Szaladinnak már csak ki kellett nyújtania a kezét, és leszüretelni a Jeruzsálemi Királyságot, mint egy érett gyümölcsöt… Mire hajnalban kilépett a sátrából, hogy selyemszőnyegén térdelve, Mekka felé fordulva elmondja imáját, már meghozta a döntését. Még aznap elindul, és folytatja az utat. Allah – háromszor legyen áldott a neve! – máris megadta neki a győzelmet. Már csak a babérokat kell learatnia Krisztus sírjánál.

Ugyanakkor, ahogy végignézett az előtte felsorakozott tömegen, be kellett látnia, hogy az előző nap ejtett rengeteg – több száz – fogoly csak zavarni fogja diadalmenetében.

– Öljétek meg mind – adta ki a parancsot.

A szerencsétleneket egymás után a város elé vonszolták – természetesen a nyilak lőtávolán kívül! –, és fejük porba hullott a hóhérok görbe kardja alatt, vérük átáztatta a meggyötört földet. A toronyban Balduin tehetetlen katonái körében sírt fájdalmában és felháborodásában a bűntett láttán, mely megsérti a lovagság, sőt, a háború minden törvényét, s melyet mégis egy önmagát mindenben nagynak és fenségesnek tartó uralkodó rendelt el, aki azonban ebben a pillanatban felszínre engedte kegyetlenségét és az emberélettel szembeni közönyét. Mindössze egy jeruzsálemi polgárokból álló kis csoportot kíméltek meg, akikért busás váltságdíjat reméltek. Őket Szaladin akarata szerint tevehátra kötözve magukkal vitték. A szultán végül ironikusan búcsút intett a városnak, és nyeregbe szállt, hogy folytassa diadalútját észak felé. Tökéletesen megbízott Iveién tehetségében. Mostanra a parancsnok bizonyára felégette Ramlát, Liddát és Arszufot, hogy megnyissa ura előtt az utat a főváros felé. Sosem szabad azonban alábecsülni az ellenséget: talán kissé idő előtt szállt a fejébe a dicsőség, mert miközben a foglyok feje a porba hullott, Balduin nem tétlenkedett. Üzenetet küldött Gázába a Nagymesternek, azzal a paranccsal, hogy csatlakozzanak hozzá, majd a szultán távozását figyelve összegyűjtötte lovagjait:

– Szaladin annyira lebecsül minket, hogy nem vigyáz magára, hisz elaprózta az erőit. Csak a mamelukjai és néhány könnyű egység van körülötte. Ha sikerül kirontanunk és meglepnünk, Isten segedelmével legyőzhetjük. Azután könnyű lesz felmorzsolni a földjeinket dúló csapatokat. Ami engem illet, szívesebben halok meg hősiesen, karddal a kezemben, mint hogy hagyjam, hogy ez a démon hamuvá változtassa a királyságomat, akárhány katonája van is! Aubert nagyúr – tette hozzá Betlehem püspökéhez fordulva –, vegye elő a Szent Keresztet!

Amint a püspök odahozta, mind térdre ereszkedtek az ereklye előtt, Isten segítségéért könyörögve a királyság szorult helyzetében: adjon erőt a védelmezőinek.

Azután a püspök megáldotta őket, a király pedig megcsókolta a kereszt alját.

Mindannyiukat eltöltötte az erő és a remény. A hallatlan veszélyben érintetlenül lelték fel magukban apáik hitét s a tüzes vágyat, hogy isten dicsőségének és a Szentföld védelmének szenteljék magukat. Balduin megint azt kiáltotta:

– Lóra!

Ezzel megindultak a Jaffa-kapuhoz, mely a tengerparti útra nyílt. Olyan hevesen rontottak ki, hogy elsodorták a zsákmánytól és a lakomázástól elnehezült néhány csapatot, melyet Szaladin őrként hátrahagyott. Megindultak észak felé egy, a szultánéval párhuzamos úton. Útjukon nem találkoztak mással, csak az Iveién emberei okozta pusztítással. Balduin elhaladt Ibelinnél, ahová éppen megérkezett Nabluszból Balian, a felégetett Ramlánál, ahol a földesúrnak, Balduinnak, Sybilla reménytelen szerelmesének hála a Mirabel kastélyba és a katedrális tetőire menekült lakosságnak nem esett baja. Azután a kis sereg Jeruzsálem felé vette az irányt, hogy a Júda hegységben keresztezze Szaladin menetét. Ott csatlakoztak hozzájuk Odon de Saint-Amand templomosai, akik most az egyszer engedelmeskedtek. Csak maroknyian voltak, de ez is számított. Felbukkant még egy kis csapat Renaud de Châtillon vezetése alatt. Lova magasából odakiáltotta Balduinnak:

– Itt vagyok, királyom! Istennek hála épségben van! Ketten megfizettetünk Szaladinnal azért, amit a királyság ellen elkövetett!


Ezzel leszállt a nyergéből, odament Balduinhoz, aki követte a példáját, és miután Renaud térdet hajtott, a két férfi összeölelkezett.

– Mindig is tudtam, Renaud lovag – mondta a király –, hogy vitézsége és hűsége sosem hagy cserben a veszély óráiban.

Péntek volt – a muzulmánok szent napja –, november 25., Szent Katalin ünnepe a keresztényeknek. Délután egy óra volt, amikor Ramlától mintegy két mérföldre a király és emberei meglátták, hogy a szétszóródott seregeit egybegyűjtött szultán lobogói feltűnnek a vékony ködben. Amikor Balduin és az emberei rárontottak, éppen megindult az aszó meredek partú ágyában. Tökéletes volt a meglepetés, hiszen a szultán álmában sem képzelte volna, hogy a szerencsétlen jeruzsálemi király, akiről azt hitte, Askalon falainak foglya az alattvalói levágott fejei között, itt lehet, karddal a kezében, egy megveszekedett kis sereg élén. A dühödt támadás alatt hűséges mamelukjai vereséget szenvedtek, és legtöbbjüket lemészárolta Balduin és Renaud, akik utat vágtak közöttük. „Soha Roland és Olivier nem győztek le több ellenséget Roncevaux-nál, mint Balduin Ramlánál Isten és Szent György segítségével, akik mellette álltak a csatában”, írta később Guillaume de Tyr. Igaz, a király mintha egyszerre mindenütt jelen lett volna: por– és vérlepte páncéljában felszította emberei bátorságát. Ha egyáltalán szükségük volt erre. Annyira fáradhatatlannak tetszett a kardja, hogy néhányan azt állították, maga Szent György harcolt a leprás fehér fátyla alatt. Körülötte a hátvédet biztosítva Thibaut és Adam hadakoztak azzal az örömmel, melyet az orrukat megcsapó diadalillat szül. Renaud de Châtillon démonként, csodálatos hősiességgel küzdött, így állt bosszút az aleppói börtönben elsenyvedett tizenöt évért, és kardja csapásai nyomán vidáman repkedtek körülötte a fejek.

Patakokban omlott a vér a mezőn. A kis, ötszáz fős sereg, melyet az Igazi Kereszt ragyogása sarkallt, faltörő kosként ékelődött a muzulmán seregbe, amikor a szél is a csatába vetette magát, és a keresztények mögül hatalmas homokfelhőket fújt, fejvesztett menekülésre késztetve a muzulmánokat. Balduin vitéz kis csapata előtt Szaladin jól felépített hadigépezete szétmorzsolódott, szétszóródott. A szultán hirtelen egyedül találta magát…

Látta, hogy egy ellenséges lovag előreszegezett lándzsával ráront, nyomában két másik harcossal. Az élen álló koronát viselt sisakján. Ebből megtudta, hogy ő, a király fogja megölni, hiszen fegyvertelen volt. Várt. Ezt látva Balduin eldobta a lándzsáját, és kardot rántott, majd lecsendesítette a lovát, és megállt szemközt a férfival, aki oly kemény kihívást intézett ellene. Egy percig, mint két nappal azelőtt Askalonnál, szinte kézzel fogható erővel farkasszemet néztek, és Szaladin szemügyre vehette a leprás király fedetlen, tönkrement arcát, de csillogó szemét is a fém orrvédő felett…

– Adjanak neki egy kardot! – parancsolta Balduin. – Nem ölök meg fegyvertelen embert!

– Felség – tiltakozott Adam –, ez őrültség!

– Így akarom!

Nem volt hiány fegyverekben a holtak mezején. Thibaut éppen lehajolt egy kardért, amikor a mamelukok az első pánik elmúltával észrevették uruk hiányát, és visszavágtattak. A három kereszténynek épp annyi ideje volt, hogy védekező állásba helyezkedjen a támadás ellen, mely végül mégsem érte el őket. A sárga tunikás lovasok mindössze körbevették urukat, és magukkal vitték a szélbe, mely a hazájuk felé sodorta őket. Balduin nem mozdult.

– Felség! – tiltakozott Adam Pellicorne. – Miért nem ölte meg?

– Megmondta – mordult rá Thibaut. – Egy lovag nem öl fegyvertelen embert, a király pedig a legdicsőbb lovag mind között!

Később híre jött, hogy Szaladin serege maradványaival, mintegy száz emberével a Sínai-fennsíkra menekült. Eleiem, vezető, takarmány nélkül bolyongott a homokban, melyet a szakadó eső mocsárrá változtatott. Balszerencséje netovábbjaként fosztogató beduinok támadták meg őket, és a kínzással is felérő út végén a szultánnak szinte egyedül, gyalog sikerült visszajutnia Kairóba december 8-án. Éppen ideje volt, mert a fatimidák hívei, akiket kisemmizett, már a hagyatékán osztozkodtak.


* * *

Miközben Balduin dicsőséget aratott, a flandriai és a tripoliszi gróf, valamint az antiochiai herceg szép serege Harencot ostromolta, és gyakorlatilag nevetségessé vált.

