Juliette Benzoni - AZ ELVESZETT KERESZT

– Gyere vissza, szerelmetes uram!

– Nem! Nem lett volna szabad! Hogyan felejthettem el, hogy mi vagyok… és mi vagy te?

Ariane utána jött és a karjába siklott. A királynak nem volt ereje elküldeni.

– Hogy mi vagyok? A tulajdonod, a szolgálód, a rabszolgád, de leginkább az, aki szeretni fog, míg csak él…

– Éppen az életedre gondolok! En a halált hordozom magamban… borzalmas halált, te pedig olyan szép vagy, olyan tiszta, olyan fiatal!

– Mit számít! Egy nap úgyis meghalok! Tégy engem, mint egy pecsétet, a te szívedre, mint egy pecsétet a karodra, mert erős a szerelem, akár a koporsó…

Az utolsó szavakra Balduin összerezzent:

– Ismered az Énekek énekét? Szinte hihetetlen.

– Miért? A világ legszebb szerelmes verse, és a fajtámbéli lányok műveltebbek, mint gondolod…

Nevetett, és nevetése lefegyverezte a királyt, ám amikor vissza akarta húzni az ágyba, ellenállt:

– Nem szabad! Furdalna utána a lelkiismeret!

– Szóval nem szeretsz – nyögte a lány a sírás küszöbén.

– Éppen azért akarlak kímélni, mert szeretlek. Keze közé fogta az arcát, és olyan közel hajolt, hogy szinte összeért az ajkuk.

– Ó, igen, szeretlek! A rózsacsokor óta úgy élsz bennem, mint egy gyengéd fényesség… és egy szívet tépő bánat! Ha olyan férfi lennék, mint a többi, királynővé tennélek…

– Nem, nem tehetned meg, mert túlságosan alacsony a származásom, de ezt nem kell sajnálnod, mert végül mégis együtt vagyunk. Fogadd el, amit a sors… és felséges édesanyád ad! Nem vágyom másra, mint hogy melletted legyek, az árnyékodban, de egészen közel hozzád. A többi kérdésben Istenre bízom magam és a szerelemre!

Előfordul, hogy csodákat tesz…

Újra hatott a báj. Olyan édes volt hallani ezt a hangot, s még inkább, amit mondott, hogy igazi gyógyírként hatott a fiatal király sajgó szívére. Miért utasítaná vissza, miért utasítson el mindig mindent? Hirtelen túl fáradtnak érezte magát, hogy harcoljon önmaga ellen.

– Hogyan taszítsam el, amire a világon a legjobban vágyom? – suttogta arcát a lány hajába fúrva, boldogan érezve, hogy Ariane hozzásimul.

Talán visszatértek volna a vérfoltos lepedőjű ágyba, de kint a nehéz bronzvereteken forduló ajtók zaja hallatszott, katonai parancsszavakkal és lódobogással kísérve. Azután valaki elkiáltotta magát:

– Üzenet Bizáncból! A királynak!

Balduin sietve felkapta a földről Ariane ingét, majd a széken hagyott köpenyét, segített beleburkolóznia, gyorsan megcsókolta, majd Mariettát szólította, hogy kísérje vissza a lányt az anyja lakosztályaiba. A dajka azonban nem volt ott.

– Lement valamiért a konyhába – magyarázta Thibaut, aki odakint egy padon őrködött. – Akarja, hogy megkeressem?

– Nem – vágott közbe Ariane. – Egyedül is visszatalálok. Nincs olyan messze!

Ezzel, mint egy könnyű árnyék, eliramodott a kő csigalépcső felé, miközben Balduin visszament a szobájába, hogy a császári követ fogadásához méltóbb ruhát öltsön. Thibaut nem követte azonnal, rossz előérzete támadt: amikor az örmény lány szélvészként elsuhant előtte, homályos fenyegetést érzett. Egy pillanatig habozott, majd bekiabált az urának:

– Utánamegyek. Túl sok a részeg ma éjjel a palotában.

Ezzel lefutott a lépcsőn, átszelte a kihalt fügés udvart, befordult egy alacsony boltív alatt, és egy keskenyebb lépcsőhöz érkezett. Kiáltásokat hallott. Négyesével szedve a fokokat felrohant a lépcsőn, és kiért a két, falra rögzített fáklyával megvilágított passzázsra. Látta, hogy amitől tartott, megvalósulni látszik. Ariane kiáltott, de mostanra csak nyögni tudott a férfi durva keze alatt, aki megerőszakolta. Leszakította róla köpenyét, és Thibaut csak a lány meztelen, szétfeszített lábát látta a férfi alatt, aki nagy csípőmozgásokkal rángatózott rajta. Hirtelen dühében rárontott a nyomorultra, megragadta a ruhája gallérját, melynek arany szálai megcsillantak a sötétben, elszakította a szerencsétlen lány testétől, és akkora erővel taszította hátra, hogy a támadó nekicsapódott a falnak, ahol összerogyott, és eszméletét vesztette a csapás súlya alatt. Éppen az egyik fáklya alá esett, és Thibaut gond nélkül felismerte: Jocelin de Courtenay volt, az apja…

