módon segített Renaud-nak a vállalkozásában, azután Antiochia felé vette az irányt, melynek most már senki sem kívánt segíteni. Renaud kénytelen volt a császár táborába menni, és hajadonfőtt, meztelen karral, hegyénél fogott karddal térden állva bocsánatot kérni. Mindez Mamistrában történt. Komnenosz Manuel hosszú percekig térdeltette, mire elvette a kardot és felállította a bűnöst, akinek kegyeskedett megbocsátani. Végül ünnepséget rendeztek: a császár feleségül adta az unokahúgát, a szép Theodorát a jeruzsálemi királyhoz – akinek diplomáciai közbenjárása csodákat tett a válság során –, maga pedig feleségül vette Antiochiai Mariát, Constance lányát, Renaud mostohalányát. Lassan húsz éve lesz ennek.

– Gondolom, ezután már nyugton maradt ez a Renaud? Hogy lehet, hogy tizenhat éve Aleppóban raboskodik?

– Mert kiolthatatlanul ég benne a fosztogatás, a mészárlás, a megveszekedett hadakozás vágya. Az 1160-as év végén, amikor megtudta, hogy egy Aleppóhoz tartozó nagy sereg halad el az egykori Edessza grófság határa mentén, oda sietett, de nemhogy a hadat nem tudta legyőzni, még fogságba is esett. Meztelenül, egy teve hátára kötözve vitték Aleppóba… Nos, ennyi, fiam! Természetesen csak összefoglalót adtam, de a lényeget most már tudod. Ilyen ez a Renaud, akit most visszaadnak nekünk!

– Mit fog csinálni vele?

– Szavamra, nem tudom, hisz ő most már egy senki. Constance fia, III. Bohemund uralkodik Antiochiában, és még véletlenül sem akarja befogadni. Az emberünknek csak a kardja maradt… ha egyáltalán még tudja forgatni – sóhajtotta Guillaume de Tyr.

– Ezért szeretném annyira tudni, ki fizette ki a hatalmas váltságdíjat, hogy kiszabadulhasson. Nyugodtan hagyhatták volna a börtönben meghalni, hisz sejtelmem sincs, miféle jót hozhatna a királyságnak.

– Ki tudja – szólalt meg Balduin meleg hangja, aki úgy burkolózott fürdőlepedőjébe, mintha római tógát használna, visszajött, anélkül, hogy a két beszélgető észrevette volna, és meghallgatta az elbeszélés végét. – Az unokatestvérem, Tripoliszi Rajmond sokat változott, és főleg sokat tanult a rabsága alatt, kezdve az arab nyelvvel és néhány tudománnyal, melyet az iszlám fiai hirdetnek, valamint a költészettel. Ki tudja, nem így történt-e Châtillonnal is?

– Abban sem vagyok biztos, hogy Renaud tud olvasni – nevette el magát Guillaume. – Számolni, azt tud, de nagyjából ez minden. Leginkább a háborúhoz ért.

Mi pedig békében élünk… Miről óhajt beszélni velem, felség?

– Ugyanarról, amiről már néhány hónappal ezelőtt is beszélgettünk: az utódlásomról.

– Jaj, ne! – tiltakozott Thibaut. – Még nagyon korai…

– Hallgass! Nem tudod, mit beszélsz – sóhajtotta Balduin, és ismét végigsimított a kis dudoron a szemöldöke között. – Éppen ellenkezőleg, minden eddiginél jobban kell gondolnom rá. Kapott híreket Itáliából, nagyuram?

– Igen, felség, és azt hiszem, erről az oldalról elégedett lehet. Az ifjú Montferrat márki örömmel fogadta az ön tapogatózását a húgával, Sybillával kötendő házasság ügyében… Október elejére várhatjuk az érkezését.

Balduin megkönnyebbült sóhajjal lerogyott a székre, melyről Thibaut felállt:

– Istennek legyen hála a kegyért, melyben részesíti földünket! Guillaume de Montferratban megvan egy jó és igazságos király minden erénye. Fiatal, de máris mindenki elismeri a bátorságát, ahogyan a bölcsességét és a magasságát is: Hosszú Kard Guillaume-nak nevezik…

– A rokonsága sem érdektelen – fokozta tovább a kancellár. – A nagyapja VI. Kövér Lajos francia király nagybátyja volt, az édesanyja pedig a német császár testvére. Tehát unokatestvére a két nagy ország jelenlegi uralkodóinak: VII. Lajos francia királynak és Rőtszakállú Frigyes császárnak. Őszintén úgy hiszem, nála jobbat nem találhatunk –

állapította meg elégedetten.

– Egy idegent? – jegyezte meg meglepetten Thibaut. – Mit szólnak majd a bárók?

Nem egyet ismerek közülük, aki szívesen feleségül venné a hercegnőt!

– Ezt én is tudom – szakította félbe Balduin –, de semmit sem szólhatnak.

Montferrat királyi és császári vérből való, ahogy épp most mondtuk. Egy hercegnőnek herceg kell!

– Bizonyára, de vajon a nővére elfogadja?

