– Az egészségemre? Mi rosszabb érhet, mint a lepra? Guillaume lélekben és szívben a testvérem. Őt választottam ki, hogy tovább vigye a királyságot. El akarok menni hozzá – jelentette ki nyomatékosan –, hogy amennyire csak tudok, segítsek.

Neki és a nővéremnek, akit nagy bánat ér. Ha méregről van szó, nyomozást rendelek el, hogy megbüntessem a tettest, ha pedig betegség, a lehető legjobban legyőzzük és imádkozunk. Különösen én! Isten tartsa meg a királyság számára a reményt, melyet Guillaume képvisel! A lovamat és kisszámú kíséretet! A nagy csapat csak lelassítana.

Egy óra múlva indulni akarok!

Balduin szerette Askalont, a szülővárosát, és bár kisgyermek kora emlékei elhalványodtak, ahányszor visszatért az apja életében és azután is, ugyanazt a boldogságot érezte a hatalmas, fehér falak koronázta város láttán, mely egészen a kék tengerig ereszkedett, és ahol a lágy éghajlatban egész évben egyforma volt a hőmérséklet. Cédrusok és pálmafák borítottak hűs árnyat a városra, azt az érzetet keltve, mintha a falak ugyanannyi kertet, mint házat fognának közre. A felfordított tál formájú dombokon, amiket az egymást követő városok romjai alkottak, itt-ott előbukkant néhány maradvány, melyeket Balduin meghatónak talált, hiszen a halott civilizációk titkainak nyomát látta bennük. Ideális helyszín volt a hercegi nászúthoz, és a király egy percig sem gondolta volna, hogy Sybillára, aki Askalon és Jaffa grófnője volt, rémálom várhat itt. A grófi palota, melyet egykor az egyiptomi fatimidák építettek, akiktől 1153-ban foglalták vissza a várost, rendelkezett a nagy keleti otthonok világosságával, életszeretetével és bájával. Amikor azonban a király és kísérete beléptek, mintha minden fény eltávozott volna, s még a virágok illata is eltűnt a kellemetlen ürülékszag alatt, melyet a füstölőknek sem sikerült elnyomniuk.

Guillaume szobájában elviselhetetlen volt a bűz. Fekete ruhás orvosok serénykedtek a fekhely körül, melyen a beteg pihent. A cselédek éppen piszkos lepedőit cserélték. Mind egyszerre beszéltek, és a mediterrán világ szokása szerint erősen gesztikuláltak. Középen a szerencsétlen Guillaume erőtlenül haldoklott, bőre megsárgult, lesoványodott teste szinte lebegett a bőrében, mintha egykori szép izmai szétolvadtak volna.

– A király!

A Thibaut öblös torkából felszálló kiáltás úgy hatott, mint a békákkal teli mocsárba dobott kő. A fekete ruhák szétrebbentek, miközben Balduin pillantásra sem méltatva őket odalépett az ágyhoz, és fölé hajolt:

– Fivérem – fogta gyengéden kesztyűs kezébe a beteg kezét. – Igen rossz állapotban találom. Mi a baj?

Állapota ellenére Guillaume mosolyogni próbált:

– A beleim… úgy érzem, mintha szétrohadnának. Megállás nélkül ürítek…

Az egyik orvos összeszedte a bátorságát és közelebb lépett, alulról fürkészve a király arcát, akit leprásnak mondanak… és bizonyára az is, a szemöldöke találkozásánál lévő dudor alapján, melyen felpikkelyesedett a bőr.


– Rosszindulatú hasmenés, felség, de mások is szenvednek tőle a városban. A gróf úr bizonyára fertőzött vizet ivott…

– És a grófné? Ő is elkapta a betegséget?

– Istennek hála nem! Nem lép be ide, mióta… mióta…

Emlékezetében az időpont után kutatott, Balduin azonban, aki együttérzéssel figyelte sógora arcát, hirtelen azt látta, hogy csorognak a könnyei, és azonnal megértette:

– Régóta, nem igaz? A betegség kezdete óta?

– Mi… mi határozottan ezt tanácsoltuk neki! A grófnénak vigyáznia kell a gyermekre, akit a szíve alatt hord – magyarázta az orvos hirtelen bőbeszédűen, megijedve a király metsző hangjától.

Balduin azonban egy mozdulattal csendre intette, és megvonta a vállát:

– Ilyen betegséget senki nem kap el úgy, hogy megtörölget egy izzadó homlokot, vagy vigasztaló, szerelmes szavakat mond.

Nem lepte meg Sybilla viselkedése. Bár szerette a nővérét, ahogy az anyjáról, róla sem voltak illúziói. Tudta, hogy frivol, kéjsóvár és szélsőségesen önző. Az, hogy gyermeket vár, ideális kifogás volt számára: enélkül is távol maradt volna Guillaume-tól már az első tünetek után. Túlságosan ragaszkodott a szépségéhez!