Az Aleppótól és Antiochiától egyenlő távolságra fekvő erődítmény, miután az antiochiai hercegnő hozománya volt, Al-Adil, Nur ed-Din szerencsétlen fia birtokába került, akit a frank királyság igyekezett megvédelmezni Szaladintól. Örmény vezírjét állította a helység élére, de rossz választásnak bizonyult: a férfi magának akarta a várost. Így amikor a keresztények a régi megállapodásokra hivatkozva megérkeztek a falai alá, egyszerűen a képükbe nevetett, megtagadta a kapuk megnyitását, és hagyta, hogy megostromolják: nem hadakozott különösebben. Furcsa egy ostrom kerekedett, melyben az ostromlók vígan éldegéltek a táborukban, mely leginkább nyaralótáborra emlékeztetett: kockáztak vagy kártyáztak, dőzsöltek a gazdag vidéken, vagy éppen elmentek Antiochiába, hogy a fürdőkben pihenjenek vagy lakomákat rendezzenek, várva, hogy a vezír végre előzékenyebbnek mutatkozzék. Az ostrom hallatán Al-Adil az ostromlottak segítségére sietett Aleppóból, de zárt kapuk fogadták. A két ostromló csapat meglehetősen nevetséges helyzetben találta magát: udvariasan parádézgattak, tisztes távolból köszöntve egymást a fogyatkozó élelemtartalékú, éhező harenciak pillantásaitól kísérve, akik csak kapkodták a fejüket, és azt sem tudták már, ki kinek az ellensége.

Végül az ostromlók úgy határoztak, szóba elegyednek egymással. Bevezetésként Nur ed-Din fia titokban küldöttséget menesztett a tripoliszi grófhoz, olyan gazdag ajándékokkal megrakodva, hogy Rajmund, miután arra a megfontolásra jutott, hogy Harenc végül is inkább Bohemundnak fontos, mint neki, elhatározta, hogy visszavonul.

Sátrat bontatott, és nyugodtan visszatért Tripoliszba. Nem érdekelte tovább az Oronte völgye.

Ilyen feltételek mellett Elzászi Fülöp a történteket megsejtve tudtára adta Al-Adilnak, hogy ő is szívesen elfogadna egy kis kárpótlást. Amint megkapta, összecsomagolt, és visszatért Akrába, ahol hamarosan hajóra szállt Európa felé. III.

Bohemund teljesen egyedül maradt, és természetesen nem makacskodott tovább: hazament Antiochiába, ahol más veszély nem fenyegette, mint a felesége haragja, akivel már nem sokat törődött, hiszen egy ideje felfedezte Burzey asszony, a kívánatos és veszedelmes, kacér hölgy bájait, aki még sok bajt hoz a fejére… de ez már egy másik történet.

A csata nélküli harcmezőn mindössze Al-Adil maradt. Most már gond nélkül kinyittatta a kiéhezett város kapuit, mely semmi okot nem látott arra, miért halna éhen a vezír kedvéért. Ez utóbbi feje a porba hullott, néhány további társaságában, és visszatért a rend. A templomosok csalódottan és dühösen visszatértek a helyes útra…

Jeruzsálemben eközben eluralkodott a rettegés. Katasztrofális hírek szele söpört végig a városon pánikot keltve. Azt beszélték, Szaladin a vihar sebességével közeledik, és mindent feléget útja során. Az égő falvak füstje, mely jól látszott a városfalakról, megerősítette a hírt, s miközben a város egyik része a templomokat töltötte meg, a másik – sokkal nagyobb – része a fellegvárba sietett, mely a magas és erőteljes Dávid-torony körül remek védelmet nyújtott faragott kövekből épített hatalmas falaival, melyek körbezárták az ostrom esetére szükséges ivóvíz– és élelemtartalékokat. A királyi lakosztályok körül, ahol Agnès igyekezett helytállni és eljátszani az anyakirályné szerepét, melyet megtagadtak tőle, seregnyi nő, gyermek és öreg gyűlt össze csomagokkal megrakodva, melyekben legértékesebb javaikat hozták magukkal. A király anyja bátran próbált rendet teremteni közöttük, magával vonszolva Heracliust, aki semmit sem értett, és sokkal szívesebben visszatért volna caesareai püspökségébe, hisz az kikötőváros volt, és egy kikötőből hajón mindig el lehet menekülni. Agnès megfeddte és jobb – a lelkek, nem pedig a testek pásztorához illendő – belátásra bírta.

Mind a test, mind a lélek csak akkor érdekelte a férfit, ha csinos fiatal lányhoz tartozott, de amikor egy bizonyos kegyetlen fény villant a szeretője szemében, Heraclius inkább nem makacskodott.

A riadó idején Balian, a felesége, Isabelle és Ariane Ibelinben tartózkodtak. Az újdonsült férjnek éppen annyi ideje maradt, hogy Jeruzsálembe küldje a hölgyeket egy kis kísérettel, melyet Ernoul de Gibelet, egy személyben fegyvernöke és titkára vezetett. Nagyon intelligens fiatalember volt, ügyes megfigyelője mind az embereknek, mind az eseményeknek, aki Guillaume de Tyr iskoláján nevelkedett, és arról álmodott, hogy folytatója lesz az Amalrich király idejében elkezdett krónikák nagy munkájának.