Juliette Benzoni - AZ ELVESZETT KERESZT

hiszen a férfi csakis a testvére lehetett. Ő ivott éppen. A másik a tömeghez szólt mennydörgő, kemény és fenyegető hangján, megszokott módján, hiszen az óriás sosem beszélt másképp: – Mit bámulnak, csikófattyú46 banda!? Nem kísértetek vagyunk, hanem jó és bátor lovagok, és bármikor kiütünk titeket a nyeregből akár lándzsával, akár karddal, akár bárddal – én legalábbis! –, annak ellenére, hogy tizenhat évet töltöttem egy utálatos börtönben anélkül, hogy bármelyikőtök megpróbált volna kiszabadítani! Engem! Engem, Renaud de Châtillont, Antiochia hercegét!

– Maga most már egy senki, Renaud úr! – szólalt meg egy békés hang az udvar fölött körbefutó oszlopos galériáról. – Constance hercegnő, akinek révén herceg lett, tizenhárom hosszú éve megtért a Teremtőjéhez, III. Bohemund pedig, a mostani uralkodó nem az ön véréből való. Ráadásul nem is kedveli magát!

Châtillon lángba borult tekintettel meredt a szemtelenre:

– Ki vagy te, hogy sértegetni mersz, és nem félsz, hogy megöllek? Igaz, elég távol maradtál. Gyere le, és mondd a szemembe!

– Szívesen lejövök. De tudja meg, hogy a nevem – Guillaume, Tyr érseke vagyok Isten kegyelméből, és ennek a királyságnak a kancellárja IV. Balduin királyunk kegyelméből.

– Szép kis párost alkottok ti ketten! – nevetett fel keményen a lovag, miközben Guillaume nyugodtan megindult a külső lépcső felé. – Úgy nézel ki, mint egy hájas szerzetes, és azt hallottam… hogy a király meg leprás! – fejezte be a földre köpve.

Ebben a pillanatban a tömeg szétnyílt a vadászok előtt, akiket a rotunda trombitásai az udvari eseményekbe belemerülve nem vettek észre, így nem is jelenthettek be. Figyelmetlenségüket orvosolandó most teli tüdőből fújni kezdték, de Balduin mindent hallott.

Szultán táncos léptét emelkedettebbre fogva közelebb ment a dühöngőhöz, és felülről végigmérte, kihasználva a ló magassága biztosította előnyt. Tehát ez az a Renaud de Châtillon, a félelem és könyörület nélküli lovag, a szinte elfeledett aleppói 46 Csikónak nevezték a keresztes lovagok Palesztinában született fiait.

fogoly? Sokkal inkább megveszekedett vadállatra hasonlított, mint legendás lovagra, de mi másra számíthattak azután, hogy hosszú éveket töltött rabságban olyan emberek között, akiknek semmi okuk nem volt rá, hogy megkönnyítsék a sorsát. Már az is csodaszámba ment, hogy ennyi fizikai erőt és vitalitást megőrzött!

A király nem szólt: csak nézte Renaud-t, és a csend kezdett nyomasztóvá válni.

Parancsoló szeme átható tisztasága alatt a vadember hirtelen kényelmetlenül érezte magát. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy harcol önnön erőszakossága és gőgje ellen. Úgy pislogott, akár egy hirtelen napfényre hívott bagoly, tekergett, mint a horgász horgára tűzött giliszta. És a király még mindig nem szólt. A tömeg visszafojtotta a lélegzetét…

Végül egy tompa, színtelen morgással Renaud engedett. Bizonyára megértette, hogy mást nem tehet, hiszen az érseknek igaza volt, ő már egy senki. Hirtelen térdre ereszkedett és lehajtotta a fejét, jobban legyőzte ez a kék szempár, mint a törökök ereje. Balduin előrehajolt a nyergében és felé nyújtotta kesztyűs kezét.

– Isten hozta, Renaud de Châtillon! – mondta egyszerűen, és szokatlanul kemény hangja bársonyos egységben csengett.

A visszatérő felemelte a fejét, meglátta a felé nyújtott kezet, megfogta, és alig észrevehető habozás után megcsókolta a hímzett bőrkesztyűt. Balduin ekkor némi gúnnyal elmosolyodott:

– Emelkedjen fel! Ki állítja, hogy ön senki? Nem maradt meg talán a lovagsága?

Ennél szebb címet nem találhat.

– Felséges király, herceg voltam! – mondta Renaud, és egy világra elég keserűség csengett a két szóban.

– Ismét az lehet talán. Nem maradt meg a kardja? A leghősiesebb kard, ha hihetek az önről szóló beszámolóknak. Nincs hiány feladatban. Sem visszafoglalandó szép földekben…

Ezzel a király leszállt a nyergéből, miközben az anyja lépett elő a palotájából a hölgyei kíséretében, akiknek sokszínű selyemruhái, muszlinfátylai és ékszerei virágba borították az udvart. Agnès – legalábbis látszatra – mélyen meghatódva odasietett a másik visszatérőhöz, aki szinte a semmibe olvadt hatalmas társa mellett, olyannyira, hogy senki oda sem figyelt rá.