Balduin személyi orvosa, Joad ben Ezra a beteg fölé hajolt, és megvizsgálta. A király megbízott benne, hisz bölcs és nagy tudású ember volt, egy zsidó, akit Juszuf katonái üldöztek el Spanyolországból, ahogyan Maimonidészt is, akivel együtt tanult. Az őszülő, rövid lábú, lágyan kerekedő pocakú, szögletes szakállú, dús szemöldökű orvos keveset és lassan beszélt. Ahogy befejezte vizsgálatát, melybe a többiek nem mertek beleavatkozni, felemelkedett és kijelentette:

– Másról van szó…

– Hogy érted?

– A vérhas nem jár ilyen magas lázzal, véres folyásokkal és vörös foltokkal, melyeket a testén találtam.

A király iszonyodó tekintetét látva Joad ben Ezra kitalálta, milyen borzalmas gondolat fut át rajta, és azonnal megnyugtatóan megérintette a karját:

– Nem. Nem erről van szó. Ha rossz a víz, és mások is betegek, talán azzal állunk szemben, amit görögül rypftosnak neveznek. Ebben az esetben a hercegnő jól tette, hogy távol maradt. És neked is így kellene tenned, felség! De talán inkább… méreg! –

tette hozzá olyan halkan, hogy csak Balduin hallotta.

A király szeme felizzott:

– Ki merészelné? És miért?

– Az örökösöddé akarod tenni. Ez elgondolkodtató, de előbb látni akarom a többi beteget. Ne menj közel hozzá! Addig is tamarinteát írok elő neki – jelentette ki az orvos, és felszerelést kért, hogy megmoshassa a kezét.

Balduin egy magas teraszon találta a nővérét, melyet egy oszlopcsarnok kötött össze a szobával, ahová visszahúzódott. Keleti módra párnahalmon feküdt, és a tengert nézve édességet rágcsált, melyet mellé készítettek egy tálcára. Terhessége inkább karikás szemű, fáradt vonású, szép arcán látszott, mint a testén, melyet kék selyem dalmatikaféleség fedett, mely megvédte a hűvöstől. Öccse érkezése szemmel láthatólag nem okozott örömet számára, és ezt éreztette is:

– Az isten szerelmére, felséges öcsém, mit keres itt? Úgy gondolja, nincs elég bajunk anélkül, hogy idehozná a magáét is? Kérem, ne jöjjön közelebb!

– Nem is állt szándékomban, nyugodjon meg! Csak azt szeretném megtudni, hogy van.

Sybilla egy mozdulattal elküldte a két cselédet, akik tőle nem messze álltak, ugrásra készen a legapróbb kívánságára is.

– Hogy lennék, amikor a férjemből egy bűzlő és undorító folyam maradt, és hányingerem van a tehertől, melyet magamban hordozok? Rosszul vagyok! Sőt, nagyon rosszul!

Balduin összevonta a szemöldökét:

– Ideje lenne eszébe idéznie, kicsoda ön, nővérem. Nem olyan régen még köszönetet mondott, hogy hozzáadtam ehhez a bűzlő folyamhoz, akiről azt mondta, hogy imádja! Ami pedig a terhet illeti, melytől émelyeg a gyomra, az a fiú vagy leány, aki egy nap Jeruzsálem koronáját viseli majd!

– Micsoda szavak! Amikor oly nagy szükségem lenne vigasztalásra…

– Ha egy kicsivel kevesebbet gondolna saját magára, és kicsivel többet másokra, nem lenne akkora szüksége vigasztalásra! Mindenesetre többé ne menjen ki ebből a szobából. Lehet, hogy nem egyszerű hasmenésről van szó.

Ezzel a leprás király visszatért a haldokló lovag mellé, akit fivéréül fogadott, s akitől az örököst várta, aki tőle sosem születhet meg. Négy nappal később Guillaume de Montferrat kilehelte a lelkét, és miközben holttestét sietve koporsóba fektették és leeresztették a Szűz Mária-templom kriptájába, míg Jeruzsálembe nem szállítják, a kór, melyet egyetlen orvosnak sem sikerült egyértelműen azonosítania, Balduint is elérte.

Lázban égve, cseppfolyós belekkel ágynak esett, ez alkalommal azonban nem serénykedett körülötte a fekete ruhák hada, és Joad ben Ezrának nem kellett féltenie királyi orvosi tisztét: abban a meggyőződésben, hogy a lepra és a titokzatos betegség együttesen hamar elviszi a királyt, a helyi gyógyítók nem vágytak a félelmetes beteg közelébe, és szétszéledtek, kijelentve, hogy a város többi betegének kell szenteljék magukat. Thibaut és Joad maradtak a fedélzeten, és a győzelem megveszekedett vágyával vetették magukat a csatába, miközben a várost haldoklók imái töltötték be. A két férfinak nem sok ideje maradt imádkozni, hacsak nem éjjel, amikor a betegnek az ópiumos elixír hatása alatt sikerült elaludnia. Egymást váltva, folyamatosan cserélték izzadsággal és ürülékkel teli lepedőit, növényi készítményekkel, tamarinnal és szarvasnyelvvel, mézzel és fahéjjal itatták, vagy fűszeres bort adtak neki. A tömjén illatához, melyet a betegség szagának és szellemének elűzésére égettek, mirha keveredett, melyet a három királyok ajándékoztak a Gyermeknek a betlehemi éjszakán.