– Ha hihetünk a beszámolóknak – vette át a szót az érsek –, a kérőben megvan minden, hogy elnyerje a tetszését. Az újdonság varázsán túl, mely kétségkívül az ő

javára szól, vonzó és kedves fiatalember, kellemes társaság, aki szereti a nagy lakomákat…

A király vidáman felnevetett:

– Tehát ez az igazi oka, hogy annyira tetszik önnek, nagyuram! Ebben meg fogják érteni egymást…

– Ó, nem szabad lebecsülnie! Az asztal, feltéve, ha az ember nem csak tömi magát, remek találkozóhely – felelte kedélyesen Guillaume. – A herceg könnyen szerez majd barátokat…

– Leginkább azt remélem, hogy az engedelmességet sikerül megszereznie. A királyságnak erős kézre lesz szüksége, amikor…

Bár nem fejezte be a mondatot, a két férfinek, akik hallgatták, nem esett nehezére követni a gondolatmenetét. Guillaume de Tyr odalépett hozzá, és csitítóan a vállára tette a kezét:

– Felség… gyermekem – suttogta, meg sem próbálva elfojtani gyengédségét és együttérzését. – Talán még messze vagyunk attól, és semmi sem sürget. A szinte csodatévő kenőcs, melynek receptjét Maimonidesz Mózes írta, és melyet most Joad ben Ezra készít, máris megmutatta az erejét. Évek óta kordában tartja a betegséget…

– De már nem sok maradt belőle – szólalt meg Marietta, aki a fürdőhelyiség ajtajában állva hallgatta a szavaikat.

Guillaume de Tyr felé fordult:

– Nyugodj meg! A karavánnak, melyet hónapokkal ezelőtt elindítottam a nagy tavak vidékére, hamarosan meg kell érkeznie. Ha minden úgy történik, ahogy remélem, Guillaume de Montferrat nem a közeljövőben uralkodik majd Jeruzsálemen, és bőven lesz időnk nagy tettekre…

– Felejtsük is el a sötét gondolatokat, és egyszerűen csak örüljünk az érkezésének!

– kiáltott fel Balduin ismét mosolyogva. – Châtillon és Jocelin nagybátyám mikor érkezik?

– Ő… talán egy hét múlva…

Három nappal később már ott is voltak.


* * *

Kék sólymával az öklén a király vadászatról tért vissza, melyen egyedül Thibaut és egy solymászinas társaságában vett részt. Kedvelte ezeket a vadászatokat a reggel hűvösében, amikor a nap nem sújtotta még a földet égető sugaraival. Ez volt a nap egyetlen időszaka, amikor sikerült megfeledkeznie az uralkodás gondjairól és a testében hordozott halálos ítéletről. Csak a kristálytiszta ég, az olajfák szürkés felhői alatt sárguló táj körvonalai, egy pálmafa kibomló koronája vagy a fekete ciprusok szigorú egyenessége létezett. Csak a szél illata létezett, mely mindig más volt, attól függően, hogy a tenger vagy a sivatag homokja felől fújt. Csak a vágta részegsége létezett, Szultán erőteljes testének melege a combján, a vadászsólyom röpte, mely sötét ékkőként csapott le az áldozatára, mielőtt visszatért volna, hogy karmaival megtelepedjen a vastag bőrkesztyűs öklön. Értékes pillanatok voltak ezek, a béke pillanatai, melyeket Balduin nem szeretett megosztani az udvartartásával, akik untatták, és akiknek ismerte intrikáit. A visszafelé vezető út vetett véget ezeknek a pillanatoknak, melyet a fiatal király gyakran megszakított: megállt néhány percre imádkozni ebben vagy abban a kolostorban, és nagylelkű alamizsnát osztott a koldusoknak, akik ellepték Jeruzsálem kapuit. Egy így elkezdett nap – beleszámítva a hajnali misehallgatást is! – mindig jobbnak tűnt fel előtte, mint a többi. Ezután újult erővel szentelte magát a kormányzás feladatainak, melyeket mindig teljesített, annak ellenére, hogy néha váratlan fáradtságrohamok törtek rá.

Aznap reggel, ahogy elérték a citadella díszudvarát, a vadászok azonnal felmérték, hogy valami rendkívüli történik: előkelő urak, hölgyek, katonák, inasok, cselédlányok, sőt közemberek sokasága vett körül tisztelettudó távolból két férfit, akik a kút mellett álltak, melyből az egyikük éppen ivott. Meglehetősen ijesztő volt a külsejük illendő

ruházatuk és a lovaik ellenére, melyeket a lovászok már elvezettek az istállók felé.

Különösen az egyiküké: óriás volt, akinek monumentális vállán, bikanyakán oroszlánfej ült, kócos, őszülő hajjal, súlyos szemhéjjal, mely félig eltakarta a ragadozó, kemény szempárt, mely úgy csillogott, akár a réz a napsütésben. Kissé görnyedten állt, amitől valamivel kisebbnek látszott, mint valójában volt. Ennek ellenére is eltörpült mellette a társa, pedig maga is magas termetű volt. A sovány, széles vállú, szőke férfi bizonyosan sokkal fiatalabb volt a társánál, amennyire dús szőrzetük alatt megítélhették. Nagyon szép kék szeme volt, mely azonnal felébresztett egy emléket Thibaut-ban: pontosan ugyanilyen szeme volt a nagynénjének, azzal a különbséggel, hogy Agnès tekintetének szinte szemérmetlen magabiztosságából semmi sem volt fivére ferde pillantásában –