Az asszony magához ölelte és többször szájon csókolta47:

– Szépséges fivérem! Isten megadta hát, hogy viszontlássam, pedig hinni sem mertem többé! Felséges fiam – tette hozzá izgatottan megfogva testvére kezét, hogy a királyhoz vezesse –, íme Jocelin nagybátyja, aki visszatért a hitetlenek fogságából!

Fogadja kegyesen, mert nagy öröm a visszatérése!

– Felesleges mondania, édesanyám. Szép nagybátyám – felelte Balduin ellenállhatatlan mosolyával –, isten hozta a palotában. Mostantól ez az otthona.

Nagyon kicsi voltam, amikor elhagyott minket, de nem felejtettem el…

Ezzel felé nyújtotta két kezét, Courtenay pedig meghajolva megfogta. Szeretetteljes 47 Akkoriban ez teljesen természetesnek számított

udvariasság volt ez a gesztus, de egyben lehetőség is, hogy elkerüljék az ölelést és megtartsák a fizikai távolságot.

– Szeretném megcsókolni, de soha senkit nem csókolok meg – tette hozzá a király.

– Majd az édesanyám megteszi helyettem.

– Igen, igen! – kiáltotta Agnès. – És megünnepeljük ezt a nagy napot, ahogy illik, amint a két utazónk megszabadult az út porától és rangjához méltó ruhát öltött.

– Tegye, anyám, tegye!

Miközben a hölgyek, akik úgy csiviteltek, akár egy felbolydult madárház, elvezették a két férfit a palota fürdője felé, ahol a hagyomány szerint megmossák, megfésülik és beillatosítják, majd felékesítik őket, Guillaume de Tyr odalépett a királyhoz, aki elgondolkozva figyelte a távozásukat.

– Gondolt már rá, felség, mit csinál a mérgezett ajándékkal, melyet Aleppó atabégjétől kapott? Ezek a férfiak nem sokat érnek. Châtillon egyetlen értéke az őrült bravúrossága és a hatás, melyet a katonáira tud gyakorolni, de szép nagybátyjáról még ez sem mondható el. Gyáva, és a javak tekintetében sem előnyösebb a helyzete, mint a társáé. Megőrizte Edessza és Turbessel grófi címét, de az apja és ő már régen elvesztették magukat a grófságokat. Egy üres cím nem sokat ér.

– Talán kap egy posztot az udvarban? Ami Renaud-t illeti, mivel hozzá kizárólag a fegyverek illenek, miért ne bíznánk rá Jeruzsálem védelmét?

– Lehet, hogy kissé soványnak találnák a javaslatát, felség. Mindketten mindig is nagyon mohók voltak, és a fogság biztosan csak rontott ezen.

– Kénytelenek lesznek beérni ennyivel! – kiáltott fel a király egy legyintéssel.

– Nem áll hatalmamban földeket adni nekik. Honnan vennék? Fosszak meg a javaitól két bárót, csak hogy kielégítsem őket, és teremtsek háborút a királyságban, amikor Szaladin végre nyugton van? Nem őrültem meg!

– Szent igaz! – zárta le a püspök egy mosollyal. – Örömmel tapasztalom ismét a bölcsességét. Egyébként a pompás élet, a nagy lakomák, a borok, a selymek, bársonyok és a nők néhány nap haladékot adnak nekünk. Nyugodtan belemerülhetnek a tivornyázásba…

Miközben a király az ünnep előkészületei keltette lármában Thibaut-val végre visszavonult a lakosztályába, hirtelen fegyvernökéhez fordult:

– Az apád érkezett meg. Miért nem léptél előre az imént, hogy üdvözöld? Igaz, én is egyesíthettelek volna titeket.

– Nagyon köszönöm, hogy nem tette, felség… Az érkezésének híre nem ébresztett örömöt bennem, és bármikor találkozunk, az túl korai lesz számomra.

– Pedig az apád.

– Ki vágyott valaha is arra, hogy egy gyáva fia legyen? Hisz annak mondják…

Apja, az ékszerész Toros házában Ariane-t pestises-ként kezelték.

Ahogy visszatértek a citadellához közeli örmény kerületbe – mely a város délnyugati részén terült el a fal mentén –, Toros lerázta magáról a döbbent bambaságot, mely akkor uralkodott el rajta, amikor a lánya megcsókolta a királyt.

