– Ha Sarkis fiáról beszélsz – csattant fel az öregasszony –, megnyugtathatlak.

Tetvesen, rühesen, vért pisálva, előrehaladott leprával is elvenné, annyira vágyik rá!

– Egy éjszakára talán, hogy kielégítse a vágyát, de nem feleségnek. Sarkis be sem engedné többé a házába. És én még az ő fiukat akartam megtenni örökösömnek!

– De Ariane-nak nem kellett! Irtózik Leontól, Sarkis fiától, és lehet, hogy így akarta lehetetlenné tenni a házasságot, mely csak neked kedvezne. Most mit fogsz tenni?

– Gondolkozom! – mordult fel Toros, aki szemmel láthatólag ebbe az egyetlen ötletbe kapaszkodott.

– Ariane ott marad, ahol van, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy még mindig egészséges. Azután talán egy időre kolostorba megy, amíg elfeledkeznek a tettéről…


– És azután?

– Azután, azután! Mit tudom én? – dörögte az ékszerész. – Mondtam, hogy gondolkozni akarok.

– Jól van, értem. No de mi lesz a kis galambommal, amíg te gondolkozol? Ha a pincében senyved, nem jön rendbe, akár leprás, akár nem. Nem gondolod, hogy jobb helye lenne a szobájában?

– Hogy megfertőzze az egész házat? Levitetek neki egy szalmazsákot, te meg adsz neki enni. És megadsz neki mindent a mosakodáshoz, meg tiszta ruhát. Azokat, melyeket megérintett a leprás, szedd össze egy vasvillával, és dobd a tűzbe.

Megértetted?

– Remek lesz! – morogta Tekla. – Igen, megértettem! Szegény kislány!

– Nem őt kell sajnálni. Hanem engem… az egész házat… vagy az egész kerületet! Ő, ő szerelmes! – zárta le az ügyet Toros mértéktelen indulattal a hangjában.

Gúnyolódni akart, de az igazságra tapintott: Ariane ebben a pillanatban boldog volt a föld alatti lépcső fokán ülve. Karját összefonta a térde körül, lehunyta a szemét, és ajkán mosollyal újraélte magában dicsősége pillanatát: odament a királyhoz, mindenki előtt odakiáltotta neki a szerelmét, és megcsókolta az ajkát, melyet oly édesnek talált. Olyan volt, mintha neki adta volna magát az egész város előtt, és dalolt a szíve, mert oly hatalmas, oly erős volt a szerelme, és oly régóta készen állt arra, hogy a legrosszabbat is elfogadja, hogy a szolgálója lehessen, hogy ápolhassa, hogy vigyázhasson rá, és, miért is ne, vele együtt halhasson meg. Nem volt bolond, sem tudatlan. Tudta, mit jelent a lepra: a saját fülével hallotta, amikor híre jött a borzalmas csapásnak, melynek súlyát Balduin egy életen át viseli majd, de hitt a szerelem erejében. Mert egy napon az övébe fúródott egy kék szempár, és ellenállhatatlan erővel vonzotta magához. Úgy költözött bele ebbe a tekintetbe, mintha kolostorba vonulna, és soha nem hagyta el többé…

Zajosan belépett Tekla, kezében a matraccal – kijelentette a gazdájának, hogy inkább ő gondoskodik a lány berendezkedéséről –, takaróval és párnákkal felszerelkezve, melyek kicsúsztak ujjai közül, és legurultak a lépcsőn, elűzve onnan Ariane-t. A lány felállt, hogy utat engedjen a lavinának, melyet az öreg cseléd sirámai kísértek:

– Az a szívtelen apád úgy határozott, hogy újabb parancsig a pincében fogsz lakni, szemem fénye! – kiáltott fel litániája végén. – De én ragaszkodom hozzá, hogy kényelmes legyen! Lesz világításod, és minden, ami kell! Vetkőzz le!

– Vetkőzzek le? Miért? A legszebb ruhámat vettem fel, és nem piszkoltam össze.

