Juliette Benzoni - AZ ELVESZETT KERESZT

– Így kell legyen, ha kíséret nélkül találom itt – felelte barátian Ibelin. – Becsülöm a bátorságát, hisz még igen fiatal, de köztudott, milyen nagy becsben tartja – jogosan – a királyunk. Ami engem illet – tette hozzá komolyabban –, én önmagam küldötte vagyok. Néha eljövök Nabluszba, hogy Mária királyné mindig tudja, mi zajlik az udvarban. Tudja, hogy nem látják ott szívesen a barátait…

– Ön biztosítja számára a kapcsolatot? – mosolygott Thibaut.

– Bizonyos értelemben. A szeme és a füle vagyok, hogy kifürkésszek minden aljasságot, melyet Agnès tervezhet ellene.

Thibaut arra gondolt, hogy a Krak hölgyének kéréséről akar beszámolni, és hallgatott róla, hogy ő már elmesélte. Balian d’Ibelin zárkózott, komoly férfi volt. Most mégis ismeretlen örömtől ragyogott, és a fattyú nem akarta elrontani a boldogságát.

Udvariasan köszöntötte a grófot, és útjára engedte a királyné lakóhelye felé.

Nem látta viszont a vacsoraasztalnál, és ez meglepte, de arra gondolt, hogy rengeteg mondanivalója lehet a királyné számára, aki maga mellett tartotta, vagy egyszerűen csak nem éhes. Róla ez nem volt elmondható. Thibaut étvágya lassan legendákat szült, annál is inkább, mert bármennyit evett, sosem hízott. Igaz, még nem ért véget a növekedése!

A várparancsnok kapitány asztalánál vidáman falt, szokása szerint módjával ivott, majd a vacsora végeztével levegőzni indult lefekvés előtt.

Szép, tiszta, szinte áttetsző volt az őszi éjszaka, és a kertek mirtusz és narancs illatát árasztották. Miután megérdeklődte, hogy nem tilos ott sétálni, azzal a kikötéssel, hogy nem mehet a kastély közelébe, megindult egy nagy, babérbokrok szegélyezte ösvényen, mely felfelé futott a Garizim lejtőjén egy kis kápolna felé, melyet fekete ciprusok öveztek néma őrszemként.

Lassú léptekkel közeledett felé, halkan, nehogy megzavarja a szép éjszaka derűjét.

Belélegezte a langyos levegőt, ámult a lábai alatt alvó völgy szépségén, mely csodálatosan tükrözte Isten alkotásának pompáját. Ujjai között forgatta az Isabelle-től kapott gyűrűt, és időről időre az ajkához emelte, hogy hosszan megcsókolja.

Ahogy a nagy ciprusok mellé ért, hirtelen eszébe jutott, hogy hálát ad hatalmas boldogságért. A kápolna ajtaja nyitva volt, és éppen belépni készült, amikor női hangot hallott:

– Nem vártunk már eleget, drága barátom? Három éve özvegy vagyok, és múlik az idő, akár a virágok szépsége. Miért nem engedjük, hogy a szerelmünk kiteljesedjék a napvilágon? A király kedveli önt, és tudom, hogy nem érzéketlen a boldogságom iránt.

– Királyném, nálam jobban senki sem vágyik arra, hogy mindenkinek megmutassa a boldogságot, melyet öntől kapok. Valóban, a király örömmel nekem adná a kezét, de van mellette egy nő, akit a boldogságunk éktelen haragra gerjesztene, és sajnos nagy a hatalma. Az ördög áll mellette. A király pedig szereti az anyját, ami természetes.

Jeruzsálemben nem lenne biztonságban. S talán még kevésbé a lánya, Isabelle, akivel kissé túl sokat foglalkoznak mostanában. Ó, szerelmem, ha tudná, milyen kegyetlen számomra, hogy a bölcsességet hirdetem, amikor csakis öné a szívem…

Hirtelen csend lett, melyet csak egy sóhaj tört meg. Thibaut megmerevedett és mozdulni sem mert, bármennyire szeretett volna, hisz tudta, hogy indiszkréciót követ el. Végül elszánta magát, és végtelenül óvatosan sikerült hangtalanul eltávolodnia.

Nem örült a hallottaknak. Az, hogy Mária királyné és Balian d'Ibelin szeretik egymást, nem érintette volna különösebben – sőt, örült volna, hogy a királynénak ilyen kiváló védelmezője akadt! –, ha nem lettek volna az Isabelle-t övező igények. Ki tudja, hogy annak érdekében, hogy nyíltan megélhesse boldogságát, Mária nem lesz-e hajlandó hozzáadni a lányát egy olyan kérőhöz, akit jól fogadnak az udvarnál?

A király és Guillaume de Tyr reményei ellenére a bizánci követ Nabluszból visszatérve kijelentette, hogy meg kívánja hosszabbítani szentföldi tartózkodását.

