– Ki van ott?

– Egy szerencsétlen… aki segítségért könyörög!

Az ajtó azonnal kinyílt, fölfedve a fényben egy magas, fekete csuhás alakot, tar, sárgán tükröződő fejjel, hosszú, fehér szakállal. Az alak meggörnyedt, és mankóra támaszkodott, de a szökevény tudta, hogy ugyanaz a férfi, mint egykor.


– Thibaut lovag – kérte –, könyörüljön rajtam!

– Ismersz engem? Ki vagy?

– Renaud des Courtils. Néhai apám egykor elhozott ide…

– Gyere be! Gyere be gyorsan!

A fiatalember ellökte magát az ajtófélfától, amelynek eddig támaszkodott, és térdre rogyott a kandalló előtt, melyben néhány fahasáb égett. Olyan heves volt a mozdulata, hogy az öregember azt hitte, mindjárt magához öleli a tüzet. Mindössze ázott rongyokat viselt, és annyira remegett, hogy a foga is vacogott belé.

– Honnan jössz ilyen állapotban? – aggodalmaskodott a Thibaut-nak szólított öreg.

– Hol van az apád?

– Meghalt… Szent Hilariuskor7, egy hónappal ezelőtt. Diaré vitte el. Ez volt az első

a sorscsapásaink sorában.

Aztán a király elöljárója rá akarta tenni a kezét az örökségünkre, azzal az ürüggyel, hogy az apám kölcsönt vett fel tőle. Ami nem igaz!

– Nem kell bizonygatnod. Az apád soha életében nem tartozott senkinek. De vesd le az ázott rongyaidat, és burkolózz be ebbe! – tette hozzá, és egy takarót nyújtott felé, melyet egy durván faragott faládából vett elő. – Megszárítalak, miközben elmondod a történeted folytatását.

– Ó, az nem lesz hosszú: az elöljáró eljött hozzánk Courtils-ba, hogy elűzzön minket. Az egyik embere megölte az édesanyámat, aki merészelt ellentmondani neki, és átkot szórt a fejére, engem pedig börtönbe vetettek, miután lefegyvereztek…

– Azért, mert meg akartad védeni, ami a tiéd?

– Nem – nevetett föl keserűen Renaud. – Azért, mert megöltem az anyámat, és elloptam egy csatot, melyet megtaláltak a matracomban, ahová fogalmam sincs, hogyan került.

– Nem nehéz kitalálni: az egyik nyomorult, talán maga az elöljáró, rejtette oda.

Azután?

– A börtön következett… majd tegnap reggel a bitófa… ahonnan hatalmas szerencsével megszöktem.

– A bitófa? No de az apád nemes volt, és becsületes ember. Voltak barátai. Senki sem állt ki, hogy meghiúsítsa az elöljáró terveit? Mégiscsak elképzelhetetlen, hogy felkössenek egy nemest!

Renaud megvonta a vállát, mely még mindig reszketett a melengető posztótakaró alatt.

– Châteaurenard-ban a félelem az úr, mióta sokan elmentek a keresztes háborúba…

hogy csatlakozzanak az uralkodóhoz.

Az öregember az egyik sarokból előhozott egy félig telt üstöt, és a tűz fölé akasztotta melegedni, majd elővett egy fekete kenyeret, vastag szeletet vágott belőle, és a fiúnak nyújtotta: – Edd meg ezt, amíg megmelegszik a leves. Biztosan farkaséhes 7 Szent Hilarius (315-367) pogány származású, keresztény hitre tért, latinul alkotó egyházatya, szülővárosa, Poitiers püspöke. Napja január 13-ára esik, mert ezen a napon temették el Rómában. (A szerk.)


vagy…

De még mennyire! Renaud megragadta a kenyeret, és hatalmasat harapott belőle.