– Az apád nem így gondolja. Azt akarja, hogy egy vasvillával elvigyem és elégessem a ruháidat! Tehát vesd le őket, amíg hozok másikat!

– Ennyire fél? – sóhajtotta Ariane szomorúan. – Leprás lennék egyetlen csóktól?

– Szerintem inkább meg akar büntetni, amiért komoly akadályt gördítettél a házassági tervei útjába.

– Büntessen csak, amennyit akar! Nekem csak az a fontos, hogy Sarkis fia örökre elfordul tőlem! Irtózom a puszta gondolattól is, hogy a bőrömhöz érjen a bőre!

Kecskebakszaga van, és ocsmány kiütései az arcán!

– Mi ez amellett, amit választottál? A lepra, virágom, olyan, mint egy átok: elrohasztja a testet, és a fiatal király, akit oly szépnek látsz, iszonyat tárgya lesz!

– Számomra mindig olyan marad, mint az első napon.

– Borzalmas lesz az arca.

– De a szeme megmarad, és én bele akarok merülni a kék ragyogásba…

– Meg is vakulhat…

– Én nem vakulok meg, és a tekintete mélysége elfeledtet velem minden mást. Ne is próbálj tovább győzködni, Tekla! Szeretem, érted? És az egyetlen vágyam, hogy vele lehessek…

– Az apád nem fogja megengedni! Bezárva akar tartani, amíg be nem bizonyosodik, hogy egészséges vagy. Ha így van, egy időre kolostorba küld, hogy megtisztítsd a lelkedet… azután hozzáad Sarkis fiához!

Ariane, aki most a matracra telepedve ismét álmaiba merült, egy csapásra felpattant:

– Soha! Azt hiszed, azért viselem el az apám rám mérte büntetést, hogy azután egy olyan ágyba taszíthasson, melytől irtózom? Ha ez vár rám, a lehető leghamarabb ki akarok menni innen. Segítened kell!

– Miben? Hogy meggyorsítsam a vesztedet? – sóhajtotta az öregasszony szomorúan. – Ha kijutsz innen, a palotába szaladsz, ahol sosem engednének a fiatal király közelébe. A városban bolyonghatnál, kenyeret koldulva, te, akinek megbecsült és gazdag apja van? Néhány rézgarasért elárulnának, és Toros akkor egészen biztosan a lepratelepre küldene. Ne számíts rám, hogy segítek abban, hogy a vesztedbe rohanj!

– Megleszek a segítséged nélkül is! Teljesítsd csak a gazdád parancsait! – vetette oda keményen Ariane, és hátat fordított.

Tekla felmérte, hogy felesleges tovább próbálkoznia. Sóhajtva elhagyta a pincét, de nem sokkal később visszatért a ruhákkal és egy hármas csőrű olajlámpással, melynek apró lángjai szertefoszlatták az árnyakat, felfedve a szívszorító látványt: a parancsnak engedelmeskedve Ariane levetette a ruháját és az ingét, és meztelenül végigfeküdt a matracon, hogy fejét a kezére fektetve tovább folytassa álmodozását. A lámpás fényében aranyszínben csillogó kamasztest szépsége felkavarta a szolgálót. Különös módon egy pillanatig sem a lepra barna foltjaival képzelte el, hanem kiszolgáltatva Sarkis fia támadásainak a nászéj-szakán. Szinte látta az izgalomtól izzadó, húsos kezet

– a fiú mindig erősen izzadt, amikor Ariane-nal találkozott –, amint végigtapogatja a tökéletes formákat, egy kövér meztelen csiga nyúlós vonalát hagyva maga mögött, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, Ariane még mindig mozdulatlanul feküdt, sőt, úgy tűnt, észre sem veszi a jelenlétét. Odadobta neki a ruhákat:

– Vedd fel, te szemérmetlen! Úgy festesz, mint egy… ügyfélre váró örömlány!

– Te mondtad, hogy vetkőzzek le, én csak engedelmeskedtem!

– Megvárhattad volna, míg visszajövök. Mi lett volna, ha az apád jön le?