Ahogy kedves mosollyal magyarázta a két férfinak, a mediterrán vidéken romlik az idő

– ez igaz volt! –, és különben sem tartaná hasznosnak, hogy visszavigye a gályáit Bizáncba, amikor kora tavasszal újra el kell jönniük. Mivel egyetértenek az egyiptomi hadjáratban, sokkal egyszerűbb, ha nyugodtan bevárja a hadiflotta érkezését. Így legalább lesz ideje tökéletesíteni a hajói holtterét és fegyverzetét. Ezenfelül szeretné szorosabbra szőni a szálakat az özvegy királyné és a szülőhazája között, és ezért többször meglátogatja majd. Először is karácsonykor, hisz a királyné meghívta magához az ünnepre.

– Az a legérdekesebb a bizánciaknál, hogy velük soha semmi nem egyszerű, nem biztos! – sóhajtotta

Guillaume de Tyr egy este, amikor a királlyal sakkozott. – Egyik nap azt mondják, fehér, másnap fekete, és még módot is találnak rá, hogy megmagyarázzák, a legtisztább logikának engedelmeskednek.

– Ennyire nyugtalanítja az a három gálya Akrában? – kérdezte Balduin előretolva egy parasztot, hogy a futója szabadon támadhassa az ellenfele királynőjét.

– Nem igazán, bár a tétlen és szabadon engedett görög tengerészek ritkán hoznak nyugalmat egy kikötőbe. Jobban nyugtalanít a követ nagy érdeklődése az özvegy királyné iránt… Nála tölti ideje háromnegyed részét.

– Mitől tart? Hogy elrabolja, ahogy Andronic „kuzin” Theodora nagynénit, III.

Balduin király özvegyét, hogy tönkretegye a jó hírét?

– Nem. Mária királyné ehhez túl okos. Ráadásul mást szeret. Sokkal inkább attól tartok, hogy veszedelmes vitába keveredik a követ és Ibelin úr. Ő ugyanis reménytelenül szerelmes a királynéba…

Thibaut meglepetésében elejtette a kardot, melynek markolatát tisztogatta, s mely harangként csengve hullott a kövezetre. A játékosok felé fordultak.

– Honnan tudja, nagyuram? – kérdezte a fegyvernök elkerekedett szemmel.

– Úgy látom, te is tudod? – kérdezett vissza ugyanilyen meglepetten Balduin. – És egy szót sem szóltál róla?

– Felség – felelte a fattyú nyugodtan –, ha úgy alakul, hogy egy lovag véletlenül megtudja egy másik lovag titkát, a becsület azt követeli, hogy tartsa meg azt… még a királya előtt is. Azon az éjszakán, melyet Nabluszban töltöttem, véletlenül meghallottam egy… beszélgetést. Meglepett, hogy Guillaume nagyúr, aki sosem mozdul ki innen, szintén megtudta…

– Barátom – magyarázta a férfi –, mint mindenkinek, nekem is van szemem és fülem, de ráadásul – posztom elengedhetetlen részeként – van másutt is néhány szemem és fülem. És éppen Theodora királyné botrányos történetéből okulva bevallom, hogy figyeltetem az özvegy királynét…

– És nekem egy szót sem szólt? – morogta a király.

– Mert ez a szerelem semmiféle veszélyt nem jelent a királyságra. Éppen ellenkezőleg: önnek nem kell magyaráznom, felség, hogy az Ibelinek előkelő nemesi családhoz taroznak, és Balian nagyúr, bár másodszülött, nagy vagyonnal rendelkezik, és tökéletesen méltó egy özvegy királynéhoz. Ráadásul az ön hűbérese. Egyáltalán nem szeretném, ha egy csendes görög kés vagy nyíl elvenné tőlünk.

– Akkor házasítsuk össze őket? Legalább Isabelle visszajönne az édesanyjával Jeruzsálembe – mosolygott Thibaut-ra a király.

– Felség, felség! Azt hittem, megtanítottam olvasni a felszín mögött! Milyen szemmel nézné az édesanyja, ha örök riválisa egyszer csak a sógornője lenne?

– Mióta anyám hozzáment Sidonhoz, nem sógorok.

– Ó, Sidon nem sok vizet zavar. Alig hagyja el a városát, és…

– A többitől kíméljen meg, nagyuram! – szakította félbe hirtelen feszülten Balduin.

– Ha azt akarja mondani, hogy a helytelen viselkedése ezt a férjet is eltávolította mellőle, mint az összes többit, nem szükséges emlékeztetnie rá. Akkor is az anyám. És szeretem!

Guillaume felállt a székéről, és a fiatal király mögé lépve megérintette a vállát.

Érezte, hogy remeg.

– Az édesanyja is szereti önt! Nyugodjon meg, drága gyermekem! Isten a tanúm, nem akartam megbántani. Amikor két asszony annyira gyűlöli egymást, mint ők ketten, a királyság békéjére nézve jobb, ha távol élnek egymástól.

Balduin minden erejét összeszedve mélyeket sóhajtott, és sikerült úrrá lennie felindulásán, sőt, még el is mosolyodott:

– Igaza van. Én is tudom… de mit tanácsol?

– Beszéljen Baliannal! Őszintén! Mondja meg neki, hogy megtudtam a titkát, és ön nem ellenzi, hogy a mostohaanyja hozzámenjen, de csak később, és mint egy szívességre, kérje meg, hogy kerülje a követet, aki nem jelent veszélyt rá nézve… és aki tavasszal úgy eltűnik, mint a téli esők.

– Így fogok tenni! – sóhajtotta Balduin némi gondolkodás után. – Folytathatjuk a partit? – tette hozzá udvariasan az üresen maradt székre mutatva az ében és elefántcsont tábla túloldalán…

Egy szerelmest nehéz meggyőzni. Balian azonban szerette a királyát, és az ígéretében megnyugodva beleegyezett, hogy kerülje a bizáncit, amennyire csak lehet.

Thibaut-hoz eközben egyre közelebb került, és a hetek, hónapok múlásával igaz barátságot kötöttek a több mint tízéves korkülönbség ellenére. Balduin örült. Először is, mert az Ibelin család mindig közel állt hozzá, másrészt pedig, mert szenvedett attól az elszigeteltségfélétől, ahogyan az udvar a fegyvernökét kezelte, amiért az túl szoros és folyamatos kapcsolatban állt vele. Mindig azt lestek, vajon nem mutatkoznak-e a lepra jelei a sodronying alatt, melyet gyakran viselt. Thibaut azonban mindig készen akart állni, hogy felfogja egy esetleges gyilkos kéz csapását, mely a királya ellen irányulhatna.

Keserűen, fázósan és nyugtalanítóan telt a tél. Karácsony éjszakáján valóságos hóvihar zúdult a Szentföldre, Jeruzsálem kupoláit és harangtornyait havas dombokká változtatva, a városi gyerekek legnagyobb örömére, akik számára a hógolyózás remek és szerintük túlságosan ritka szórakozás volt. Legalább ők örültek, miközben a palotában egyre nőtt a nyugtalanság: a karaván, melynek meg kellett volna hoznia Afrikából az enkobamagvakat, a gyógyító kenőcs alapanyagát, amelyre a leprásnak szüksége volt, nem érkezett meg. Bár Guillaume de Tyr ősszel útnak indított egy másodikat is, hogy megtudják, mi történt az elsővel, és ha kell, helyettesítsék, lassan fogytán volt az utolsó adag is. Az „anyakirálynét” mélyen felzaklatta a helyzet, amit mindenki megértett. Sötét hangulatát azonban nem kizárólag az anyai aggodalom szította: fiatal férje most már sosem hagyta el Sidon városát, ő pedig makacsul megtagadta, hogy oda költözzön, ahogy azt férje kérte. Ráadásul rájött, hogy a szép Heraclius – aki sosem kereste fel caesareai birtokát – megcsalja, diszkréten és csak időszakosan ugyan, de mégiscsak megcsalja egy nabluszi – Agnès szerint földig kellett volna rombolni azt a várost! – rőfös csodálatos feleségével, aki Bethániába költözött a nővéréhez, amikor a férje Akrába indult, hogy a nagy kikötő lerakataiban bevásároljon.

Paque de Riverinek hívták az asszonyt, kirobbanó, érzéki szépség volt, és húsz éve felelőtlenségében szívesen díszítette magát messze alacsony rangján felül: olyan öltözetekben parádézott Jeruzsálemben, melyektől Agnès magánkívül volt, Heraclius pedig kínosan érezte magát… Hangos jelenetek születtek a helyzetből, melyeket kéjes élvezettel hallgattak a kíváncsiskodók és a pletykafészkek, s melyek felháborították a király környezetét. Balduin, hogy véget vessen a kínos lármának, utasította a kereskedőt, hogy tartsa a feleségét nabluszi házukban, és vigye magával, amikor Akrába megy üzleti útra. Eközben Amaury de Nesle, a pátriárka Heraclius értésére adta, hogy a kaland folytatása nagyon súlyos kihatással lehet egyházi karrierjére. Az egykori szerzetes túl ravasz volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja a rendreutasítást, elfogadta az új helyzetet: tovább mélyült gyűlölete a pátriárka iránt, de visszatért Agnès ágyába, és a fellegvár visszanyerte nyugalmát.

Nem sok időre. A szokatlanul nyirkos tavasz eljövetelével Sybilla hercegnő futára rogyott térdre a király előtt, borzalmas hírt hozva: Guillaume de Montferratot különös betegség támadta meg, melyet az orvosok nem igazán tudnak mire vélni, és haldoklik.

Kétségbeesett felesége levele a mérgezés lehetőségét említette…

Balduin egy pillanatig sem habozott: azonnal parancsot adott, hogy készítsék elő

az utazást Askalonba, és utasította az orvosát, Joad ben Ezrát, hogy kísérje el.

Természetesen nagy tiltakozást váltott ki, melynek Guillaume de Tyr lett a szószólója:

– Felesleges veszélybe sodorja magát, felség! Az askaloni orvosok ugyanolyan jók, mint az ön orvosa, és biztos vagyok benne, hogy jól ápolják a grófot. Gondoljon a saját egészségére!