Mindenki megpróbált előtérbe kerülni, és a palotában, különösen a hölgyek lakosztályaiban, hatalmas volt az izgalom: egy ilyen szép menyasszonyhoz a díszítésnek és a környezetnek is a lehető” legcsodálatosabbnak kell lennie. Selyem, muszlin, szatén, bársony és brokát suhogásában éltek. Új díszekkel, gazdagabb hímzésekkel próbálkoztak. A drágakőcsiszolók és az ékszerészek – a kettő gyakran egybeesett, ahogyan Torosnál is – arany és drágakő koronákat, öveket, láncokat, kapcsokat, karkötőket, gyűrűket és fülbevalókat készítettek. A csodák virágzása mesés tavaszt hozott a Szent Városra az ősz közepén, hisz az ifjú hölgy, akit most férjhez adnak, Jeruzsálem királynője lesz, ha az Úr magához szólítja szerencsétlen öccsét – ezt mindenki tudta.

Egyik este, amikor a gyors vacsora után a kisasszonyok összegyűltek Sybilla körül, hogy rápróbáljanak egy ezüstszálaktól csillogó kék selyemruhát, az ajtónálló hangja a termen végigzengve jelentette:

– A király!


Csend lett. Ariane, aki a lenyugvó nap utolsó sugarait kihasználva egy ablakban hímzett, leejtette munkáját, és hirtelen remegő térdekkel felállt. Nem messze volt az ajtótól, és a király mellette halad majd el!

Amikor azonban Balduin belépett, nyomában Thibaut-val, aki egy ládikát hozott, csak a körvonalait látta a ragyogó ég háttere előtt; egy térdet hajtó árnyat. Ariane azonban nem hajtotta le a fejét: látni akarta a büszke arcélt a szinte szerzetesi ruha felett, melyet Balduin a leggyakrabban viselt, amikor nem a páncélt vagy a királyi palástot öltötte fel: egyszerű fehér csuhát, melyet a csípőjénél a kardot tartó öv fogott össze. Ariane észrevette, hogy az orra tövében kis dudor képződött, és tudta, mit jelent ez, de csak még erősebb lett a szerelme, mert a szívében megérezte, mennyit szenvedhet a király.

Thibaut felismerte a lányt, meglepetten felvonta a szemöldökét, de nem szólt.

Balduin Sybillához lépett.

– Ön oly gyönyörű, nővérem! Jól fog állni önnek a boldogság, mert remélem, megtalálja a boldogságot ebben a házasságban. Azt is remélem, ez tetszeni fog.

Intésére Thibaut fél térdre ereszkedett Sybilla előtt, és felé nyújtotta a ládikát. A lány kinyitotta, és egy elragadó koronát talált benne, mely Toros munkája volt: széles karika finom aranyból, smaragd és igazgyöngy levelekkel és virágokkal díszítve.

– Ó, milyen gyönyörű! – kiáltott fel elragadtatva. – Felség, ön mindig oly nagylelkű!

– Ön a testvérem, és férjhez megy: mikor legyek nagylelkű, ha nem most!?

Örömében Sybilla előrelépett, hogy megölelje, de a király kesztyűs kezével gyengéden megállította:

– Ne… Az öröme a legszebb jutalmam. Most visszaadom a szépítkezésnek!

Sarkon fordult, és Thibaut a füléhez hajolt, hogy odasúgja:

– A rózsacsokros lány! Itt van, az első ablak előtt. Balduin összerezzent, de nem felelt, és folytatta az útját, a szeme azonban Ariane-ra szegeződött. A lány észrevette és fülig pirult, mialatt szinte maguktól meghajoltak térdei. Amikor Balduin eléje lépett, képtelen volt állni tekintete tüzét, és lehajtotta a fejét.

– Hogy kerül ide? – kérdezte a király gyengéden.

– Felséges édesanyja hozott el az apámtól, hogy szolgáló hölgyei körébe emeljen.