– Mit számít az!? A lánya vagyok. Különben is itt van ez a takaró.

Tekla nem felelt. Ariane még túl fiatal, túl ártatlan volt ahhoz, hogy elképzelhette volna, hogy néha egy apa is képes vademberként viselkedni a saját lányával, ha az a lány ilyen izgató képet nyújt. Annál is inkább, mert Tekla jól tudta, mennyire szereti Toros a kislányokat, és különben sem buzgott túl benne az apai érzelem. A lánya kereskedelmi értéket képviselt a szemében, melynek kiteljesedésére ügyelt, míg eladhatja a legtöbbet ígérőnek… Igaz, a borzalmas betegség fenyegetése megvédi Ariane-t, de vajon mennyi ideig?

– Hozok ennivalót – mondta –, holnap pedig megmosdatlak. Ma este az a legfontosabb, hogy jól aludj. Majd… majd később beszélgetünk!

– Minek, ha nem akarsz segíteni?

– Olyan vagyok, mint az apád: gondolkoznom kell, de ne add fel a reményt! Tudod, hogy soha semmit nem tagadtam meg tőled!

Tekla ismét felment a pince lépcsőjén, és elszántan megfogadta, hogy mindent megtesz, hogy megmentse szeme fényét!

Az elkövetkező napokban ráébredt, hogy a vállalkozás veszedelmesebb, mint gondolta, és Ariane megmentése szorult helyzetéből nehezen megoldható probléma. A természettől fogva gyanakvó Toros tudta, mennyire rajong a cseléd a lányáért, bár a gyengédség szó teljességgel ismeretlen volt számára. Tekla csak felügyelet mellett vihette le Ariane-nak, amire annak szüksége volt. Elvették tőle a kulcsot, és megadott időpontokban maga Toros nyitotta ki előtte az ajtót, majd a lépcső tetejéről figyelte minden mozdulatát, bottal a kezében, készen arra, hogy megüsse, ha megszegi a parancsait: annyi volt a feladata, hogy kicserélje a tálcát az ennivalóval, kiöntse a piszkos vizet, és kétnaponta frisset töltsön helyette – az ékszerész ragaszkodott hozzá, hogy a lánya mosakodjon! –, s eközben nem szólhatott hozzá egyetlen szót sem. A munka végeztével Toros visszazárta a pince ajtaját, és a kulcsot az övébe rejtette.

A szerencsétlen asszony, aki azelőtt mindig szembe mert szállni gazdája helytelennek vélt utasításaival, most elkeseredetten engedelmeskedett. Ez alkalommal nem volt más választása, a gazda érvényt szerzett akaratának: vagy vita nélkül engedelmeskedik, vagy bottal kergeti el, és még örülhet, hogy az élete megmarad.

Tekla tehát meghajolt, fölébe kerekedett a gonosz csillogás ereje, melyet azelőtt sosem látott az ékszerész szemében, s mely tökéletesen tükrözte neheztelését, haragját és megalázottságát! Valakinek egy nap meg kell majd fizetnie ezért, és az öreg cseléd attól tartott, Ariane lesz az. Ha megjelennek a lepra első jelei, Toros arra sem veszi a fáradságot, hogy elküldje a hozzá hasonlók közé: egyszerűen megöli és elégeti a testét.

Ha azonban sértetlenül hagyja el a pincét, ráerőszakolja az akaratát. Erre jutott a híres gondolkodásban, melybe, ahogy ő nevezte, „nagy balszerencséje” napján fogott.

Egyetlen dolog vigasztalta valamelyest Teklát: úgy tűnt, a galambocskája nem szenved a fogságtól, sőt mintha észre sem venné. Nem panaszkodott, nem siránkozott, mosolyogva fogadta öreg szolgálóját, majd becsukta a szemét, mintha álmodna.

Valójában folyamatosan a csók pillanatát élte újra, és akkora örömöt és békét merített belőle, hogy mellette nem sokat számított a bezártság.

Amikor nem álmodott – ébren vagy alvás közben –, imádkozott. Maga sem tudta, miért könyörög igazán. Talán azért, hogy megbocsáttassék nyilvános vallomása és az általa keltett botrány, de leginkább mégis azért, hogy megadassák neki, hogy viszontlássa szerelmét, ha pedig ez lehetetlen, engedjék meg neki, hogy apácafátyol alatt fejezze be életét, melynek egyedül a szerelem ad értelmet. Teklát leszámítva Balduin volt az egyetlen a világon, akit szeretett.

A cseléd is sokat imádkozott, de lényegesen kevésbé derűsen. Imái valamiféle őrületet tükröztek, össze-vissza könyörgéseit lázas kapkodás hatotta át. A szerencsétlen azt sem tudta, hova kapjon, kihez imádkozzon, melyik szent segítségét kérje a megoldhatatlannak tűnő helyzetben. Ha Ariane egészségesen hagyja el a pincét, kiszolgáltatják a szörnyű Leonnak, és egészen bizonyosan rövid idő alatt belehal a bánatba, az undorba és talán a rossz bánásmódba, hisz a férfit durvának mondták. Ha pedig kiütközik rajta a lepra, Toros nem hagyja életben. Kegyetlen dilemma, melyben mindenképpen összetörik a szíve. Hacsak…? Az öregasszony mindennap futott a hajnali misére a szomszédos katedrálisba, és térden állva követte végig a szertartást, de többé nem ment az oltár közelébe a benne formálódó szörnyű gondolatok miatt, melyeket nem gyónhatott meg. Hogyan vallhatta volna be, hogy álmatlan éjszakáin azt tervezi, hogy megöli Torost, mielőtt az még tönkretehetné a lányát: és ki oldozná fel, ha beismerné, hogy már hozzá is fogott a terve megvalósításához?! Késő éjszaka elment a zsidó kerületbe, a város északi részére, hogy felkeressen egy bizonyos Rachelt, aki gyógyító és szépítő parfümjeiről és kenőcseiről volt híres, de különös, kevésbé ártatlan folyadékokat is készített. Tekla vagyona felét otthagyta nála: a két arany karkötő

egyikét, melyeket Ariane édesanyja hagyott rá, cserébe egy sötét üveges, szalmába tekert fioláért, melynek tartalmát bármilyen fűszeres vagy fokhagymás ételhez hozzá lehetett keverni, az ékszerész pedig éppen az ilyeneket szerette. Mióta a birtokába került a folyadék, az öregasszony valamivel nyugodtabbnak érezte magát, még ha nem is mehetett gyónni, hiába fájt a szíve…

A megoldás azonban máshonnan érkezett.

Ariane körülbelül három hete álmodozott a pincében, amikor egy este, amikor Toros a műhelyében éppen azokat az igazgyöngyöket és türkizeket tanulmányozta, melyeket aznap vett egy Akabából érkezett karaván kereskedőjétől, kemény döngetés hangzott fel a vasveretes kapun. Majd miközben a férfi ösztönös ijedséggel megmerevedett, újabb dörömbölés hallatszott, ez alkalommal parancsoló szavakkal kísérve:

– Nyisd ki, Toros ékszerész! A király nevében!

A férfi összerezzent, sietve egy bőrtokba csúsztatta, majd egy ládába zárta a köveket, és futott a kapuhoz. Először a keresztrudakat vette le, majd elfordított a kulcsot, és meghajolt a küszöbön megjelenő marcona alak előtt. Ő azonban azonnal félrehúzódott, és utat engedett egy hasonlóan magas alaknak, egy hölgynek, akinek összetett, kifinomult és enyhén részegítő parfümje betöltötte az alacsony termet. A hölgy megjelenése utánozhatatlan volt, és a fátyol ellenére, mely egészen a térdéig eltakarta, Toros máris felismerte, és még mélyebben meghajolt előtte. Az asszony elhaladt mellette és leült egy faragott, piros párnás székre, melyet a látogatóknak tartottak fenn. A tiszt odakint maradt.