Alig lepődött meg. Attól a perctől kezdve, hogy megpillantotta, amikor megérkezett Renaud de Châtillonnal, Thibaut semmit sem érzett iránta, hacsak a bizonyosságot nem, hogy ezzel az emberrel szemben mindig óvatosnak kell lennie, és soha, semmiféle kötelék nem szövődik közöttük. Courtenay akkori nyomorúságos külseje sem tudta meghatni, hisz fiatal kora ellenére tudott olvasni a látszat mögött. A túlságosan rugalmas, túl simulékony, túl kitérő, egyszerre kecses és arrogáns megjelenésű Jocelin de Courtenay Tripoliszi Rajmonddal ellentétben semmit sem tanult fogolyéveiből: csak még kéjsóvárabb lett, és még mohóbban ki akarta élvezni a kiváltságokat, melyeket Edessza és Turbessel névleges grófi címe ugyanúgy nem indokolt, ahogyan rabtársának antiochiai hercegi címe sem. Az volt a szerencséje, hogy a húgát egy olyan király anyjának szerepében találta, akinél a tévedés veszélye nélkül tudni lehetett, hogy nem lesz hosszú életű. Az első' pillanattól kezdve megvetette ezt a királyt, és félt tőle, de a lehető legártatlanabb maszk mögé rejtette az érzéseit.

Mostanra udvarnagyi rangra emelték, megajándékoztatta magát egy városi palotával és elég pénzzel ahhoz, hogy azt a pompás életet élje, mely eddig annyira hiányzott neki: hosszú órákat töltött az asztalnál vagy az ágyban csinos lányok vagy fiatal fiúk társaságában, fennmaradó idejében pedig értékes, arannyal vagy ezüsttel szőtt anyagokból készült, pompás ruháiban sétálgatott fel-alá a palotában, melyek alatt tekintélyes pocak kezdett kerekedni.

Jocelin az elfeledett fiú viszontlátását nem fogadta túlzott örömmel, és bár megölelte, csak a látszat kedvéért tette, hisz minden szem rá szegeződött. Az ő sápadt kék, a húgához hasonlóan a halántéka felé kissé metszett szeme jéghideg maradt.

Azóta háromszor sem szólt hozzá. Akkor is csak kellemetlen megjegyzéseket tett.

Aznap éjjel Thibaut-nak, akit elöntött az undor és a gyűlölet, minden józan eszére szüksége volt, és fel kellett idéznie magában lovagi esküjét, hogy ne fojtsa meg a kövér disznót, aki szégyent hozott a névre, melyet mindketten viselnek. Egy percig sem érdekelte, nem sérült-e meg súlyosabban a falnak csapódva, csak Ariane-nal törődött, aki mozdulatlanul, meztelenül feküdt a földön, széttárt karral és lábbal, ahogyan a támadója a kövezethez szegezte. Fölé hajolva azonban Thibaut látta, hogy szeme a szörnyű kétségbeesésben tágra nyílik, és patakzanak a könnyei.

Sietve betakarta szétszakított inge maradványaival, és a köpenyét kereste, hogy beburkolja. A lány hagyta magát, mint egy kisgyermek, de amikor Thibaut fel akarta emelni, fájdalmasan felnyögött és ájultan hanyatlott hátra. Thibaut félt, hogy nem tudja felemelni a tehetetlen testet. Pedig Ariane-nak ápolásra volt szüksége, melyet csak az asszonyok vagy egy orvos adhat meg neki. Izmait megfeszítve ismét fölé hajolt, amikor léptek zajára emelte fel a fejét. Megkönnyebbülésére Mariettára ismert, és odafutott hozzá. Balduin dajkájának nem kellett hosszasan magyaráznia. Azonnal kitört:

– Agnès asszonyhoz akarja vinni, hogy rajta nevessen az összes kisasszony?

– Akkor hová?

– Hozzám! Fogja a vállát, én emelem a lábát…

Marietta Balduin betegségének és dajkái posztjának köszönhetően egy kis szobában lakott a királyi hálószoba és a városfal között, mely egyben gyógyszerraktárul is szolgált. Volt egy ládája, néhány matraca és párnája, egy kancsója és egy mosdótálja.

Egyenesen a lépcső vezetett oda. Ariane-t itt fektették le, majd Marietta kitessékelte a fegyvernököt.

– Most menjen a dolgára! Tudom, hogyan kell ápolni. Nem ő az első megerőszakolt lány, aki a kezem alá kerül.

– De eszméletlen! Biztos benne, hogy nincs veszélyben? Pedig hamar odaértem, és annak a kutya fattyának nem sok ideje volt…

– Nem telik sok időbe megerőszakolni egy lányt, ha előtte egy ökölcsapással elkábítják. Nyugodj meg. A teste hamar meggyógyul, de a lelke nehezebben fog.

Szegény kislány! Az a gálád megkapta, amit akart!

– Hogyhogy amit akart?

– Megmondom: mióta csak a kislány megjött, körülötte sündörög. Agnès asszony jól tudja, és már többször megfeddte ezért. Azt akarta, hogy a lányka szűzen érkezzen a király ágyába. Biztosan követte és kileste.

– Azt hittem, fél a leprától.

– Részeg: bűzlik a bortól! Most pedig menjen! Dolgom van!

Mielőtt visszatért volna Balduinhoz, aki a bizánci követet fogadta, Thibaut visszament a bűntett színhelyére, azzal a szándékkal, hogy örökre elvegye Courtenay kedvét az erőszakoskodástól. Bár már a legkevésbé sem voltak illúziói a férfi értékét illetően, gyűlöletes volt számára a gondolat, hogy ilyen nyomorult apa nemzette. Ha ott találta volna, az udvarnagyra rendkívül kellemetlen percek vártak volna, hisz Thibaut-ban olyan éktelen harag lángolt, hogy akár meg is ölte volna. Azonban már nem találta ott. Mindössze a falon csillogó vérfolt tanúsította, hogy itt volt.

Másnap, miután elbúcsúzott az ifjú házasoktól, akik askaloni birtokukra indultak nászútra, a király nagytanácsot tartott, kihasználva, hogy minden báró Jeruzsálemben van. Az éjjel érkezett hírek is szükségessé tették az összejövetelt, melyre a trónteremben került sor, ahol egy magas, bronz, elefántcsont és arany karszék állt az Anjou-Ardennes ház címerével díszített, kék-arany baldachin alatt. Körben a királyság nagyjainak lobogói és címerei alkottak susogó, színes sorfalat, és minden báró – többen hölgyek voltak közülük – rendelkezett egy székkel a saját címeres pajzsa alatt. Semmi sem emlékeztetett itt a puha, keleti díszletekre, melyeket szőnyegek és értékes kárpitok lágyítottak: a tágas terem szigorú volt kőfalaival, de nemes és impozáns hatást keltett. Bizánci követséget vártak, melynek három hadigályája Akra kikötőjében vetett horgonyt. Ezt a hírt hozta az éjszakai hírnök, egyelőre azonban a kék és arany ruhát viselő, koronás király Guillaume de Tyr segítségével különféle kérdésekről tárgyalt.

– Felség, szeretett királyunk!

Egy asszony erős és tiszta hangja csendült fül, miközben előrelépett. Kétségkívül a frank királyság egyik legbefolyásosabb személyisége volt: egyedül uralkodott a hatalmas Jordánon túli területen, mely Jerikótól a Vörös-tengerig magába foglalta a gazdag Moab földet, ahol szőlő, olíva, gabona és cukornád termett, ahol a nagy karavánutak futottak, melyek összekötötték Arábiával vagy a Perzsa-öböl gazdag völgyeivel49. Bevehetetlen erődítményei – Montreál és a moabi Krak – éberen őrködtek, olyan lenyűgözően, hogy az asszonyt a „Krak hölgyének” nevezték.

Valójában Étiennette de Millynek hívták, Philippe de Milly, a Jordánon túli terület urának lánya volt, aki 1167-ben, felesége halála után visszavonult a templomosokhoz.

Az alig harmincéves asszony máris kétszeresen özvegy volt. Először III. Onfroi de Toron után, aki az öreg hadvezér fia volt, és akitől volt egy tizenkét év körüli fia – akit szintén Onfroi-nak hívtak, mint az apját és a nagyapját –, és egy lánya, Isabelle, aki egy éve Örményország királynéja volt.

Második házasságát – a hatalmas területnek mégiscsak szüksége volt vitéz katonára az élén – Milon de Plancyval kötötte, egy makacs, ótvaros, rosszkedvű és hiú champagne-ival, aki mindössze két évig alkalmatlankodott: meg akarta kaparintani magának a régensséget Balduin kiskorúsága idejére, és 1174 decemberének egyik éjszakáján megfojtották Akra egyik sikátorában. Azóta Étiennette határozottan és bölcsen igazgatta világát: ezt bizonyította lánya házassága is III. Rupen örmény királlyal.

Előző este Sybilla esküvőjének egyik gyöngyszeme volt, hisz megőrizte döbbenetes 49 Körülbelül a mai Jordánia területe

szépségét. Nem volt túl magas, de annak látszott büszke és előkelő viselkedése miatt.

Tökéletes csontozat adta meg enyhén sasorrú arcának tartós szépségét. Egyenes tekintetű, nagy barna szeme ritkán pislogott, érzéki rajzolatú szája azonban elárulta, hogy a hideg és fenséges asszony csókolni is tud. Volt még egy különlegessége: talán Agnès egyetlen barátnője volt, akivel mindig is remek kapcsolatot ápolt.

Most is az „anyakirályné” teljes egyetértésével hagyta el a helyét, és lépett előre a trón felé kecsesen és fenségesen. Mögötte lebegett ibolyaszín fátyla, mely a fejét és a mellkasát fedte a homlokát keretező ametiszt és igazgyöngy karika rögzítésében.

Balduin egy mosollyal és egy kedves mozdulattal fogadta: