– Nem olyan ostoba az érvelése! És különben is, senki sem gondolta itt, hogy élve viszontlát?! Felejtsük el! Más hírek?

– Vannak, felség, nem is elhanyagolhatóak: Elzászi Fülöp, Flandria grófja jelentős hadtesttel megérkezett Caesareába. Bevallom, nagyon örülök neki: folyamatosan írom a leveleket egész Európának, hogy a királyok és a hercegek törődjenek a Szentfölddel, küldjenek csapatokat, és…

– A Mindenható Istenre, miért nem mondta előbb? Ez a legjobb hír! Égi üdvösség ez, a válasz az imáimra! Flandria grófja nem király, de a keresztény világ egyik legrangosabb ura, közeli rokonunk vér szerint, de a Szentföld szeretete szerint is, hiszen az apja, Thierry gróf négyszer is eljött ide imádkozni és hadakozni. Ráadásul Sybilla d'Anjout vette feleségül, Fulco nagyapám és az első felesége, Aremburge de Maine lányát. Ha Philippe olyan vitéz, mint az apja, megtaláltuk a parancsnokot, aki Egyiptomba vezeti majd a frankokat a bizánci hajókon! Én közben olyan erős védelmet készítek elő, hogy amikor Szaladin Egyiptom zsíros földjéről kiszorítva Szíriában próbálja összeszedni az erőit abban a reményben, hogy hátba támadhat, minden készen áll majd a fogadására! Az apámnak igaza volt: amíg a szultáné Egyiptom, nem lehetséges tartós béke a királyság számára!

A mostanra kegyetlenül tönkrement arcot beragyogó öröm összeszorította a királyt hallgató két férfi szívét, de a kancellár érsek magában hálát adott Istennek: Balduinban még mindig élt a királysága nagyságába vetett hit. A hirtelen oly nehézre változott kálváriája ellenére király maradt, nagy tervekkel és nagy reményekkel. Megértette, hogy Szaladin nem marad örökké a kairói palotájában, akár fegyverszünet van, akár nem, és egyedül úgy kerülhetik el, hogy ne nyújtsa ki karmait ismét a Jeruzsálemi Királyság felé, ha védekezésre kényszerítik. Nem hagyhatta el azonban a királyság éber őrzőjének posztját. Elzászi Fülöp érkezése felszabadította, bár a lelke mélyén sajnálta, hogy valaki más aratja le a győzelem babérjait.

Guillaume de Tyr, aki olvasott egykori tanítványa gondolataiban, akaratlanul is elmosolyodott:

– Ne álmodozzon túl sokat, felség! A hősünk tizennyolc éve nős, Isabelle de Vermandois a felesége.

– Nem erre gondoltam. Egyébként is egy özvegy nem mehet újra férjhez, míg le nem telik a gyászév, és a rokonunk zarándoklata talán nem tart ennyi ideig. Ennek ellenére adjunk hálát az Úrnak, hogy elküldte hozzánk!

Balduinnak hamarosan látnia kellett, hogy kissé elsiette a hálaadást. Nem mintha Flandria grófja első ránézésre nem lett volna kellemes ember. Az erős negyvenes nagyúr, az irodalom és a költők barátja kitűnő szervező hírében állt. Úttörő hajlamai is voltak, hatalmas munkálatokat végeztetett otthon: kiszáríttatta a hatalmas mocsarakat Wattén és Bourbourg között, és több város, köztük Cambrai és Lille megszépítését felügyelte. Felmerült a kérdés, vajon miért hagyta el gazdag földjeit, jelentős hadsereget magával hozva a hosszú és kényelmetlen zarándokútra. Talán az apja, Thierry gróf példáját akarta követni, aki négyszer járt itt, olyan ájtatosan, hogy az akkori pátriárka megajándékozta egy fiolával, mely Krisztus vérének néhány cseppjét tartalmazta, melyet Arimatiai József fogott fel a Kálvárián, és mely Bruges-be szállítva a szentségimádások középpontja lett52. Vagy így akarta kérni az Úrtól, hogy ajándékozza meg az örökössel, akit Isabelle de Vermandois, a felesége tizennyolc éve nem tudott megadni neki? Bölcs emberismerőként Guillaume nem igazán hitt ebben. A gróf csinos arca, előkelő viselkedése és kedélyes, pirospozsgás arcszíne ellenére jéghideg, szürkéskék szeme, ragadozó állkapcsa bizalmatlanságra adott okot… Balduin azonban túl fiatal volt, hogy felfigyeljen ezekre a részletekre. Pompásan, s egyben szeretetteljesen fogadta rokonát a bárók és a bizánci követek jelenlétében. Fiatal kora lelkesedésével nem titkolta előle, hogy a gondviselés emberét látja benne, akinek hála a császárral összefogva megtörhetik Szaladin terjeszkedési törekvéseit, és a frank királyság visszafoglalhatja elveszett földjeit, mint Edessza és Turbessel. Ezenkívül abban az esetben, ha a halál a vártnál előbb elragadná, Elzászi Fülöp kiváló tulajdonságainak köszönhetően remek régens lenne.

Sajnos az ajánlat, mely a királyság sorsáért való aggódásból született, nem a remélt visszhangra talált a grófnál. Az elfátyolozott, aranykoronás arccal szemben, mely bizonyára kellemetlen emléket ébresztett fel benne – sógora, II. Raoul de Vermandois tizenkét évvel azelőtt leprában halt meg –, határozott elutasítás volt a válasza, nem 52 Ekkortól tartanak Bruges-ben minden évben Szent Vér körmenetet.


csak kevéssé keresztényi, de majdhogynem sértő formában: nem azért jött, hogy bármi mellett is elkötelezze magát, és nem marad tovább, mint tervezte. Ami a régensséget illeti, a király bízzon meg vele, akit akar.

Balduin végtelen türelmében nem vágott vissza úgy, ahogyan azt az arcátlan gróf megérdemelte volna, hanem megbízta a bárókat – akiknek nem tetszett a jövevény –, hogy győzzék meg, legalább a kardját állítsa a kereszt szolgálatába, és harcoljon a legnagyobb ellensége, Szaladin ellen. A régensséget hirtelen halál esetén a távollétében rábízhatja egy olyan kipróbált katonára, mint Renaud de Châtillon.

Az eredmény még katasztrofálisabb volt. Fülöp először is kijelentette, hogy hallani sem akar a Krak uráról – aki, miután a körülményekre tekintettel sietve megérkezett, majdnem megfojtotta sértő szavaiért! Ami Egyiptomot illeti, csak azért menne oda, hogy ő maga legyen a király. Ráadásul a beszélgetés során Flandria grófja arcátlanul felvetette, hogy a királyság jövője érdekében miért nem adják hozzá a király valamelyik lánytestvérét egyik hűbérese, Róbert de Béthune, egy artois-i kisnemes fiához, akit magával hozott az utazásra.

– Ezeket a szavakat hallva – írta később Guillaume de Tyr – rádöbbentünk, mennyire aljas ez az ember, és milyen áruló terveket szövöget. O, akit a király végtelen jóindulattal fogadott, megfeledkezett vendég mivoltáról, megvetette az öröklés jogát, és intrikákat szőtt, hogy megfossza Balduint a trónjától.

A király ekkor igen száraz levelet írt neki, emlékeztetve az illemre: az egyik hercegnő csak egy év múlva mehet férjhez, hisz Guillaume de Montferrat csak három hónapja halt meg. Egy király és a császár unokahúgának lánya pedig – Isabelle – nem adhatja magát akárkinek. Fülöp megértette, hogy túl messzire ment, és kérte, engedélyezzék, hogy kiválassza az igazán méltó férjet, de senkit nem nevezett meg. A király és a bárók egyhangúlag elutasították.

Eközben a bizánciak kezdték türelmüket veszteni. A flandriai kontingens érdekelte őket, mivel a császár parancsa az volt, ne kényszerítsék a királyt, hogy teljes saját haderejével elkísérje őket. Andronic l'Ange és Jean Doukas megmutatta a grófnak a császári aranybullát, mely igazolta a hatalmukat. A kiszámíthatatlan Fülöp ekkor újabb kibúvót talált: nem akarta, hogy ő és az emberei „éhhalálnak” legyenek kitéve. Személy szerint csak olyan helyekre szokta vinni a katonáit, ahol bőségesen van élelem:

„képtelenek elviselni a nélkülözést”. Ugyanakkor szívesen segít megvédelmezni Krisztus ügyét kevésbé veszélyes vidékeken…

A folytatás több mint kiszámítható volt: egyhangúan gyávasággal vádolták, ami igencsak felbőszítette – némi joggal, hiszen a Szentföldről szétterjedő hírek hatására könnyen kizárhatta magából a keresztény világ. Úgy döntött, elvégzi a zarándoklat szertartásait, majd meggondolja, hol bizonyíthatná be bátorságát.

Csak két hétig tartott a komédia, de Balduint annyira megviselte, hogy ismét ágynak esett. A bizánci követek, akik együttérzéssel és csodálattal adóztak bátorságának, azt javasolták, hogy halasszák el néhány hónappal a hadjáratot. Ezzel egyidejűleg a király tudomására hozták, hogy Flandria grófja elhagyta Jeruzsálemet, és Nabluszba ment, ami igencsak nyugtalanította őket. Balduin azonnal magához hívatta Guillaume de Tyrt:

– Mit akar ott? Ha már nem tudta rátenni a kezét Sybilla nővéremre, Isabelle húgomat akarja túszul ejteni? Hogy a kedve szerint adja férjhez, és így közelebb kerüljön a császárhoz?

– Könnyen meglehet. Ahogy megismertük, mindenre számítanunk kell nála.

– Mit tanácsol, barátom?

A kancellár barna szemében huncut fény villant:

– Rövid a tanácsom, felség. Egyetlen szó: Ibelin!

– Engedélyezzem Mária királynénak, hogy hozzámenjen Balianhoz? Erre gondol?

– Pontosan, és úgy látom, gyorsan kell cselekednünk: máris el kellene küldenie a házassági engedélyt. Hívjam a titkárát? Ha egyetért, természetesen!