Egy hosszú kanállal fölszerelkezve, mellyel a levest kavarta, az öreg Thibaut leült mellé a tűz köré állított kövek egyikére, és felsóhajtott:

– A keresztes háború! Szép dolog volt a nemes Gottfried és a Tarente hercegek idejében! Szép volt még akkor is, amikor a frank királyság Balduin vagy az Amalrichok kezében volt, mint az a korán elhunyt király, aki a keresztvíz alá tartott… De mennyi katasztrófa érte a francia földet! Az urak végtelen időkre elutaznak, hűbérbirtokaikat pedig a feleségükre hagyják, és ez a jobbik eset, ha az asszony képes az irányításra, és mellette marad egy fia, hogy segítsen neki. Ha nem, a birtokot egy rokonra, egy becsületesnek vélt szomszédra vagy éppen a királyra bízzák, akitől cserébe támogatást kapnak a hadjárathoz. És mit tesznek azok az emberek, akikre rábízzák a földet?

Másokat küldenek oda, egy elöljárót, aki sanyargatja a népet, annál is inkább, mert az ura nagy bevételeket vár, miközben a pillantásától távol ő maga is jól meggazdagodhat.

A kis emberek számára rossz idők kezdődnek, a birtok számára pedig a teljes széthullás ideje jön el…

– Nem járt maga is a keresztes háborúban, nagyuram? Az apám pedig ezt mondta…

sőt azt is, hogy maga…

A fiatalember zavarba jött önkéntelenül feltoluló szavaitól, és a levesbe temetkezett. Az öreg fejezte be helyette a mondatot:

– Templomos lovag8 voltam, akit a rend kitaszított magából, mert súlyosan vétettem a szabályzat ellen. A környék egyszerű lelkeinek szemében elátkozott templomos lettem. Ennek köszönhetem a mélységes magányt és békét, hiszen rettegnek az ártástól, melyet magammal hozhattam onnan! Onnan, ahol a hazám volt.

Mert tudd meg, ahogyan az apád is tudta, én sosem utaztam el a keresztes hadjáratra.

Ott születtem.

– Ott született? Úgy érti… a Szentföldön?

A csodálattal teli felkiáltás nevetésre fakasztotta az öregembert, mely köhögésben végződött, bíborvörösre festve az arcát, s csak azután ült el, hogy ivott néhány korty vizet egy kancsóból. Olyan volt az arca, akár a barna és ráncos mogyoróhéj, szürke szeme azonban, melyben könnyek csillogtak, éber és tiszta maradt.

– Beteg, nagyuram? – rémült meg Renaud a heves roham láttám. – Talán orvos kellene?

– Egy sem vállalná, hogy a tornyom közelébe jöjjön, és többet tudok náluk az emberek gyógyításának művészetéről. Ezért azt is tudom, hogy egy napon, azt hiszem, nemsokára, ez a köhögés elvisz majd. De mivel Istennek hála, ez a nap még nem jött el, térjünk vissza a beszélgetésünkhöz… hol is tartottam?…

– Ott, hogy azon a földön született, ahol maga Krisztus urunk is.

8 A keresztes háborúk idején Hugues de Payns által a Szentföld, illetve a zarándokok védelmére 1119-ben alapított katonai lovagrend tagja. A templomosokat II. Balduin király Salamon egykori temploma helyére telepítette – innen a nevük. (A szerk.)


– Nem egészen. Antiochiában9 születtem, az erős északi városban, az Oronte folyónál, százötven mérföldre Jeruzsálemtől és még messzebb Betlehemtől, ahol a Megváltó világra jött… De majd később beszélgetünk. Kimerültél, a leves pedig meleg.

Egyél, aztán aludj!

Miközben a fiatalember befalta a sűrű bab– és répalevest, az öreg egy kis tárolóból egy köteg szalmát vett elő, és eligazgatta a földön – a saját ágya mindössze egy csupasz deszka volt egy takaróval és egy marék szalmával kispárnaként. Azután a ládából elővett egy durva szövésű vászoninget és egy vastag gyapjúnadrágot:

– Ha végeztél, vedd föl ezt, hadd száradjon meg a takaró. Aztán feküdj le! Nagy szükséged van a pihenésre…

Renaud nem kérette magát. Mielőtt azonban lefeküdt volna, térdet hajtott a szerény fekete fakereszt előtt, mely két csokor száraz növény között függött a falon, és köszönetet mondott az Úrnak, amiért sötét útján elésodorta a menedék fényét.

Mögötte állva Thibaut is imádkozott, és még jóval azután is folytatódott az imája, hogy a fiú elégedett sóhajjal bevackolódott a szalmába. Végül még néhány hasábot dobott a tűzre, leült mellé, és mélyen gondolataiba merült.

Tudta, hogy egy napon a fiú eljön hozzá, és azt is, hogy ez a nap nincs messze, hiszen betöltötte tizennyolcadik évét, de azt nem gondolta, hogy így: mint egy űzött, kimerült vad, menekülve a vadász, az éhség, a tél elől. Arra pedig, ami Olin des Courtils-lal és Alais asszonnyal, gyöngéd és türelmes feleségével történt, egyetlen keresztény nyelvben sincsenek szavak. Igaz, az öreg régóta nem táplált illúziókat arról, miféle pusztítást okozhat az emberi lélekben a mohóság és a korrupció: saját szemével látta, amint lerombolnak egy királyságot, a föld legszentebb királyságát, Jeruzsálemét.

Az azonban, hogy ez a két démon annyira eluralkodott egy olyan emberen, az elöljárón, akit a fiatal kora ellenére máris szentnek mondott Lajos király állított a posztjára, hogy a legalapvetőbb isteni törvényeket is elfeledtetik vele, sőt, még az elemi óvatosságot is a királyi igazságszolgáltatással szemben, túlment minden elképzelhetőn.

Annak az elöljárónak gondolkoznia kellett volna, de talán túlságosan nagy volt a kísértés, hogy azt képzelje, ő az igazi úr az erős és gazdag grófságban, melynek jogos hűbérura távol volt, olyannyira távol, hogy a napvilágot is Konstantinápoly császári bíborában látta meg, nem pedig itt!

Valójában nagyon különös volt a Courtenay család – melynek maga is egyik szerény hajtása volt! –, hisz a tagjaira határtalan erővel hatott a kaland és a távoli földek varázsa. Athon, az ős, a Sens grófokkal rokonságban álló kapitány fia, nem sokat törődött a vallásos fenntartásokkal, és első Courtenay-birtokát a ferriéres-i apátság földjeiből hasította ki. Erődöt épített rajta, és egy „előkelő hölgy” meghódításával, akinek nevét a történelem – talán mert maga a férj is – elfelejtette, megalapította a dinasztiát: először egy fia, majd néhány lánya született, azután négy fiú unokája, akik közül ketten elhagyták a családi fészket, és sosem tértek vissza.

9 A Földközi-tenger keleti partján fekvő Antiochia 1099-től önálló fejedelemség, 1201-től perszonálunióban Tripolisszal. 1268-ban foglalják el a mohamedánok. (A szerk.) Miközben Milon, az elsőszülött kapta az örökséget, és a gyarapításának szentelte magát, a második fiú, Jocelin 1101-ben felöltötte a keresztet, és követte a barátját, Etienne de Blois-t Palesztinába, ahol az unokatestvére, Balduin de Bourg szolgálatába szegődött, aki korábban, Bouillon Gottfrieddel érkezett oda, és Edessza grófja lett a hitetlenek földjének és Örményországnak határán. Jocelin, aki szép volt, mint egy istenség, ahogyan utódai is mind azok lesznek, csodálatos megtestesítője volt a legnemesebb és legtisztább lovagságnak, és megkapta Turbessel gazdag földjét az Eufrátesz nyugati partján. Amikor Balduin de Bourg Jeruzsálem trónjára lépett, Joceliné lett az egész Edessza grófság. Egy örmény hercegnő segítségével megalapozta a Courtenay nevet, mely bejárja majd az egész országot a két folyó és a Földközi-tenger között. Sajnos nem jó hírével, hiszen a második Jocelin de Courtenay nem ér fel az apjához, s még kevésbé a harmadik Jocelin a nagyapjához.

Akkorra azonban már Franciaországban a Gâtinais uradalom, melyhez hozzácsatolták Montargist és Châteaurenard-t, régen más kézbe került.

Athon harmadik unokája, Geoffroy is a Szentföldre ment, de sokkal később, mint Jocelin: 1139-ben. Ott lelte halálát, Montferrand, egy tripoliszi grófsági erődítmény falai alatt, mely akkoriban Zandzsi10 emír kezén volt. Az erődöt elfoglalták, de az egész sereg megsiratta a bátor Geoffroy halálát.

A négy fivér közül a legfiatalabbnak, Renaud-nak csak egy lánya született, és mivel Milonnak, az elsőszülöttnek nem voltak leszármazottai, az egész családi örökség erre a lányra, Elisabethre szállt, amely hatalmas vagyont jelentett. Akkorát, hogy megkísértette még VI. Lajos királyt is, aki a hetedik fia, Pierre de Francé11 számára megkérte Elisabeth kezét.

Megkötötték a házasságot, és Pierre herceg az akkoriban erősen elterjedt szokásnak engedelmeskedve – mely szerint, ha egy – akár királyi – család nem elsőszülött fia feleségül vesz egy örökösnőt, teljes egészében azonosul az így megszerzett javakkal –, fölvette a Pierre de Courtenay nevet, és elhagyta a liliomvirágos címert az arany bizantinusért, melyet sokkal messzebbre elvisz majd, mint képzelte volna. Egészen Palesztináig, ahová 1180-ban utazik Champagne gróf társaságában, hogy segítsen feloldani a harapófogót, melyben Szaladin12 fojtogatta a Jeruzsálemi Frank Királyságot13.

Miután rendet tett minden ügyében, és hivatalosan meghatalmazta Elisabethet mint minden vagyonuk úrnőjét, elindult sorsára, csodálatos családot hagyva maga 10 A Zandzsidák (vagy Zengidák) török eredetű dinasztia, mely 1127 és 1233 között uralkodott Mezopotámiában és Szíriában. Imád ad-Din Zandzsi (1127-1146), Moszul kormányzója 1144-ben megszerezte Edesszát a keresztesektől. (A szerk.)

11 Pierre de Francé (1125-1182)

12 Szaladin, avagy Salah ad-Din (1138-1193) kurd származású egyiptomi uralkodó, az Ajjúbidák dinasztiájának alapítója. 1164-től Nureddin szíriai szultán vezéreként harcolt Egyiptom ellen. 1169-ben ragadta magához a hatalmat Egyiptomban, és 1171-ben vette föl a szultán címet. Harcban állt a Jeruzsálemi Királysággal. 1187-ben győzelmet aratott a keresztesek fölött a palesztinai Hittinnél, majd elfoglalta Jeruzsálemet. (A szerk.)

13 A Jeruzsálemi Frank Királyság (Jeruzsálemi Latin Királyságnak is nevezik) 1100-ban, az első keresztes hadjárat után jött létre (fővárosát, Jeruzsálemet 1099-ben foglalták el a keresztes lovagok), s egészen 1291-ig, utolsó városának, Akkonnaka mohamedánok által történt elfoglalásáig állt fenn. (A szerk.) mögött: hét fiút és hat lányt, akiket sosem látott viszont. Néhány hónappal később utolérte a halál, amikor a Jákob gázló vadonatúj várát védte, melynek fehér kövei sértették a szultán szemét…