Hirtelen kitört belőle a düh, és a hozzá hasonló kövér és higgadt emberektől meglepő

erővel és gyorsasággal a lányára vetette magát. Megragadta vaskos hajfonatát, és szabályosan vonszolta hazáig, nem törődve sem Ariane fájdalmas kiáltásaival, sem a járókelők különféle megjegyzéseivel, akik különben sem avatkoztak volna közbe, hiszen Toros gazdag és köztiszteletben álló férfi volt. A háza talán nem volt sokkal nagyobb a szomszédaiéhoz képest, de erősebb volt a védelme. Szilárd vasoszlopokból épült rács nyílt egy sötét folyosóra, melynek végét díszes vasveretekkel megerősített cédrusajtó zárta le. Mögötte nyílt az alacsony árkádos belső udvar. Közepén tengerkék fajanszmedencében vékony ezüst vízsugár csobogott. Virágba borult babérrózsák vették körül, oldalt pedig L alakban húzódott az épület, melynek egyik szárnyában a műhely, másikban a lakrészek kaptak helyet. Hűvös, kellemes látványt nyújtó volt a környezet, a bűnösnek azonban nem sok ideje maradt a szemlélődésre. Toros kíméletlenül félrelökött egy öreg, csúnya arcú, lapos főkötős cselédet, aki ahogy megbillent, elejtette sült hagymás tálját. Átvonszolta a lányát a konyhán és egy kamrán át a pince lejáratáig, ahová letaszigálta:

– Kapsz szalmát és ennivalót – üvöltötte magánkívül –, de addig itt maradsz, amíg ki nem derül, hogy elkaptad-e az átkozott kórságot. Ha megfertőzött, elmegyek a Szent Lázár-szerzetesekhez, hogy vigyenek el a lepratelepre, ahová bezárnak, míg csak élsz!

– És… ha nem kaptam el? – nyögte a meggyötört, félig elkábult lány.

– Azt… azt nem tudom! Végig kell gondolnom… Lehet, hogy akkor is elmegyek hozzájuk… elővigyázatosságból! Melyik férfi kérne belőled ekkora botrány után? Sarkis fia, akinek szántalak, biztosan nem! Hacsak nincs távol éppen? Tudom, hogy Akrába készült…

Torosnak nem volt fia, és fájdalommal látta volna, ha eltűnik a horizontról a házasság, mely közelebb hozhatja családját az ékszerész Sarkishoz. Gyorsan kergették egymást a gondolatok a fejében, és azt mondogatta magában, talán nincs veszve minden, ha Ariane nem kapja meg a leprát.

– Akár most rögtön el is vihet a lepratelepre – suttogta a lány elhaló hangon. – Ha nem lehetek a királyé, inkább választom a halált, mint Sarkis fiát.

– A királyé? Szerencsétlen őrült! Akármennyire beteg is, sosem kezdene veled!

Most már szajhának sem vagy jó, és ha nem türtőztetném magam…

Ütésre készen felemelte az öklét, Ariane pedig összegörnyedt és a nyaka közé húzta a fejét, hogy tompítsa a csapás erejét, mely azonban nem érkezett meg. Torosban felülkerekedett az üzleti érzék: úgy gondolta, ha a lánya nem kapta el a leprát, ostobaság lenne elcsúfítani alig kibontakozott szépségét, melyet az idő egyre hangsúlyosabbá tesz majd. Sarkis fián kívül más férfiak is értésére adták már, hogy szívesen az ágyukba fogadnának egy ilyen bájos feleséget. Az örmény ékszerész megvonta a vállát, és felment a pince néhány lépcsőjén, bezárta az ajtót és jól eltette a kulcsot. Gondolkoznia kellett!

Az ajtó előtt ott találta a cselédet, akinek eszébe sem jutott, hogy összeszedje a hagymát. Túlságosan öreg volt már ahhoz, hogy féljen a gazdájától, akit már pelenkás kora óta ismert, és a lányával szembeni bánásmódja felháborította. Azonnal nekitámadt:

– Mit csinált, hogy bántalmazod, és bezárod, mintha megveszett volna?

– Meg is veszett, és azt javaslom, hagyd ott, ahol van, ha nem akarod megérezni a haragom súlyát, mert Ariane durván megsértett és nyilvánosan megalázott.

– Az lehetetlen… vagy akkor elvesztette az eszét. Hacsak nem te vesztetted el? Egy ilyen kedves, ilyen szerény, okos lány! Az erény virága!

– A te erényvirágod a háborúból visszatérő' király lova elé vetette magát. Virágot adott neki… majd az ajkát, egy végeérhetetlen csókban. Egész Jeruzsálem előtt! –

recsegte Toros, miközben az öregasszony szomorúan lehajtotta a fejét.

– Régóta szereti! – sóhajtotta a könnyeit visszafojtva. – Attól a naptól fogva, amikor itt járt az apja, a király kíséretében, aki rubint akart vásárolni fiatal feleségének.

Mindketten hat– vagy hétévesek lehettek, és a lányodat örökre elkápráztatta. Olyan szép volt az a fiú!

– Sokkal kevésbé lesz szép, és nem is sokára! Bármennyire ápolják is, a lepra járja a maga útját. Még nem rejti el az arcát, de a kesztyűjét már nem veszi le. És a lányom, ez a szerencsétlen azt kiáltotta, hogy ha a király leprás, ő is az akar lenni, és neki akarja adni magát! Mindenki hallotta, és látta, ahogy hozzátapad, hogy megcsókolja. Ó, magasságos Isten, embert nem érhet ennél nagyobb szégyen! Nem is beszélve arról, aki eddig el akarta venni, de most már biztosan nem kér belőle!