– Messire Thibaut! Micsoda öröm! Már kezdtem azt hinni, hogy elfelejtett!

– Az lehetetlen lenne, madame, és nem az én hibám, hogy ide kellett költöznie a kolostorból.

– Úgy tűnik, bölcs döntés volt – sóhajtott fel Isabelle –, de a magam részéről nagyon sajnálom. Az itteni életünk – tette hozzá lehalkítva a hangját – még vallásosabb, mint Yvette anyánál… és még unalmasabb! Nocsak, ő kicsoda? – tette hozzá Ariane felé pördülve súlyos ruhájában.

Az édesanyja felvilágosította, mire közvetlen közelről szemügyre vette a lányt, és összevont szemöldökkel körbejárta.

– Ha a fivérem szereti, mi más védelemre lehet szüksége? Ő a király, nem igaz?

– Ön még túl fiatal ahhoz, hogy tudja, mennyi veszélyt rejt az udvari élet – szólt rá határozottan az édesanyja. – A királynak pedig más dolga is van, mint hogy az udvarhölgyekre vigyázzon…

– Biztos benne, anyám, hogy a kisasszony nem előle menekül? Ha szereti, biztosan fél a betegségétől, mert mint a többiek, ő sem érti, milyen csodálatos ember…

– Ó, még hogy szeretem! Isten a tanúm, hogy a világon mindennél jobban szeretem!

Ariane kétségbeesett kiáltása megdöbbentette, szinte megrémítette Isabelle-t.

Megállt, miközben az örmény lány az idegösszeomlás határán sírva térdre rogyott, és zokogásában azt dadogta, hogy vissza akar menni hozzá. A jelenlevőknek azonban nem maradt idejük közbelépni. Dermedtségét hirtelen levetkőzve Isabelle letérdelt mellé, de nem merte megérinteni. Hangja hangosan, tisztán csengett:

– Bocsásson meg! – mondta. – Tudja, nagyon szeretem a bátyámat, és vele szenvedem minden fájdalmát. Azt hiszem, egy kicsit… féltékeny vagyok. Nyújtaná a kezét?

Ariane a mellette térdelő kis hercegnőre emelte a szemét. Félénken kinyújtotta a kezét, Isabelle pedig megfogta és felsegítette.

– Úgy gondoltam, ön mellé adom, lányom – mondta Mária. – Ha hihetek annak, amit látok, nincs ellenvetése?

– Nincs! Sőt, magam kérem erre! Elkísérem a lakosztályomba. Velünk jön, messire Thibaut?

– Teljes szívemből remélem, hogy találkozunk még, mielőtt visszaindulok, de engedelmével beszélnem kell a királynéval – felelte a fiú magába fojtva a sóhaját, ahogy tekintetével követte a kecses sziluetteket, melyek egymásba karolva távolodtak, mintha régóta ismernék egymást.

Ahogy eltűntek, Komnenosz Mária felállt, és a fő-komornájához fordult:

– Menjen utánuk, Euphémia, és ügyeljen a kisasszony kényelmes elhelyezésére!

Ami minket illet, Thibaut barátom, sétáljunk egyet a pálmafák alatt. Ott derűsebben fogadom majd a többi hírét. Különösen, ha kellemetlenekről van szó…

– Nem mind az, felség! A Bazileusz követe érkezett Jeruzsálembe nem sokkal az indulásom előtt. Andronic l'Ange, az ön unokatestvére, azt hiszem, hangot adott szándékának, hogy hamarosan tiszteletét teszi önnél.

– Nem igazán kedvelem. Ha ez a jó hír…

– Azt reméltem, az lesz, és elszomorít, mert erősen tartok tőle, hogy a mondanivalóm további része még kevésbé lesz kedvére való.


– Legyen Isten akarata szerint…

Szélesen keresztet vetett, összefonta a két kezét, és imádkozni kezdett, miközben tovább lépkedett a kert kövezett ösvényein egy kék mozaikos szökőkútig, mely magas datolyapálmák árnyat adó gyűrűjében csobogott. Egy pad állt a kis tér szélén, és Mária leült. Mirtusz– és jázminbokrok illata töltötte be a levegőt.

– Nos, halljuk a hírt! – sóhajtotta, miután ismét keresztet vetett.

Thibaut néhány rövid mondatban felvázolta a Krak hölgyének szinte fennkölt felszólalását a bárók ülésén, és határozott igényét Isabelle kezére a fia, Onfroi számára, de nem maradt ideje a részletekre. Alighogy kiejtette a házasság szót, Mária a haragtól elvörösödve, felháborodástól mereven felpattant:

– Soha! Szolgáltassam ki a lányomat annak a nőnek? Soha, érti? Csak gonoszságot és megaláztatást kapna tőle.

– A király sem pártolja jobban a tervet, mint felséged, Étiennette asszony azonban makacs, vissza fog térni az ügyre, hacsak a bizánci követ nem tesz ajánlatot a császári család egyik hercege nevében. Meglehet, hogy ez a szándéka…

– Ebbe sem egyeznék bele. Magam mellett akarom tartani a lányomat, és a király, a mostohafiam kénytelen lesz figyelembe venni az akaratomat. Ráadásul nem felejthetem el, hogy a betegség, melytől szenved, néhány éven belül a sírba viszi, és akkor a lányom Jeruzsálem királynője lesz.

– Senki sem lenne boldogabb, mint én, hisz ez balzsam lenne a sebre, melyet szeretett uram halála üt a szívemen, de… ott van Sybilla hercegnő is, aki épp most ment férjhez, és aki idősebb.

– A szajha lánya? A bárók sosem fogadnák el! Isabelle vére tiszta királyi vér. A kellő

időben ez majd megteszi a hatását. Mondja meg a királynak, hogy hercegi húga nem megy férjhez Bizáncban a császár valamelyik unokaöccséhez, hogy belevesszen a tömegbe, és nem adom ki a Krak hölgyének sem, hogy túszként kezelje. Most menjünk imádkozni. Esti misére szólítanak.

Thibaut kénytelen volt követni, és elfojtotta sóhaját. Ugyanolyan jó keresztény volt, mint bárki más, tele szeretettel és alázattal a megfeszített Megváltó iránt, de bár mint jó lovag, mindennap imádkozott, feleslegesnek tartotta, hogy az ideje felét a földön vagy a kövezeten térdelve töltse, mint a szerzetesek. Ahogy az imént Isabelle mondta, a palota szélsőségesen vallásosnak tűnt, és Thibaut sokkal szívesebben evett volna valamit, mielőtt lefekszik egy nyugodt sarokba, hogy kipihenje magát: az utazás lassúsága, melyet a testében sérült lány állapota tett szükségessé, jobban kifárasztotta, mint egy gyors vágta. Mégis beletörődött, hogy az elkövetkező órát füstölők és gyertyák illatfelhőjében tölti, s megvigasztalta, hogy Isabelle közelében lehet, aki egyfolytában mosolyokat és kacsintásokat küldött felé, miközben sajtkukacként ficánkolt selyempárnáján.

A szertartás végeztével Thibaut az erődítmény bejáratánál álló épület felé indult, melyben az őrök és az esetleges férfilátogatók laktak, mivel az özvegy királyné palotájában nem alhatott férfi, a papokat és szerzeteseket leszámítva. Isabelle utánaszaladt:

– Mikor indul, Thibaut? – lihegte a futásban kifulladva. – Remélem, nem ma este?

– Nem, madame. Holnap reggel, amint kinyitják a kapukat. Tehát nem látom viszont – tette hozzá, s hangja szomorúsága nem kerülte el a lány figyelmét.

– Mikor jön vissza?

– Attól tartok, nem egyhamar. Nincs itt semmi dolgom…

– És az, hogy engem meglátogat? Az nem fontos? Thibaut túl fiatal volt még ahhoz, hogy elrejtse szíve dobbanásait, és felszakadt belőle:

– Dehogynem! Ha csak rajtam múlna, hercegnő, mindig maga mellett szeretnék lenni!

A lány egész arcát beragyogó mosollyal válaszolt, mely még inkább megdobogtatta a fiatal lovag szívét:

– Akkor tegye meg, ami ehhez kell: mondja meg a királynak, hogy szeretem… és halálosan unatkozom itt! Annyira szeretnék visszamenni Jeruzsálembe!

Könyörögve a fiú karjába kapaszkodott, és Thibaut boldogan a tenyerébe vette a két kis kezet: puha volt és langyos, mint egy kismadár tolla.

– Még jobban unatkozna, ha kiszolgáltatnák azok valamelyikének, akik máris a kezére pályáznak, hisz nem kapna tőlük sem örömet, sem boldogságot.

– Pályáznak a kezemre? Kik?

– Nagyon is jól tudja. Az a durva katona Renaud de Châtillon, aki miatt Yvette anya hazaküldte a kolostorból. És Étiennette de Milly, aki a fiához szeretné hozzáadni… Vele sem lenne boldog, mert kénytelen lenne a királyság szélén, a sivatagban élni, a félelmetes moabi Krakban. Onnan még távolibbnak érezné Jeruzsálemet.

– Tudom, hogy a Krak hölgye gyűlöli az anyámat, az anyám is gyűlöli őt, és semmiképpen sem szeretnék a menye lenni. Ha mindenáron férjhez kell mennem, miért nem ad a király valamelyik lovaghoz, akit nagyra becsül és szeret?

– Például kihez?

– Miért ne magához? Azt hiszem… nagyon szívesen lennék a felesége… Thibaut.

– Thibaut-nak néhány pillanatra le kellett hunynia a szemét, annyira káprázatos volt, amit a lány kék szeméből kiolvasott. Végül erőt vett magán:

– Ön rangos hercegnő… én pedig csak egy fattyú vagyok…

– Igen, de előkelő családból, és a házasságunk révén még előkelőbb lenne.

Ráadásul… úgy emlékszem, hogy egyszer, amikor éppen a bátyámmal távozott a kolostorból, azt hallottam, hogy a király azt mondja magának: „Ugyan, ne legyél olyan szerény! Herceggé teszlek, és megkapod a húgomat. Tudom, hogy szereted…” Thibaut!

Igaz, hogy szeret?

Thibaut nem mert Isabelle-re nézni. Túl szép, túl édes, és főleg túl hirtelen volt az, ami történt, és szinte hinni sem merte.

– Nagyon könnyű szeretni önt, madame! Számomra nem ez a legfontosabb, hanem…

– Talán hogy megtudja, hogy én szeretem-e?


Ez alkalommal a lovag belemélyesztette tekintetét á kísértő azúrkék tóba:

– Talán – szólalt meg olyan fojtottan, hogy a lány elnevette magát, azonnal felbőszítve a lovagot. – Kegyetlenség tréfát űznie velem, madame…

– Tréfát? Sosem voltam még ilyen komoly, és válaszolok is. De hajoljon le egy kicsit. Túl magas!

Thibaut engedelmeskedett. A lány a nyaka köré fonta a karját, s a ruha kemény hímzései felsértették a bőrét, de semmit sem érzett belőle, hisz Isabelle az ajkához érintette az ajkát, miután azt suttogta:

– Ne szólítson madame-nak, amikor kettesben vagyunk!

A lány csókja felkavarta a tapasztalatlan, s talán kissé ügyetlen Thibaut-t, de élete első csókja volt ez, s akkor sem részegítette volna meg jobban, ha Mohamed paradicsomának tudós hunjaitól kapja. Örült, hogy tisztán megőrizte magát ennek az isteni pillanatnak. Már kamaszkora előtt felébredt benne az Isabelle iránti szerelem, így sosem akart felelni az udvarhölgyek és udvari kisasszonyok finom próbálkozásaira, akiket vonzott a magatartása, az ellentét acélhideg tekintete és kedves mosolya között

– Agnèstól kezdve! –, és a Szent Város utcáin járkáló könnyű lányok erőteljesebb közeledéseire. Érintetlen volt, amikor Balduin kardja lovaggá ütötte, és érintetlen volt ebben a percben is, amikor Isabelle felajánlotta neki a lelkét…

A csók mégis egy csapásra lángra gyújtotta. Összefonta karját a szerelme körül, hogy érezze a teste közelségét… és rájött, hogy lehetetlen: a ruhát borító hímzések és ékszerek sokasága minden erényövnél hatékonyabban védte. Isabelle elnevette magát:

– Szépen vagyunk, messire! Az eljegyzés még nem házasság, és tapasztalhatja, hogy a bizánci divat tesz róla, hogy szűzen köttessék!

– Tehát jegyesek vagyunk?

– Azt hittem, értésére adtam. De hogy jobban meggyőzzem, fogja ezt a gyűrűt, és őrizze meg addig a napig, míg jegygyűrűt nem ad cserébe.

Levette az egyik gyűrűjét – egy türkiz és apró igazgyöngy díszes karikát –, és fel akarta húzni Thibaut ujjára, de reménytelen vállalkozásnak bizonyult: még a kisujja sem volt elég vékony, hogy felmenjen rá. A fiú mégis elvette, és áhítattal megcsókolta:

– A szívem felett fogom viselni egy láncon. Köszönöm… drága Isabelle!

A lány ismét szájon csókolta, majd amilyen gyorsan érkezett, el is futott. Thibaut még hallotta hátravetett szavait:

– Azért ne felejtse el megmondani a bátyámnak, hogy unatkozom itt!

A hercegnőt szólító feddő hang hallatszott, és Thibaut erősen a tenyerébe szorítva a gyűrűt visszaindult a vár védelmi rendszere felé, melyre oly ragyogó, oly dicsőséges napnyugta borult, hogy az ifjú szerelmes csodálatos égi jelet látott benne. Vőlegény!

Isabelle vőlegénye lett, és bár egyetlen pap sem áldotta meg a tőle kapott gyűrűt, és a király sem erősített meg semmit, számára örökre a legszentebb kötelezettség, a legmegszeghetetlenebb eskü lesz.

Elérte az őrházat, és a nagyterembe vezető lépcső felé indult, amikor egy lovag, nyomában fegyvernökével és négy lovassal, léptetett be a kapu felhúzott kettős rácsán.


Még az út pora alatt is gyönyörű volt a fegyverzete, de Thibaut-nak nem kellett a sodronyingre hímzett vagy a pajzsra festett szimbólumokat fürkésznie, hogy felismerje az érkezőt: az acélsisak szabadon hagyta sólyomszerű profil ismerős volt számára: a korona egyik leghűségesebb támogatója, s egyben a királyság egyik legbefolyásosabb bárója volt, Balian d’Ibelin, az „anyakirályné” egykori sógora és esküdt ellensége. Mit kereshet itt?

Az érkező szemmel láthatólag ugyanezt kérdezte magától vele kapcsolatban, ahogyan felismerte a Courtenay fattyút, de túlságosan udvarias volt ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel. Thibaut mégis magyarázattal szolgált:

– A király küldött ide, gróf úr – mondta mosolyogva. – Bizonyos értelemben különleges követ vagyok, de diszkrét küldetéssel.