– Igazán? Akkor miért van egyedül ebben a sarokban? A többiek mellett lenne a helye.

Ez alkalommal Ariane végre felmerte emelni a tekintetét:

– Itt jobb a fény, és gyorsan be kell fejeznem ezt a ruhaujjhímzést – felelte a kis azúrkék brokátkupacra mutatva a lábánál.

– Már nem sokáig lesz jó a fény, hisz esteledik! Én… örülök, hogy itt van…

Ezzel a király gyors, nagy léptekkel távozott, talán attól tartva, hogy Ariane megismétli őrült gesztusát, de tévedett. Utolsó szavai akkora örömmel töltötték el– az örmény lányt, hogy kis híján elájult. Beletelt egy kis időbe, míg annyira összeszedte magát, hogy felálljon, majd visszaüljön a zsámolyára. Az angyalok Balduin hangján énekeltek neki, mely fiatal korához szokatlanul mély volt… Ez a hang pedig minden másnál jobban felkavarta.

Még boldogabb lett volna, ha tudja, hogy Balduin is osztozik felindulásában. Ezt Thibaut is tapasztalhatta, amikor a lakosztályukba visszamenet a király hangosan gondolkodott:

– Itt van a palotában! Milyen meglepő! Azt hittem, sosem látom többé, és itt van az udvarhölgyek között! Hihetetlen, nem?

A király magában beszélt, a szélnek szánva szavait, Thibaut mégis habozás nélkül bekapcsolódott a monológba:

– Megmondta: az édesanyja hozatta ide…

– Nem, nem ezt mondta. Most is hallom a szavait: „Az édesanyja eljött értem!” Az anyám személyesen ment volna el az örmény kerületbe, hogy ide hozza? Őt ismerve ennek semmi értelme.

– A lány nagyon ügyes hímzőnek tűnik, amennyire láttam…

– Sok ügyes hímző volt eddig is a környezetében. Akkor miért pont ő? Próbáld megtudni, Thibaut!

A fegyvernök elhúzta a száját. Nem volt ínyére, hogy az „anyakirálynő” közelébe kell merészkednie. Annál is kevésbé, mert Renaud de Sidon, a hölgy aktuális férje elutazott a birtokára, hogy csatlakozzon Tripoliszi Rajmondhoz, és közösen fogadják Montferrat márkit. A vőlegénynek Sidon kikötőjében kellett partot érnie, és Balduin ragaszkodott hozzá, hogy szép és nemes kíséret várja a hajónál, hogy illőn vezesse Jeruzsálembe. Jocelin de Courtenay is vele tartott számos báró társaságában.

Thibaut nem volt ostoba, hogy azt képzelje, azért, mert a férje távol van, Agnès rögtön megkörnyékezi, annál is kevésbé, mert a szép caesareai püspök mindig a közelében maradt – állandó kegyelmi állapotban élhetett, hisz Heraclius éjjel-nappal gyóntatta! –, de tudta, az asszony hajlamos a hirtelen lépésekre, hogy megragadja a pillanatot, és a legkisebb kockázatot sem akarta vállalni. Bölcsebb lenne, ha először Mariettához fordulna: a király dajkájának szabad bejárása volt Agnès lakosztályaiba.

Mégis válaszolnia kellett Balduinnak:

– Megteszem, amit kér, felség, de engedjen meg egy kérdést.

– Mintha szükséged lenne az engedélyemre!

– Ez a lány… Ariane, úgy látom, érdekli önt.

A király elgondolkodó arcát széles mosoly ragyogta be.

– Ariane-nak hívják? Milyen szép név, és milyen remekül illik hozzá. No de ha tudtad, miért nem mondtad?

– Mert nem kérdezte, felség. Azt hittem… elfelejtette őt.

– Hogyan felejthettem volna el? Almaízű és mentafrissességű volt az ajka… de mit akartál tudni? Kérdezni akartál valamit.

– Kérdezni? Bocsásson meg, felség… azt hiszem, elfelejtettem.

– Majd eszedbe jut.

A fiatalember napbarnított arcán a legnaivabb ártatlanság tükröződött. Balduin tudta nélkül már megadta a választ, és Thibaut megtudta, hogy sokat gondol a


„rózsacsokros lányra”. Bizonyára annyira sokat, hogy beleszeretett. Már csak az a kérdés, jó-e ez neki vagy sem. De Ariane szemének néhány perccel ezelőtti csillogására visszagondolva Thibaut inkább az első feltételezést választotta: még egy olyan kevés tapasztalattal bíró fiú is, mint ő, egyértelműen látta, hogy a lány tiszta szívéből szerelmes…


* * *

Guillaume de Montferrat, Hosszú Kard érkezése nagy örömöt okozott. Hátsó gondolatok nélküli örömöt, hiszen tisztán látszott, hogy ezt a házasságot megáldja a szerelem: a jegyesek első találkozásukkor egymásba szerettek. Sybilla boldog hálával mondott köszönetet az öccsének, amiért ilyen szép férjet választott számára.

Guillaume huszonhét év körüli, magas és arányos testalkatú férfi volt. Arca modellül szolgálhatott volna egy római császár maszkjához, és fekete szeme vidám kontrasztot alkotott szőke hajával. Köztudott volt, hogy bátor lovag, és ügyesen bánik az övében függő hosszú karddal. Bölcs volt és megfontolt, keveset, de találóan beszélt, és úgy tűnt, megvan benne minden jó tulajdonság, hogy remek király legyen. Sybilla csodálatosnak találta, és mivel a férfit is azonnal meghódította jegyese szépsége, minden ok megvolt rá, hogy igazi ünnep legyen a házasságkötésük.

Az esküvő napján Jeruzsálem sülő húsok, fűszerek illatát árasztotta, elkeveredve a menet útvonalán százával elhelyezett virágokéval, a szökőkutakból folyó boréval, a meleg viaszéval és a füstölőkével. Fellobogózták a várost, s a Dávid-torony csúcsán ott lengett egymás mellett a király és Montferrat márki zászlaja. Az utcákon énekeltek, táncoltak, ünnepeltek, és a palotában a fényárban úszó, kárpitokkal, zászlókkal és csillogó selymekkel díszített nagy lovagteremben a fiatal pár elfoglalta helyét a kettős széken, Jeruzsálem címere alatt, mely felé a királyság legelőkelőbbjeit egybegyűjtő

tömeg tekintete szegeződött. Sybilla, aki a hagyomány szerint világos piros, arannyal szőtt és hímzett ruhát viselt, s ugyanilyen színű fátylát a fivérétől kapott korona rögzítette szőke hajához, különös módon riadtnak látszott, de lesütött szemhéja alól tekintete egy pillanatra sem hagyta el a férjét, aki ugyanolyan meghatott volt, mint ő.

Alig ettek a felszolgált tálakból, de kezeik mindig egymáshoz értek, és arcuk belepirult az érintésbe. Szemmel láthatólag égtek a türelmetlenségtől, hogy egyedül maradjanak végre a nagy, mirtusszal illatosított és rózsaszirmokkal meghintett ágyban. Guillaume sokat ivott, bizonyára, hogy legyőzze felindulását.

Nem messze tőlük Agnès félmosollyal figyelte őket. Nem volt nehéz kitalálni, hogy sikeres lesz kettőjük nászéjszakája, és talán gyümölcsöt is hoz. Az időpontot a holdciklus és a menyasszony havi ciklusa szerint választották meg. Ráadásul előző este az „anyakirályné” maga merítette bele Sybillát egy dézsa esővízbe, melyet az előző

felhőszakadás óta őriztek, hogy termékennyé tegye. Hisz mindenképpen biztosítani kell a dinasztiát. Igen, jó volt ez a házasság, és az ölelés vágyában égő fiatal pár látványa megvigasztalta Ágnest, amiért sok ellenségével kényszerült egy asztalhoz ülni.

Hiszen mind eljöttek – kivéve természetesen azokat, akik már nem éltek! Ott volt Antiochia hercege, III. Bohemund, egy elég szerencsétlen nagyúr, akit az orránál fogva vezetett a felesége, Orgueilleuse48 de Harenc, akire tökéletesen illett a neve. Eljött a két Ibelin fivér, halott harmadik férje, Hugues testvérei: a mirabeli és ramlai Balduin és az öccse, II. Balian, Ibelin ura, akik mindketten gyűlölték őt.

Az előbbi azért, mert őrülten szerelmes volt Sybillába, és ez a házasság kétségbe ejtette, az utóbbi pedig azért, mert szenvedélyesen szerette és feleségül kívánta venni riválisát, Komnenosz Mária királynét, Amaury özvegyét. Amit természetesen nem engedtek meg neki. És végül ott volt mind közül a legrosszabb: Tripoliszi Rajmond, a korábbi régens, egy jóképű, magas, napbarnított férfi, fekete, egyenes hajjal, széles vállal, erőteljes orral és sötét, elgondolkodó szemmel. Agnès az ágyába akarta vinni, hogy eszközévé tegye, de Rajmond óvakodott tőle – okkal! –, és úgy tűnt, ragaszkodik a feleségéhez, Echive-hez, aki Gautier de Saint-Omer, Tiberiás és Galilea hercegének özvegye volt. Azzal, hogy feleségül vette, a férfi Tripolisz grófságához csatolhatta a csodálatos hercegséget, s így a királyság legnagyobb ura lett. Rajmond intelligens volt és művelt, ügyes politikus, de talán ugyanúgy nem tetszett istennek, ahogyan Ágnesnek sem, hisz mostanáig nem sikerült gyermeket nemzenie a hercegnőnek, és kénytelen volt elfogadni, hogy adoptálja Saint-Omer négy fiát, akik egy nap visszaveszik majd tőle Galileát. Végül ott volt Renaud de Sidon, mostani férje, akit alig látott, mert a férfi bujdosott szégyenében, hogy Heraclius szeretőjének a férje. Ő is sokat ivott, és sosem nézett Ágnesre. Amint kijózanodik, megint elmegy Caesareába vagy Sidonba, a hűbérbirtokaira, melyeket figyelmesen irányít. Istennek hála Sybilla házassága megvédi ezektől az emberektől! És most már mellette van a fivére, Jocelin is, aki teljes szívével az ügynek és a családi vagyonnak szentelte magát, melynek helyreállításán aktívan tevékenykedett.

Az utolsó arc, ami magára vonta az „anyakirályné” tekintetét: Renaud de Châtilloné, akit nem igazán tudott kategóriába sorolni, hiszen ugyanolyan ravasz volt, mint ő. Sajátos módszerét követve, mellyel felmérte a férfiakat, s részben azért, hogy megtudja, milyen íze lehet a vadnak, lefeküdt vele, de a férfi túlságosan durva, érzéketlen szerető volt, aki ugyanúgy zabált az ágyban, mint az asztalnál, és képtelen volt megadni egy nőnek a gyönyört, melyet remélt. Ennek ellenére jó viszonyban váltak el:

– Találjon nekem egy gazdag és jó külsejű özvegyet, és hűséges szövetségese leszek

– jelentette ki Renaud kertelés nélkül.

Ezt azonban könnyebb volt kérni, mint megvalósítani: olyan hercegség, mint Antiochia, nem termett minden bokorban, és egyelőre Renaud-nak be kellett érnie azzal, hogy Jeruzsálem védelme felett uralkodik, melyet a király rá bízott, s mely feladat remekül illett hozzá. Kissé különös kormányzó volt. Igaz, nagyon pontosan teljesítette katonai feladatait, tudta, hogyan kell parancsolni és ügyelni az 48 Az orgueilleuse jelentése gőgös. (A ford.)