Soha beteg nem vetette alá magát ennél engedelmesebben a kezeléseknek. Soha egyetlen panasz sem hagyta el az ajkát, csak gyengéd szavak, melyekből érezték, hogy lélekben ő is harcol. Egyetlen mondat összefoglalta legbelsőbb gondolatait:

– Meg kell gyógyulnom, mert még nem teljesítettem a feladatomat. Legyen Isten akarata szerint!

Három végeérhetetlen hétig tartott a harc, egy nap azonban végül visszavonult a betegség az elgyötört testből, ahogyan a hullám a partról. A láz elmúlt, és minden elcsendesedett… Sajnos a két hűséges társ néma bánatára a lepra azonban teret nyert.

Puffadások jelentek meg az orrcimpán, a halántékon és a végtagokon, vastagon, rezes barna színben, miközben a testen látható lapos foltok egyre terjedtek. Egészséges, frissítő és erősítő ételekkel igyekeztek erőt önteni a betegbe.

Végre eljött a nap, amikor Balduin felkelhetett: tett néhány lépést a szobájában, és kijelentette, hogy többé ne imádkozzanak érte, hanem adjanak hálát a Mindenhatónak, aki megengedte, hogy még egy ideig teljesítse a feladatát. Az eltelt hetek alatt Sybilla egyetlenegyszer sem ment a betegszoba közelébe. A híreket az egyik cselédlánya vitte neki, akit Thibaut-hoz küldött, kikötve, hogy csakis az ajtón keresztül beszélhetnek, hiszen a fegyvernök sem mehetett a közelébe. Előrehaladt a terhessége, és természetes volt, hogy védeni akarja a gyermekét, a palota hangjai azonban eljutottak Balduin betegszobájába is a takarítással megbízott cselédek révén: a fiatal özvegy, miután elmúlt a hányinger, visszanyerte kicsattanó egészségét, és türelmetlenkedve fogadta, hogy Askalonban kell maradnia. Azt kívánta, hogy Guillaume holttestét vigyék Jeruzsálembe, hogy ott kapja meg végső nyughelyét, és még a nagy nyári hőségek előtt el akarta foglalni a kis jaffai palotát, mely szintén a tengerparton állt: ott legalább semmi nem emlékeztetné a szomorú askaloni napokra.

Önző személyiségéhez tökéletesen illett ez a válasz mások szenvedésére és a gyászra, és Thibaut, aki jól ismerte, biztos volt benne, hogy alighogy megszületik a gyermek, követelni fogja, hogy új férjet adjanak neki, ugyanolyan szépet és bátrat, mint a szerencsétlen Guillaume, akit addigra el is felejt. Mint a Természetanya és Agnès, Sybilla is iszonyodott az űrtől…

Balduin lábadozása lassan zajlott a már addig is erősen meggyötört testben, amikor két hír lépte át Askalon kapuit, melyeket a király parancsára lezártak, nehogy a járvány

– Guillaume de Montferrat után többen is meghaltak – tovább terjedjen. Először is a bizánci hadiflotta Akra kikötőjében csatlakozott a követ hajóihoz, és nagy erőt képviselt: több tucat evezős hadihajó érkezett, hatalmas páncélozott gályák, melyek a csapatokat szállították, valamint súlyos ostromgépek, katapultok és görögtüzet okádó vascsövek, a félelmetes fegyverek, melyek lángjai bármilyen célpontot képesek voltak felgyújtani, és a víz sem tudta kioltani őket, hisz a tengeren is égtek. Jöttek gyors gályák és szállító hajók is, melyek hátsó része lehajtható volt a partra, hogy kionthassa emberi rakományát. A császárság több vezető személyisége parancsnokolt felettük, akik nem titkolták türelmetlenségüket, hogy egyesítsék erőiket az egykor Amalrich király megígérte csapatokkal, és meginduljanak Szaladin támadására Egyiptom földjén.

Addig azonban a sok ember a király hosszas távollétét kihasználva hatalmas kavarodást és rendetlenséget keltett a kikötőben.

A második hír kisebb jelentőségű volt, bár szintén volt köze a király távollétéhez: Étiennette de Milly, a Krak hölgye hozzáment Renaud de Châtillonhoz.

– A jóváhagyásom nélkül! – mordult fel Balduin. – Máris halottnak hisznek, hogy úgy viselkednek, mintha nem is léteznék? Vissza kell mennem Jeruzsálembe!

Méghozzá gyorsan!

– Még nagyon gyenge, felség! – tiltakozott Joad ben Ezra. – Legalább engedje, hogy hintón vigyük!

– Mint egy nő? Mint a nővérem például, aki a férje koporsóját követi? Soha! Főleg nem ilyen körülmények között! Lovon megyek!

Kiadták tehát a parancsot az úti előkészületekre. A király személyesen kíséri majd sógora földi maradványait az ispotályos lovagok kápolnájáig, mely nem messze áll a Szent Sírtól, ahol Guillaume de Tyr celebrálja a gyászmisét, és ahol az elhunyt végső