– Micsoda kérdés! Ez a legjobb ötlet… Az özvegyi juss hozománnyá alakul, és Balian mindenkitől meg tudja majd védeni. Máris elküldöm…

– Engedelmével, felség, küldje magát Baliant az embereivel. Ő lesz a leggyorsabb, hisz a szerelem ereje mindennél jobban űzi.

– Vele mész, Thibaut! – fordult a király fegyvernöke felé. – A lobogóm alatt és a címeremmel, hogy mindenki tudja, hogy a házasság az én akaratom. Menj, készülődj!

Majd küldök veled egy ajándékot a menyasszonynak. Azonnal tartsák meg az esküvőt!

A fiatalember nem kérette magát, és egy órával később ott lovagolt a büszkeségtől és boldogságtól ragyogó Balian d’Ibelin oldalán. Őt is boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy viszontláthatja Isabelle-t, akiről egy éve nem kapott híreket. Eszébe jutott Ariane is, és eltűnődött, vajon a királyné szolgálatában áll-e még. Sokáig attól tartott, hogy a lány meggondolatlanságot követ el a Balduin iránti nagy szerelemben.

Annyira remélte, hogy az árnyékában élhet, és soha nem kell elválnia tőle, hogy a nabluszi élet kegyetlen száműzetésnek tűnhetett számára… Mindenesetre arra nem utalt semmi nyom, hogy visszatért volna Jeruzsálembe, ahol Thibaut figyelemmel kísérte az apját. Toros mostanra egy egészen fiatal lány boldog férje volt, akit elhalmozott ékszerekkel, s úgy tűnt, még a lánya létezéséről is megfeledkezett.

A király fegyvernöke hamar megnyugodhatott: amikor Balian nyomában belépett a díszterembe, ahol az özvegy királyné ült teljes háznépe gyűrűjében, meglátta Ariane-t a hölgyek első sorában, akik a kis ezüst és zománc trónus körül csoportosultak, melyen Komnenosz Mária helyet foglalt. Isabelle egy bársonypárnán ült az anyja lábánál, de mosolyuk egybefonódott, és Thibaut kénytelen volt elfojtani kitörő örömét, nehogy megzavarja az emelkedett pillanatot… Mély csend uralkodott, miközben Mária a mostohafia levelét olvasta.

Amikor a végére ért, felállt, kihúzta magát igazgyöngyökkel hintett ibolyaszín ruhájában, odament Balianhoz, aki térdre ereszkedett, és ragyogó mosollyal nyújtotta a kezét:

– Itt a kezem, Balian nagyúr, a hitem és a szívem! Szeretett királyunk nemcsak engedélyezte, de megparancsolta a házasságunkat. Mostantól ön itt az úr!


A férfi felállt, megcsókolta, és megindultak a kápolna felé, hogy hálát adjanak istennek a kapott boldogságért, és imádkozzanak azért, aki annak királyi megvalósítója volt. Azután nyomban megkezdődtek az esküvői előkészületek, a városban és a palotában egyaránt, hiszen a tereken kihirdették a nagy eseményt, hogy mindenki részt vehessen benne. Egész Nablusz tiszta szívvel csatlakozott, mivel őszinte örömükre szolgált, hogy a görög hercegnő, a környék úrnője megerősíti a királysághoz fűződő

kapcsolatát azáltal, hogy az egyik legrangosabb és legvitézebb bárójához megy férjhez.

Egyedül Elzászi Fülöp nem örült. Azt remélte, hogy ráveheti Máriát, hogy hozzámenjen az ő egyik emberéhez, hogy új szálakat szőjön Bizánccal azok mellé, melyeket egykor a frank királysággal szőttek. Ami a kis Isabelle-t illette, egy meglehetősen merev találkozón az édesanyja kijelentette, hogy nemrég a Bazileusz fiának, az ifjú Alexisnek ígérték. Szemenszedett hazugság volt, de még csak feloldozást sem kért érte, hisz ez volt az egyetlen kiút, mely hirtelenjében eszébe jutott.

Amikor az utolsó jeruzsálemi flandriai hírnök, Róbert de Béthune azt jelentette urának, hogy Doukas és l'Ange készek megváltoztatni a terveiket, és megvárni őt, ha felesküszik rá, hogy elkíséri őket Egyiptomba, vagy ha őt vissza is tartja valamiféle betegség, elengedi velük az embereit, dühében amilyen makacs, olyan végleges visszautasítással válaszolt. Majd akkor és azzal háborúzik az iszlám ellen, amikor és akivel kedve tartja!


* * *

Eközben a palota kertjében Thibaut ugyanazon ciprusok alatt találkozott Isabelle-lel, melyek fogadalmuk tanúi voltak. A lány megnőtt, és még elragadóbb volt, mint a csók estéjén. Úgy tűnt, a természet elhatározta, hogy megkíméli a kamaszkor szögletességétől és ügyetlenségétől: aminek darabosnak kellett volna lennie, nála törékeny finomsággá alakult. A szavaiban azonban nem volt semmi törékeny: